Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 27-52. szám)
1887-12-24 / 52. szám
188/ Nincs boldogság n incs, nincs a földön boldog ember! Kihez Fortuna mostoha, Az teng csupán, mert halni nem mer, De egy jó napja sincs soha. Ki gazdagon, kényére élhet, A pihenője rózsaágy, Az unja a sok édes élvet És mindig újért gyötri vágy. És a ki bölcs, és mire se vágyik, S annál, mi tan, többet se kér — Az sóhajt, reszket mindhalálig, Hogy minden oly gyors véget ér! BÁNOM IS ÉN! haszánom is én — hm! — reszelgett helyén egy köpezös, barna ember. — No csak nem kell olyan könnyen venni a dolgot, édes fiam ! — szólt lágy, szeretetteljes hangon az öreg lelkész, háttal fordulva a feleknek, mintha kupakatlan fehér pipáját akarná alapos Tolnai Lajos.san szemügyre venni, holott időt akart engedni a békétlenkedőknek, hogy egymás szívéhez a kis, alacsony, homályos szobában közelebb jussanak, ha maradt volna még valami baragvó szemeikben a régi szeretetből. — Jól van, főtisztelendő atyám, én nem kötöm magamat Jánosra, — s a két sebesen pislogó szürke szemből öreg, csillogó könyek gördültek végig a halavány beesett arezon. — Tőlem ... — Azért is oda megyek, ahova akarok. — Jól van, János, de hát a főtisztelendő előtt még se kellene igy beszélni; ha engemet ütsz, versz, nem bánom, — nem sokáig lesz a már, hanem úgy szeretném, hogy a ki ránk adta az áldást, azt mégis megbecsülnéd. Hallod-e János. Nem szép ám az! — Bánom is én, — szaladt ki a hetyke szó Bodor János fiatal mészáros mester száján. Azonban látszott, hogy ezt az egyet talán mégis bánja, mert igen ropogtatta a vastag húsos ujjait és eltátotta a száját, hogy az a durva szó, ha akar, kerüljön vissza — Nem vagyok én kutya, hogy megkössenek! — folytató, mert védeni akarta álláspontját. — Én iskolaszéki tag vagyok. — Boron vetted János, mert mindegyre itattad Nincs Sándort, az pedig csak borért dolgozik. Mondjuk úgy, ahogy van. — Én, — de hát ki parancsolja nekem, hogy valakinek a nyelvelését hallgassam? — A józanság, édes fiam! — emelte fel ujját szelíden az öreg lelkész. A homlokba ütött ökör nem látja zordabb színben a világot, mint a szép piros ember látta erre a kegyetlen szóra, hogy: józanság! Hát ő nem józan ? Hát ki a józan, ha az nem, aki egy nyelves feleségtől válni akar; egy asszonytól, aki sohasem tudta felfogni, mit tesz: békét hagyni egy embernek, hogy az arra járjon a merre akar; azokat itassa, etesse, a kiket akarj sa keresetével azt tegye, a mit akar? Hát nem józan az az ember, a ki idején akar egy másik, erősebb, ügyesebb, csinosabb asszony után nézni ? — Édes fiam, ez a jó asszony magát szereti. — Bánom is én ! — Ez a jó asszony takarékos, dolgos. Nem igaz? — Bánom is én, — de ... — A házát rendben tartja. Igaz ? — Bánom is én — ha... — A parazitákat eltiltja a háztól. Nem tart ám örökké a fiatalság, — meg a jó bor. — Bánom is én. — János, ne szólanál a főtisztelendő beszédébe. — Hanem te az enyémet örökösen ketté vágod ? — Hát gyűlölsz ? Hallod-e János . . . Én nem állok utadba, szegényül vettél el, ha gazdagabbat találsz, — de azt a rongy Tarka Paliét... hát a gyerekek ? — Bánom is én. Azokat is magadhoz szoktattad. Vidd. — No, édes fiam, — értsék meg egymást. Egy hű asszony sokat ér. — Bánom is én. Én még élni akarok. Annyi. — Fiam, tegye a kezét a szívére. Mit mond a belső bíró? — Bánom is én... Nincs szebb, mint egy tiszta házas élet. No fiam — hát ? — Mióta haza nem jársz, milyen az inged gallérja, János . . . — Bánom is én. — Ilyen ingeket vasaltam én neked? Nyolcz esztendeig ? — Bánom is én, ha a szívemet, az életemet, a fiatalságomat meg-megrágtad. Hisz mi vagyok? — szuszogott a piros, kövér ember. — Oh, János, — vette elő a zokogó asszony hófehér zsebkendőjét, hogy forró könyeit letörülje, — nem mutatom a kékségeket — Isten látja, hogy mást... érdemeltem... Tarka Paliné ... — Bánom is én. Adja ki az írást, főtisztelendő úr, én ezzel az asszonynyal leszámoltam — nyújtotta ki kurta lábait a mészáros. — János, én nem haragszom, de majd az Isten... — emelkedett föl az asszony és húzódott ki a szobából megtörve, megaláztatva.. . — Fiam, gondold meg, mi lesz ebből! ? — perczegtette az öreg lelkész a követelt iratot. — Bánom is én, ami lesz, az lesz, de én élni akarok. Az volna szép, ha egy