Ország-Világ, 1886 (7. évfolyam, 27-52. szám)

1886-12-18 / 51. szám

1886. emeltem, a csapos legény szigonyos Neptunná nőtte ki magát, a leány pedig. .. Épen akkor kérdezte, hogy: — Kövér vagy sovány hús tetszik ? Én ránéztem, ő lesütötte a szemét. Tiszta liliom — gondoltam magamban, s lehetőleg szelid hangon, sokat mondó pillantás kíséretében súgtam : — Soványat kérek, kisasszony! Most ő nézett reám, s én sütöttem le a szememet. Jó fogás az ilyen. Egyik kitanult Don Juan barátom igen szép földi sikerrel alkalmazta. Elhozta a sovány húst. — Köszönöm szépen. Ő újra megnézett. Talán nem volt hozzá szokva, hogy fáradtságát megköszönjék ? Milyen jól esett a hús, azt ki nem mondhatom. Hiába, Regina hozta a kicsiny kezével. Hogy forgolódik, hogy tesz-vesz, rakosgat, kiszolgál, gondoskodik mindenről és mindenkiről. Élénk csillogás, szemei körülfutják a tarka asztalokat, s csak akkor tartanak rövid időre pihenőt, mikor az «én» asztalomig tévednek. Oh, én értem ezeket a tévedő pillantásokat. Önkéntelenek s mégis a sejtések egész tengerét rejtik magukban. — Miféle tésztát parancsol ? — zavart fel mély gondolkodásomból Regina. — Oh, bárminőt, kisasszony, bárminőt, válaszszon kegyed nekem, mintha magának választana. Mákos-kiflit hozott. (Másféle természetesen nem volt.) Nagyon szeretem a mákos-kiflit, különösen, ha sok benne a mák. A Regina-hozta két kifli alig látszott a máktól, s úgy tele volt öntve czukorporral, mint a szombati súrolt konyha-pádimentum. Hálás pillantást vetettem Reginára, s a körülményekhez képest érintettem a jobb karját (könyökig fel volt tűrve). Ő mosolygott, de - - ártatlanul. Ki nem állhatom a nők czélzatos mosolyát. A felgyúrt karú, hófehér kötényes Regina nem mosolyoghatott reám czélzatosan. Nem... nem, ez lehetetlen. Olyan jól laktam, hogy soha így világéletemben. Az óra is gyorsabban kezdett járni, mint rendesen, s alig legeltetem szemeimet pár perczig Reginán — hármat ütött. A «restauráczió» jóformán kiürült. Még egy vén tótasszony kért ötkrajczár ára finom bort, s aztán eltipegett édes mosolylyal. Eleinte azt hittem, engem illet amaz édes mosoly, de a hevesen kebléhez szorított üveg más irányba terelte egoista gondolatomat. Reginával ketten maradtunk. Ő leült enni, én pedig a fogamat piszkáltam. Ez olyan munka, melyet minden tisztességes ember maga szokott elvégezni, s a mellett foglalkozás. Szemeim Reginára tapadtak. Oly jóízűen evett. Egy pillanatig szerettem volna a porczellán-tányér lenni, hogy fölém hajolt volna, vagy az érzéketlen asztal, hogy keble hullámzását érezhettem volna. Ez a sok «volna» mindig elkeserít. Eh mit, — gondoltam magamban, — győzzük le a szív heves gerjedelmeit. — Fizetek. Ezt lehetőleg hidegen mondtam. Regina letette a villát kezéből, sietett lenyelni a szájában levő kenyérfalatot és asztalomhoz jött. Közvetlen közelemben állott meg. Éreztem, hogy a ruhája súrolta a lábamat.. — Kérem, abbanálni szeretnék a mai naptól, lehet az ? Regina igen csinosan felelt. — Szerencsénknek tartjuk, ha . . . — Kérem, kérem, szerencséről csak én beszélhetek. Regina vette észre, hogy én életre-halálra elszántam magamat bókolni, s így — az okosabb enged — elhallgatott. Megegyeztünk. Fizetek havonkint tizenegy forint ötven krajczárt és eszem érte azt, amit — adnak. Reginára bízom, egészen reá bízom. Másnap már meglepetés várt reám. Az asztalfő, hol ülendő valók, fehér kendővel volt leborítva, a két deczi bor mellett friss víz, s egy pohárban eleven virág. Nem mutattam semmi különös érzést az arczomon, pedig... — Minő levest parancsol? — hangzott fülembe a fülemile csattogása. — Regina, ön angyal, — súgtam oda parlamenti arczczal és lakonikus rövidséggel. Megértett. Egy ilyen ártatlan liliom mindent meg szokott érteni. Kitűnő étvágyam volt, s a mellett a könycfordulásig boldognak érezte a magamat. A kedves leány néma vallomása ideális lelkemet fölötte meghatotta. — Regina kisasszony, — kezdem a szót a második hét elején (ez alatt természetesen nagyon megbarátkoztunk), — mikor