Ország-Világ, 1886 (7. évfolyam, 27-52. szám)
1886-07-03 / 27. szám
——■ A JÉGKISASSZONY. — REGÉNY. — Irta TOLNAI LAJOS. (Befejező közlemény.) I nyomorult szerencsétlen emberek mindennapi küzdelmükkel, föl-föllángoló vidámságukkal, a mikor az egész ház tánczolt, énekelt, szavalt, zongorázott, annyira elfoglaltak, hogy semmire sem tudtam menni saját ügyeimben. Az egy czél felé törekvő férfias munka helyett még mindig álmok, képek, fellegvárak uralkodtak rajtam. Hogy lehetne visszaszerezni Mélykútot? S válogattam rokonaim között, akikkel társaságban, talán hozzászólhatnánk a birtokhoz? Ők adták a pénzt, míg Felix bácsitól a per valamit csak kihúz. Odáig nem értem még, hogy kölcsönkérésbe elegyedjem, s az emberi szív legocsmányabb hazudozásait, dicsekedéseit, goromba, dölyfös történeteit színről-színre lássam. Hogy állhatnék bosszút, és segíteném a tolvaj Kenderes Áront abban a gyalázatos munkában, mely Violáékat tönkre teszi, megcsúfolja, s odáig alázza, ahol mi vagyunk ? Becsületemet hogy tisztázzam, s mutassam meg, hogy szívemen, lelkemen annyi szeny sincs, mint egy porszem? A sebes vizen suhanó csalnak, melyet evező nem kormányoz, nem rohant bizonytalanabbul, mint én. A napok gyorsan röpültek, s kis testvéreim karmolásai s az öreg Herczegh néni egész prédikácziószerű feddései, intelmei folyvást érkeztek a postán. Hanem az én írtam a fordulóponthoz még nem jutott el. Oh, nem tagadom, voltak még éjjeleim, a melyekben Viola a maga elragadó szépségében jelent meg Mélykúton, a széles folyosón, s hajtotta csá:bitó mosolylyal piros orczáját vállamra és suttogta János ! ne félj, én grófné soha nem leszek ; ha valaha férjhez megyek, akkor csak te hozzád, bolondos kis Zsánom, hanem azt gondolom, ilyen leány, mint én, nem megy férjhez soha... soha... soha ! — Miért? — kiáltottam ilyenkor fel, hogy Grálfy József úr, vagy az öreg szolga, a vén Máté bejött hozzám, s durván felrázott álmomból és szidott, hogy ne izetlenkedjem, ne kiabáljak és ne igyak annyit. Az a szó, hogy: soha, soha — ilyen kínos álmok után részvétre indított, s kegyetlen, bosszúálló gondolataimat seregestől kiverte fejemből. Sajnáltam Violát, egy gonosz, nagyravágyó apa áldozatának tartottam, egy szerencsétlen teremtésnek, akit várjon nem kellene-e én nekem megmentenem ? — Tudja-e mi újság? — szólt felém az ablakból a nagyobbik Grálfy kisasszony, Matild, amint épen egy tárgyalásról mentem haza, — szép újság, nagyszerű újság, maga nagyon, nagyon fog neki örvendeni. Tudom, hogy rég várta. Előre készüljön az örömhöz. Istenem! a port talán mégis megnyertük! —volt első, legalaposabb gondolatom. Tíz, tizenöt, a perköltségekkel húsz, de lehet harminczötezer forint is, mert a pesti perköltségek sokszor három akkorák, mint az alaptőke... igen, negyvenezer... És mire reménytől, hittől fölhevültem, betántorogtam a kapu alatt, már hatvanezer forintot láttam bankjegyekben. Most, most? Szerelmem, melyet a megaláztatások, csalódások által végkép kiirtottnak gondoltam, büszke lánggal lobbant fel újra, s alig vártam, hogy mindent elfeledve és mindent megbocsátva, oda nyújthassam kezemet Violának és kifejezzem, hogy az ő felséges képét soha árva keblemből ki nem törülhette. Oh, anyám, látod, az isten mily igazságos; a törvény mily méltóságos ; apai! Nincs miért zúgolódni Magyarországon az igazság lelkiismeretes kiszolgáltatása ellen. Nincs, nincs. És bizonyosan szégyellem, hogy némely nagy kártyás és adósságokba merült, terhes körülmén A KŐSZENT MELLETT. 53