Ország-Világ, 1886 (7. évfolyam, 1-26. szám)
1886-02-06 / 6. szám
90 — De hogy mit csinálhat az én kedves szép kis komposszesszorom ? — Én igazán meg nem mondhatom, — hebegett nagy zavarral az öreg asszony, ■ csak azt tudom, hogy minden este azt csinálja. Meszterédy Gáspár nagyon nézett a kalapjára, érezte, hogy illenék bíz’ innen elmenni, hanem — az a semmiházi Gyuri csak nem mozdul. Az itt marad. A Gyuri fiú pedig könnyelműbb észjárással úgy okoskodott, hogy úgy is itt marad; hát az alkalmatlanság csak úgy is meg van a háznál: minek menjen ő el, mikor úgy sem segít vele a helyzeten? Még azt kívánta magában: bárcsak mentől tovább maradna az öreg, hogy annak a védszárnyai alatt végre is sikerülne neki a szép özvegyet, az ő szép álmainak még szebb angyalát megláthatni. Legalább megláthatni. Maradtak hát megint egy jó félóráig, lámpa gyújtás után is. Goerciné csak nem mutatta magát. Végre az öreg Meszterédy felállt, fogta a kalapját s próbát tett, hogy hátha megr indál vele a fia is? Az meg oda nézett arra a szárnyas ajtóra, a melyen át Amáliát várta. Az öreg indulatosan figyelmeztette őt: Nem akarunk a ház jóságával visszaélni. Sajnáljuk, hogy a háziasszonyhoz nem lehetett szerencsénk. Kérjük kézcsókunkat neki átadni. Ideje, hogy mi elmenjünk. Odakint már sűrű este borongott. A két Meszterédy egyedül találván magát, a kapu előtt az apa megállította fiát: — Gyuri, többször is jösz te ide? — Ha tehetem mindennap. -- Mit akarsz? A fiú nevetésre fogta a dolgot. — Mit akarok ? Hát mit akarhat fiatal ember egy fiatal nőnél? — Többfélét akarhat, — pattant fel az öreg, mintha valami tiltott cselekményen kapta volna rajta a fiát; többfélét akarhat a fiatal ember, de vigyázz magadra, mert én fogok lépteid felett őrködni — Édesapám, — kérlelte őt a fiú, miközben karjába akarta ölteni a karját, — kár heveskedned, megsértenéd fiadat, ha tisztátalan gondolatnak csak árnyékát is kutatnád a lelkemben. Az apa elrántotta karját. A fiú ebből az egy mozdulatból tudott meg mindent. Erre aztán elhallgatott mindkettő. Egyszerre egy gondolat őrölt mind a kettő szívében. Egy gondolat, bár keveréke a legtarkább lelki állapotoknak, minek a rajongó szenvedély, fájdalom, keserűség és legvégül mindig a komikum érzete, amely kétségtelenül legalább is erősen vetekedett a szenvedélylyel. Szerettek volna mindketten ebből a bolond helyzetből úgy menekülni, hogy a szeretet, mely őket egymáshoz fűzte, csorbát ne kapjon. Hanem ilyen mód — ha egyáltalán képzelhető, a kettő között nem volt lehető, különben a helyzet elő se állott volna. Egy harmadikra, — személyre vagy eseményre van szükség, hogy ilyen kényesség egy csapással ketté vágassák. Ez sem váratott magára sokáig. A sors alig egy 15 percz múlva rávezette őket. Gáspár bácsi nagy dérrel-durral helyet foglalt a rája várakozó kocsiban, Gyuri pedig felült hátas lovára, s elindultak haza felé. Meg kellett kerülniük a Goerdné szép nagy házát, mikor annak kapuja elől elhajtottak ; közben kanyarodó út vitt a város másik végire, ahol Meszterédyék laktak, úgy hogy a Goerdhék házát egész félkörben szegte be az út. Amint ott mennek, Gyuri csak meg nem állhatta, hogy kengyelében fel ne emelkedjék s oda ne nézzen ama lakosztály