van kegyednek a nevenapja? Az ártatlan bevallotta. Én rögtön közönyös dolgokról kezdettem beszélni : bál, táncz, zene, hőség, fagy, cseresznye s ehhez hasonlók jöttek szőnyegre. Két álló hétig kenyeret és szalonnát vacsoráltam. Nagyon jó ez, különösen ha dúsan megpaprikázzuk. Én így szeretem, sokan csak sózni szokták. Színházba csak akkor mentem, ha «úgy» jutottam jegyhez. Tizenkét pengőt gyűjtöttem két hét alatt. Épen idejére gyűlt össze. A legelső ékszerészhez mentem és egy remek gyémánt broche-ot néztem ki, úgy villogott, mint a macska szeme félsötétben. Azután köttettem csupa nefelejtsből egy remek bokrétát, műértő házmesterném odanyilatkozott, hogy ennél szebb nefelejts-csokrot még rózsából sem lehetne kötni. Kérdezte, kit teszek boldoggá ? Fekete ruhát öltöttem fel. Világos dolog, egy nappal előbb el kellett hozatni a «szabó»-tól, ahol hónapokig hevert. Csinos voltam, ezt minden öndicséret nélkül elmondhatom. Regina apja, Homályi Ármin úr, el volt ragadtatva. Háromszor is megszorította a kezemet. (Főleg mikor meglátta a gyémánt broche-t.) Regina csak a nefelejts-virágot nézte és a sóhajtott. Ez a sóhaj drágább volt előttem a hat forintos broche-nál, az öt forint ötven krajczáros nefelejtscsokornál. Mennyit olvas ki egy ideális ember a sóhajból. A költők írnak nyolcz strófás verset is belőle, a regényírók elmélkednek róla két fejezeten át. A papa hálás akart lenni, s szabad választást engedélyezett az étlapban. Regina hajába, keblére tűzött a nefelejtsből és hoszszan elmerengett az arczomon, míg ettem. Jól láttam, pedig oda sem néztem. Szembe velem tükör lógott a falon, az minden mozdulatát híres elém rajzolta. Nincs istenibb érzés, mint mikor tudjuk, hogy reánk valaki epedő vágyódással, vágyódó szerelemmel, szerelmes gyöngédséggel néz. Regina szeret engemet. Ez a tudat még a bort is megtokajosította, pedig ez nehéz sor ám. Megittasodtam a boldogságtól. — Regina, mikor találkozunk ? — suttogtam mámoros hangon, mikor a tányért előlem elszedte. Nézése megszégyenített. Elharaptam az ajkamra toluló többi szót. Pedig a Regina hallgatása biztatott. Vettem a kalapot és indultam haza felé. Az ajtónál megállított a papa és kétszer kezet szorított még búcsúzóul. Künn Regina állta utamat, de csak egy pillanatig. Kezembe nyomott egy papírdarabot és eltűnt. «Szombaton délután a városligeti fasorban.» Körülnéztem, ha nem lát-e meg valaki. Az utcza üres volt. Csak egy szál kosaras kutya szimatolt végig a házak mellett, s fölötte gyanakvó pillantással mért végig. A mérhetetlen boldogság majd leroskasztott. Még öt nap volt szombatig. Mozgóvá tettem minden pénzkereső forrást, hadd mutassam meg Reginának, hogy «úr» vagyok. Fekete kabátomra adott Pollák papa öt bankót, a téli bundára tizet, három arany gyűrűt nyolcz pengőre becsült. Öt meg tíz, az tizenöt, meg nyolcz, az huszonhárom. Szép pénz ez, akárki mit mond. A szombat eljött. Hittak a pajtások kirándulásra. Pompás kompánia lesz együtt a budai hegyeken. Jó piros bor, ingyen uzsonna. Nem megyek. Ilyen határozottan még sohasem mondtam ki ezt a két szót. Az égen bárányfelhők úsztak idres bodros fejkötőhöz hasonlítva; a nap hol ennek, hol annak a háta mögé bújt, s játszott, mint a jóllakott gyermek. — Szombaton délután a városligeti fasorban! — mormogtam én a király utczán végig bandukálva. Be szerettem volna most megnézni azt a tarka-barka gondolat kirakatot fejemben. Az összesúgó fák lombjait nem rezzentette még szellőcske sem. A padok tiszták voltak, s így egyetlen nadrágom minden veszélyeztetése nélkül leülhettem. A várakozás kínos. Köröm-piszkálás, földtúrás, archimedesi kör-rajzgyakorlatok, fának dülés, féloldalt lefekvés, czipő-vizsta, négyoldalra való kémszemle: egymásután kerültek nálam napi műsorra s tűntek le. Végre elhatároztam merőn magam elé nézni. Alig nézek öt perczig, valaki megérinti a vállamat. Feltekintek. — Jóságos isten el ne hagyj, ébren vagyok-e vagy álmodom ? A Homályi-familia állott előttem talpig szombati díszben. Csak nyolczan