Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 27-52. szám)
1887-07-02 / 27. szám
1881 növénysereg rendre. Erősödnek a füvek, a nád zöldbe indúl s rügybe pattogzanak a fák. Még gyenge, kicsiny rügyek. Szigorogva húzódnak a barna ágba, s óvatosan fogadják a melegen letűző napot . . . Jövünk, de ne küldd ránk a hideg szelet, hogy belénk harapjon gorombán s megránczigálja vékony köpenyegünket. A vörös pettyes pillangók azonban már kibújtak a világra s játszadozva lebbennek a jószágos füvek fölött. Belátogatnak a Bertalan kastély kertjébe is, hová már kihordták téli szállásaikról a kényesebb rózsákat s a virágágyások rendbe hozva melengetik a beléjük ültetett magokat. Ki kell jönni a világra tulipán, narezisz, viola és ti többiek. Fel, fel, lusta népség, — idefenn már gyönyörűséges az élet, kék az ég s szelíden csókol a langyos esti szél. Józsa unalmaskodva ásított s nagyot nyujtozódva koczogott be a faluba, ahol immár minden csendes. Világosak a kunyhókon a vörös és kék szegélyű törpe ablakok, homályos árnyak gyanánt üledeznek elé a topolyfák s a barnára meszelt, tornyos Bertalan kastély két szegletablakából gyenge fény szűrődik át a leeresztett finom függönyökön. Az a betegszoba ott. Ahol most koczog, az az alsó utcza. Balra lakik a tiszteletes, túlnan a suszter, azontúl széles vad kert közepén a kis házban Bertalan Ferencz nagyságos, azontúl a magas, zöldes fedelű ócska házban ő. Mikor érkezik, komondorok csaholnak elé a kerítések mellől. Neveiken szólítja őket s feléjük csap az ostorral. «Kusti lompos!» . . . Mikor behajt a portájára senki se fogadja, mivelhogy senkie sincs. Tehene bőg csak az istállóban s hátul a sűrű bokrokból elfojtott vihogás hallszik. Valaki bujkál ott. Leányfajta valaki, bizonyosan a Lusták Tóni Katija, ki csak a minap került haza Pestről s olyan virgoncz, mintha csupa merő apró szikrából lenne megformálva a nyúlánk teste. — Ki szamárkodik ott? — kérdezi Józsa, mialatt kifogja lovait. — Te vagy, Kati? — Én, — feleli egy reszelős mély hang. — Te? — No hát, Miske Ferkó, kimenjetek a portámról, különben hátadhoz ragasztom ezt a lőcslábat. Nagyon jó kedvem van, fiam. Megsuhognak hirtelen a bokrok és azután egyedül van rózsa. Bevezeti lovait, beemeli hátán a zsákokat, lámpát gyújt, tüzet tesz. Azután megvacsorál, fejébe nyomja kucsmáját s átballag a szomszédba. Az ott a Bertalan Ferencz nagyságos háza. Valamikor egyszerű parasztház volt, most azonban, hogy szépen ki van meszelve, az ablakai kitágítva s a fedele körül sűrű szőlővel befuttatva, elég megnézhető formája van a tágas kert közepén, melyben nem igen sok kárt tett a kapa. Be vannak nőve fűvel az útjai s valami szívós, kereklevelü, lapos növénybudgyokkal, melyek egyegy arasznyi távolságra egymástól terpeszkednek a kavicsos talajon. Benn a szobában törpe olvasó lámpa mellett ült Bertalan Ferencz. Negyvennyolcz éves lehet. Haja itt-ott szürkül csak s szabályosan metszett sötétbarna arczán nem hagyott nyomokat az idő. Álmodozó szemekkel nézte szivarja füstjét s koronként megsimogatta a kutyája okos fejét. Hova bámulsz kutya ? Apró molylepkék keringenek a lámpa körül s kívül az ablaküveget zümmögő bogár rezegteti. Valami bolond bogár. Hess féreg! Ím, belepusztulnak a lámpa lángjába a kicsi lepkék. Csak jobbot vet a lángja s vége. Be ne gyere bogár, mert oda pusztulsz te is. Künn maradj, künn maradj . . . De hátra morog a kutya s feláll. — Jó estét adjon Isten! — Jó estét Józsa. Maga az ? Azt hittem nem jön meg reggelig. — Hamarabb végezvén dolgomat, tehát egyben haza takarodék, nagyságos uram. — Üljön le. Józsa lehuzódik egy székre, kiveszi öblös selmeczi pipáját s a nagyságos engedelméből rágyújt. Azután előadja, hogy a tavaszi vetés nagyon jó, az őszi meg épen jó. Erős, száraz, jó magú gabona lészen, ha az Úristen bár fél napi esőt ad. Tán lesz eső, vagy mi. Ma nem ugyan, mert