felé, a melyben hiedelme szerint a szép özvegy asszony előlük elzárkózott, hogy — mint anyjával mondata — sürgős dolgát végezze. Hanem a mint tekintetét oda vetette, mindjárt is úgy megrántotta paripája zabláját, hogy az abban a pillanatban megállt, mintha leszögezték volna. A Goerdiné termében világosság volt. Az ablakokat virágtalan fehér függöny födte el teljesen, melyen keresztül s bizonytalan erővel világlott át a bent égő lámpa sugara, hanem ha a lámpa és a függöny közé került valamely tárgy, annak a körrajzát meglehetősen ki lehetett venni. Nos, csakugyan állt valami a lámpa és a függöny között; egy magas férfi alak, lekonyult bajuszokkal s előtte egy hölgy alak, kezében egy könyvvel; annak alakja csak derékon felülig látszott a függönyre vetett árnyképben; úgy látszott, mintha ült volna egy asztal mellett. Harmadiknak ott volt már a Máli mama alakja is, aki azóta oda bement. Gyuri sarkantyúba kapta a paripáját, utána vágtatott az apja kocsijának. Az épen akkor fordult be az ő udvarukba. A fiú oda állt apja elé, megfogta egész melegséggel a kezét, s fájdalomtól remegő hangon szólt: — Édesapám! Nem megyünk többet Geordinéhez antichambrirozni; nekem nem kell feleségemül, — de még kevésbé kell anyának. Jó éjszakát! VI. Majális lesz. Másnap a méltóságos írnok úr nagyon álmos volt a hivatalában. Kérdezték az írnok-társak, hogy mi baja? Az csak ásított rá egyet-egyet. — Aooh! keveset aludtam az éjszaka. —■ Aztán hol töltötte a gróf úr az éjjelt? A jámbor gróf csak lapítgatta az asztalt a tenyerével s megint ásított. Mintha nem hallotta volna a kérdést. Azok meg nem is nagyon várták a feleletet, «úgy is tudjuk». Aztán irigy szemeket vetegettek a «vén kópéra». Pedig szükség volt ám reá nagyon. A környékbeli fiatalság majálist rendez. Ilyenekben a méltóságos írnok úrnak nagy szerepe van. Ő mindig a főrendező rangjánál s pénztáritok a tiszta kezénél fogva. Épen jön hozzá a Drága Márton, fiskális, a ki voltaképen nem perlekedőkből, hanem kölcsönökből él s a kinek már szavajárása, hogy: «Ugyan kérlek, nincs nálad holnapig öt forint ?» — Édes grófom, — szónokol, mint mindig Drága Márton,— mához egy hétre majális lesz a karancsi erdőben. Tudván azt, hogy te vagy az ilyeneknek a tiszteletbeli és örökös főrendezője, pénztárnoka , kötelességemnek tartottam ezt neked bejelenteni. Nagyon kérlek: nincs nálad holnapig öt forint? Kotorszky a zsebébe nyúlt és kivette a tárczáját, amitől Drága Márton majd hanyatt esett, mivelhogy az öt forint kérést ő, mint szavajárását, máskor is mindig ismételte a gróf előtt is, hanem soha esze ágában se volt az, hogy arra választ nyerjen. Nagy volt hát az ő meglepetése, mikor a méltóságos írnok úr kivett a tárczájából egy bankjegyet s azt felelte: — Van nálam holnapig öt forint, nesze, adj vissza 45 frtot. (Folytatása következik.) . . . megrántotta paripája zabláját . . . ORSZÁG-VILÁG. APRÓ VERSEK. ÖRÖK TÉL. Úgy ég a szívem s nemsokára Szétfoszlik rövid életem. Mint sugár, mely a földre szállott, Hogy csókoljon lombot, virágot S vakéj nyeli el hirtelen. Nem fájna úgy kora múlásom, Zsibbasztó örökös telem, Ha a tavasznak illatábul, A mitől sok szív meg is kábul, Jutott volna egy kevés nekem ! Hányan születnek