voltak. A táti, mámi, Regina, Árpád, Bendegúz, Bulcsú, Töhötöm, Taksony és egy idegen nagyon jámbor arczú ifjú. Bemutattam magamat, ő is hasonlót cselekedett. Neve: Baradlay Jakab, örvendtem nagyon, szó sincs róla. A táti sietett kijelenteni, hogy Reginának volt a terve ma kirándulást rendezni a — városligetbe, ő nem szereti, mert szó a mi szó, de egy nyolcztagú családnak — sokba jön. Ezt már megértettem, nagyon világosan volt mondva. — De tetszik tudni, Regina kívánta, az ő kedvéért megtettük. A mami kissé túlhízott. Rettenetesen izzadott, s gyorsan szokott fáradni. A tuti karja elfáradt a harczolásban Én természetesen ajánlkoztam — teherhordásra. A mámi belém csimpaszkodott és tüntetőleg szuszogott. Nagyon kimelegedett szegény. Előttünk az öt pogánykorbeli lelet, az örömtől fényes arczú Homályi ifjabb sarjadékok, hátam mögött Regina a jámbor arczú Baradlay Jakabbal s leghátul a táti kényelmesen kigombolózva. Gyönyörű menet volt. Meg is bámult itt egyik-másik vasárnapot ülő suszterinas és félrerántotta a száját. Alig értünk ki a zöldbe, a mámi kijelentette, hogy szomjas. Meghal , ha egy pohár vizet, vagy bort, vagy sört, vagy fagylaltot nem iszik vagy eszik. A tuti kétségbe volt esve, de én nem. Bevittem a mámit a sörcsarnokba, utánunk jöttek persze a többiek is. Rendeltem hat pohár sört. A máminak, tátinak, Reginának, Baradlay úrnak és nekem egyet-egyet, a hatodikat pedig az öt fiúnak. Összevesztek azon, hogy melyik igyák először. A táti méregbe jött. Kezébe fogta a peres kriglit, s talpig kiitta. A jól nevelt fiúk elkezdtek bőgni. A mennyi kellner mind odacsődült, mintha vasúti szerencsétlenség történt volna. Baradlay Jakab úr édes szóra fogta, Regina szigorú akart lenni, a diadalittas tuts dühöngött. Csak nekem volt — higgadtságom. 08 . Rákiáltottam nem kismértékben a tapsifüles pinczérekre: — Mit tátják el a szájukat, nem látják, hogy az úrfiak (a tuti hálás pillantást vetett reám) kiitták a sört. Hozzanak két pohárral még. Az öthangú bögőst halottcsend váltotta fel. Mikor a mámi harmadszor kiürítette a poharát, hajlandónak mutatkozott indulni. A karaván felkészülődött. Bendegúz nem találta az ostort, Töhötömnek a zsebkendője hiányzott (pedig égető szüksége lett volna reá), Taksony elvesztette a labdát. Bendegúznak vettem két hatos árán egy csinos ostort, Töhötömnek odaadtam a magam zsebkendőjét, Taksonynak is labdát kerítettem egyik bódéból. Regina arcza sugárzott. — Ennyi áldozatkészség mind érte! Bejutottunk a fenyvesek közé. A mamiban volt annyi becsületérzés, hogy leült egyik fa alá pihenni, a tuti lefeküdt aludni. Baradlay úr és én maradtunk Reginával. — Ah, mily fenséges illat — kezdi a szót ábrándosan Baradlay Jakab úr. — Igen, nagyon fenséges — vetem oda erősen hunyorgatva Reginának, hogy küldje pokolba ezt az ötödik kereket. Regina megértett. — Baradlay úr, nem lenne szives mezei virágokat szedni számomra? — Oh kérem, kisasszony, csak parancsoljon, rabszolgája vagyok. Fájdalmas kérő pillantást vetett felém és elment mezei virágokat szedni. — Regina, ön kegyetlen, — jól emlékszem ezek voltak első szavaim. Regina megijedt a heves kezdettől. — Regina, ön tudja, mily végtelen boldogsággal vártam e napot, mily aggódó félelemmel léptem ki délután szobámból, mily édes remények táplálkoztak szívemen. Regina úgy látszik élvezte e lángoló szenvedélyű szavakat, mert félig behunyta szemeit és úgy hallgatta. (Csinosan is volt fogalmazva, az bizonyos.) Hát még ami azután következett. — Regina, nézzen szemeimbe, szemeimről pedig fordítsa tekintetét az égre — s kérdezze meg saját szivétől: vájjon nincs-e a kettő között hasonlóság, mondjuk rokonság? Nem felel-e meg az ég tiszta azúrja s az ég bárány felhője az én bútól néha elboruló tiszta szememnek! Igen Regina, kegyed s egyedül kegyed fogja megérteni, hogy szemeim hasonlók az éghez s egyben mégis különböznek az égtől: az égnek egy ármádia angyala van, az én szemem pedig csak egyet lát, s ez az egy... ez az egy... * 0 R S 2 A G - V I L Á tr. 845