csillagos az ég s meleg a levegő, de holnap tán, vagy holnapután. Már a békák is brekegnek a nagy tóban. — Hullámos a tó, Józsa? — Vagy nem. Csendes vizű és mozdulatlan. Valami gyenge párák lebegnek vékony vonalakban a zöldes vizén, de azok nem mondanak esőt. Józsa letörni horgas mutatóujjával a pipát s belekotorást tempózva a bekecse zsebébe. — Levelet hozok. — Kitől? — A postás nyújtotta, hogy haza hoznám. Nagyságod fia urától való lészen bizonyosan, mivelhogy övé e szálkás írás. Bertalan Ferencz átvette a levelet s közönyös arczczal forgatta keskeny ujjai között. — Tőle való. — Ugye? Megismerem. — Köszönöm, Józsa. Majd elolvasom holnap s majd tán választ írok a más kettőre is. Ideje már. — Bizony két hete múlt immár, hogy egy betűt se felelt nagyságod. — Két hete, Józsa ? — Épen ma két hete. — Ejnye, igazán. . . Lám, két hete. No majd még holnap írok, még ma — most, mindjárt, Józsa! Ugy-e jó lesz, ha mindjárt Írok ? — Nagyon jó lesz, nagyságos uram. — No hát jó éjt, Józsa. Hagyjon magamra, barátom, egyszeriben hozzáfogok. — Jó lesz instálom. Adjon Isten jó éjszakát. — Jó éjt, jó éjt. . . Józsa meg veregette hunyogva a kutya hátát, lefedte pipáját s haza baktatott a sötétben. Bertalan Ferencz pedig elészedte az íróeszközt, papírost keresett, s neki fogott, levelet írni a Miklós fiának, ki a városban van s derék életrevaló fiatal ember. Ép és erős, nem mint az Ádám úré, kiben alig tartogatják a lelket tudós doktorok. Íme most is bizonyosan erősen-rosszul van, mert az ide is jól látható kastély szeglet-ablakai még mindig világosak. De e szem babrálhatják már azt a vézna fiút akó számra a mindenféle keverékkel, nem lesz abból férfiember soha. Gyengül, soványkozik napról-napra mindig jobban s mentői inkább megfeszítik az eszöket a beteg ágyához hozott drága doktorok, annál gyorsabban közelít sötét alakjával a családi bolt. .. Mintha magától jönne, s mintha magától nyílna meg nesztelenül sarkaiban a czímeres vasajtó . .. Nem fog azon a tudomány többé. Az igaz, hogy a tinta se akar fogni. Bertalan Ferencz kétszer is megtörli viseltes kabátjába, amíg kiszedi a belé ragadt szálkát. Azután elsimítja kezével a papírt. Töméntelent szeretne írni egymás végeiben, minden szívén fekvő dolgot, de nem akarnak előkerülni fejéből a szavak. Végtelen hosszú az út fejétől a tolla hegyéig. . . Olyan hosszú, hogy ami megfontolás volt, míg agyában fort, ábránd és délibáb lett a tolla hegyén. Leírta, hogy hála Istennek jó egészségben van, s megbékült sorsával, melytől nem kér és nem vár többé semmit. Régi terveit egymásután pusztítgatja ki a szívéből, hol lassankint csak a világi állapotok iránt való halálos unalom s az Isten akaratában való alázatos megnyugvás marad. . . . «Nagyon csodálkoznál, Miklós, ha elédbe lépnék most, midőn dér lepi meg lassan-lassan már a fejemet, s kiveszett lelkemből minden incselkedő régi vonás a múltból. Már nem az vagyok, ki régen voltam. Már nem magamért kérem az Úr irgalmatosságát, de kérem érted, ki fiatal vagy, okos vagy, de ki nem tudod még, hogy nincs hála e világon és nincsen becsületes hűség sehol. Nem ismerem se a tábornokot, se bárónő nejét, se a leányát s nem is adok tanácsot neked. Lássad, mit teszel, de mielőtt elhatároznád magad, gondolj reám, Miklós, ki nem szépítem életemet, nem tagadom, hanem bevallom botlásaimat, bűneimet, bolondságaimat mind. Nem ismerem a leányt, kit szeretsz, de jól tudom, hogy nem szabad vakon hinni, mert rettenetesen megcsalnak. Ne add fel minden óvatosságodat, hanem vigyázva evezz az élet tengerén, s mindig szemeid előtt lebegjen a messzeségben lobogó világító fáklya , atyád. Tanulj rólam s vésd eszedbe őrültségeimet. Tanulj rólam, ki valamikor czudar ember voltam, bűnbe esett, dologtalan naplopó voltam, s kit ugyan az a pengős Cyrce, ki téged keserít, ugyan az a leány, ugyanaz — a —» Bertalan Ferencz félre lökte