rózsaágyon, És hosszú kéjben halnak el ? Az én éltem csak pillanatnyi. S tavasz nélkül fog rám szakadni Az örök szemfedő lepel! SZIKRÁK. (Hűekért.) Kelletlen a gond jövőnkért, Soh’ sincs baj! — míg utat nem ért; S mikor itt van , nincs már mentség — Korán — s későn jön bölcseség . . . RÁPOLTHY KÁROLY. Ha új, akármi bár — Abban ingert találsz; Mi nékem polyva már Neked még telt kalász. PETRI MÓR. «Korán okul az ember !» Azt mondják az «okosok» három valamint tenger . S ma is oktalan vagyok ! FEKETE KOPORSÓ. Fekete koporsó halottas szekéren Lassan halad, nehogy korán odaérjen. Sírhatna — ha volna halotti kiséret. Szólhatna - ha volna temetési ének. Temetési ének drága a szegénynek; Egy koldust a sírig nem sokan kísérnek. Egy koldust, egy rongyost, ki is venne számba, Minek is születik koldus a világra ? GAÁL MÓZES: KÍVÁNSÁGOM. Nem kell nekem hír, dicsőség, Fényes állás, nagy vagyon, Csak egy kis zúg, a hol békén. Nyugalomban lakhatom — S mint a madár szabadon. Csak egy kis zúg, a hol fáradt Testem, lelkem megpihen, A hol nincsen «jó* barátság, S «igaz, örök* szerelem — S a hol múltam’ feledem . . . FARKAS GÉZA, 1886. A TELEFON TÖRTÉNETE. Körülbelül nyolcz éve múlt, hogy a telefon, mint a forgalomnak egyik legnélkülözhetetlenebb tényezője, használatban van, de már századokkal ezelőtt is ismerték, sőt használták, természetesen az akkori viszonyokhoz képest primitív volt a szerkezete és korlátolt a működési tere. A kínaiak az iránytű és lőpor feltalálását el akarták vitatni az európaiaktól és állításuk szerint a telefon feltalálásához is ők szolgáltatták a szükséges adatokat. Azt állítják, hogy Kung-foo-Whing, khínai tudós, 968-ban Krisztus születése után, már készített egy primitív szerkezetű telefont. A krónika nem ismerteti e khínai találmányt, így nem is igen lehet hitelt adni a khínai történetíróknak. Tudjuk Xerxesről, hogy a régi Perzsiában, Susa és Athén között úgy tartotta fenn a postát, hogy minden 30 lépésre egy katonát állított fel és egyik a másikhoz átkiáltotta a tovább adandó hírt, Nagy Sándor pedig szócső segítségével vezényelte 10—15 kilométer távolságra katonáit. Szorosan véve e kísérleteket is el lehet nevezni telefonozásnak és hihetőleg a khínai telefon is ily primitív eszköz lehetett. A középkorban is használtak a katonaságnál szócsöveket és a londoni múzeumban még most is látható egy 1670-ből fenmaradt szócső, mely állítólag III. Károlyé lett volna. Dont Gometry, franczia tudós a múlt században kisérteteket tett agyagcsövekkel, melyekben a hang mértföldekre is elég hallhatóan eljutott, találmányát bemutatta a franczia akadémiának is. Az akadémia De Conderce és De Milly tudósokat bízta meg a találmány megvizsgálásával és ezek jelentése szerint a készülék célszerűnek is bizonyult, amennyiben 125 kilométernyi távolságban világosan megértették egymás szavait. A mostani telefonok eszméjét Herde Róbert vegyész találmányának tartják, ki egy vékony, kifeszített ezernaszálon beszélgetett 12 kilométernyi távolságban tanítványaival. A Horke-féle telefon igen el van terjedve az amerikai bennszülötteknél, kik húrokból készült és fatörzsekhöz erősített készülékeken adnak egymásnak jelt vadászatok vagy hadviselések alkalmával.