maga elől a papirost s lecsapta ingerülten a tollat. Nem tud írni. Mázsás lesz kezében a toll s kipirul arcza haragjában, ha Máthé Ilkára gondol, ki veszedelme volt. Ah! ne emlékezzék arra a mire gyűlöletes az emlékezés. Ne emlékezzék nejére, ki elhagyta s gyászos, sértett szívvel halt meg a nélkül, hogy maga elé bocsátotta volna. Ne emlékezzék a leányra, ki elvette eszét, ki beletépett fájdalmas sebet a lelkébe s mikor emésztő lány perzselte egész testét, akkor kaczagva lökte vissza, s becsapta előtte ajtaját.. . De hiábavaló az akarás. Látja körül a levegőben, a lámpa fényében, a szoba szegleteiben és látja a kert sötét bokraiban mindenütt, ahová néz, a leány hullámos szőke haját, mely lágyan simul kerek vállaira s fénylik, mint a selyem. Látja királynői nyúlánk, fehér alakját, látja nedves, nagy szemeit, a homlokát, a nyakát, a duzzadt, véres njakát s az apró fogait. Mindenütt, mindenütt.. . Nem lehet elűzni és nem lehet megölni, pedig megtenné gyönyörűséggel mind a kettőt. Meragadná vad örömmel kerek nyakát s belevágná körmeit, hogy a vér serkedjen a helyén, s kívül maradjon vonagló, búja testétől az élet. Megragadná haját, s kezére csavarná kegyetlen örvendezéssel és összetörné a leányt ízről-ízre, minden irgalom nélkül, pedig nem tudja megölni a lábainál csúszó férget, s kegyelmet ad a szemtelen verébnek, mely letöri legszebb virágait. Már nem tud többet írni. Belezúg a feje s nem bírja a könnyű tollat. Nem is ír már. Majd holnap, majd máskor. Bertalan Ferencz kiküldi a kutyát s az odafekszik kívül a küszöbre. Azután megveti ágyát, lehúzza a függönyt, eloltja a lámpát s lefekszik. Künn pedig minden csendes. Egy-egy madár ha csippen fészkén, s a falevelek ha susognak, mikor megindul fúni a langyos tavaszi szél. Nem világosak immár a falusi házak törpe ablakai sem. Alusznak az emberek, csak Bertalan Ferencz nagyságos nem alszik s oda túl, lenn a falu közepén a kastélyban nem alusznak. Világosak a szobák s árnyak kelnek-járnak a lefüggönyözött ablak előtt. Bertalan Ferencz lehajtja fejét, de nem tud aludni. Hol az egyik oldalára fordul, hol a másikra. ... És később, mikor bús, méla, hangon estek tizenegy órát fú ki kürtjén az éji őr, megelevenedik mindenféle tervektől a szoba, mik a Bertalan Ferencz fejéből kelnek életre. Ez az az idő, mikor átengedi magát ábrándozásainak s beszövi csillogó aranyszálakkal kedve szerint az egész világot. Abban a külön világban pedig mely ilyenkor tűnik az álmodozó lelke elé, nincsen göröngy a földön, s nincsen csontból való ember. Abban a világban minden úgy történik, ahogy ő akarja. Elveszi büntetését a rossz és megkapja jutalmát a jó. Feldereng a tisztaság glóriája s tündöklő fénynyel foglalja el megillető, magas helyét a Jóság homlokán. Azt képzeli néha, hogy hatalmas hadvezér, kit félreismert a gonoszsággal tele való világ, s most abban fárad, hogy egykori dicsőségét visszaszerezze. Meg is indul a munkában, s előre örül, mint fog bámulatában, majd lelkesedésében viharos éljenekbe kitörni ugyanaz a város, mely most sajnálkozik a bukásán s tönkrement, elfeledett, eltemetett embernek tartja. Majd sereget állít, ágyúkat szerez, s az Istentől nyert titkos erővel minden száz emberből negyvenet sebezhetlenné tesz, kiket ne fogjon se kard, se golyó. Kik delejes erőt áraszszanak magok körül, mely ne engedje közel érni testükhöz a puskagolyót. Majd aztán, ha e győzhetetlen sereggel fejedelemmé kiáltatja ki magát a városban, s bevonul hófehér paripán a hatalmas seregek élén, alázatos hajlongással, meggörnyedve, reszketve járuljanak színe elé ugyanazok, akik most gúnyos életeket faragnak bukása fölött, s talán együtt kaczagják sorsát a színház udvarán Máthé Ilkával. Ah! Te gonosz, te átkozott asszony, majd letérdepelsz csúszva kegyelemért, de nem leszen fiatal tested számára kegyelem. A fejedelem bitókat állít a ORSZÁG-VILÁG 431