becsületes ember mm úgy élhetne, amint akar. Hm !... szerű tárczaczikk megnyitá előttem a paradicsomot. Nem Grábor arkangyal elutasító lángpallosa villant meg a szerkesztő válaszában, hanem egy írói névvel biztató reménysugár, melyet kezdő tollforgatókra nézve felér a rendjel gyűjtők összes csillogó csecsebecséivel. «Szíveskedjék gyakrabban fölkeresni lapunkat közleményeivel.» Nagyobb örömet, mint én akkor, talán Bonaparte Napoleon sem érzett, mikor a fényesen megnyert alexandriai csata után hős Kleber tábornok odalépett hozzá s megveregetvén főparancsnoka vállát, elragadtatva igy szólt: «Tábornok, ön nagy, mint a világ». Pedig bizony jó régen történt már az : anno domini 1865, mikor deficzitje, köcsög-kalapja, fzakja és fináncza még csak a németnek volt s a Wagner-zene helyett a macskazenét kultiváltuk. Mekkorát fordult azóta a világ ! Minden megváltozott, csak Vadnay Károly ír még szerkesztői üzeneteket, elrettentésére vagy boldogítására a szépirodalmi Olympus nektárjából szürcsölni vágyó kezdőknek. A magyar ívó pályája valóban nincs rózsákkal telehintve, de mégsem annyira tövises, hogy ne hozná meg a munka sikerének jutalmát előbb vagy utóbb, — ha mindjárt gyakran csak erkölcsi elismerés alakjában, — azoknak, kiknek izmosabb tehetség kölcsönöz erőt az akadályokkal való megküzdésre. De semmiféle későbbi siker sem idézheti föl a legelső kedvező szerkesztői üzenet által fölkeltett boldogságot, mely tiszta és zavartalan, mint a föld salakja fölött magasan lebegő aether. Kozma Andor: DÍJAZÁGYILAG AZ ELSŐ SZERKESZTŐI ÜZENET A z asszonyok, meg ha szépségüket üdén őrizték is meg, akkor szűnnek meg fiatalnak lenni, mikor a leányaikat először vezetik be a tánczterembe. Mi irók pedig akkor veszítjük el jogczímünket arra, hogy jóakaró kritikusok a «fiatal írói nemzedék tehetséges tagjai» között emlegessenek, mikor látunk pályatársa- és hírnévben, kiket mi és biztatással az irodákat gyarapodni korban vezettünk be ajánlattal lomba. Ha ez igaz (s pedig mennyire az !), úgy a mindennapi piros szegfű a kabátom gomblyukában nem a mosolygó fiatalságnak jelképe többé. Sokan sóhajtunk a dalos Horatiussal : «Ehen Posthume, fugaces labuntur anni!» Röpülnek az évek, röpülnek. Ámbár magam is nem egyszer bocsátottam nyomdafesték alá a szerkesztői irodába szerényen bekopogtató kezdők biztató zsöngéit, mégis mintha nem olyan régen olvastam volna Vadnay Károlynak azt a szerkesztői üzenetét, melylyel, huszonnégy órára széles ez ország legboldogabb emberévé tett. Egy Dánét ifjúi hévvel magasztaló alkalom A BALATON. «Ha említeni hallom a magyar nevet, szűkké válik rajtam a német mellény» — zengé egykor lelkesülve Heine, midőn eljutott a lelánczolt Prometheusként kórágyra szegzett költő párisi lakába, a magyar szabadságharczosok fényes fegyvertetteinek híre. Ha látom a Balatont, a franczia mellényt (mert hej, a zsinóros nemzetit régóta letettük) rajtam is megfeszíti a dagadó magyar kebel. Szeretem ezt a rengeteg víztükröt halmos partjainak itt halovány, amott haragos zöld keretével, melyről ékes faragvány módjára domborodik elő Badacsony és Tihany. Szeretem rejtélyes suttogásával az ármányon nádasoknak, örök locscsanásával a fehér porondra kicsapó tajtékos hullámoknak. Szeretem a távol kékes ködében elvesző szélességével, a partszéli halász-gunyhók mellől lomhán magasba kavargó füst-csíkjaival, de leginkább akkor, ha szilajul tombol fenséges haragjában és lapda módjára dobálja — permeteget szitáló hullámok gerinczei között — a karcsú vitorlás yachtot s az ormótlan halászbárkát. Meredek szirtfalainak fellegekig nyúló keretével a Königsee számára kellett volna ugyan kitalálni a vadregényes jelzőt. A magas Tátrának gyöngye pedig, a csorbás tó, melyet rengeteg bérezek keblére tűzött csillogó ékkövül a természet, bizonyára inkább elbűvöl szépségével. De egyik is, másik is nem sokkal több egy pohár víznél, a Balatonhoz képest. Sokért nem adom, hogy majdnem ugyananynyiszor, ahányszor magyar tengerünkre kirándultam, vihart értem rajta. Ilyenkor igazán emlékeztet az óceánra. Kavarog, zajong, forrong. Hosszú hullámok, miként zárt sorokban támadó lovasszázadok, fehér habot fröcscsentve rohannak előre. A «Kisfaludy» gépe nehezen birkózik és küzködik a haragos elemmel. Süvöltve rázza meg a vihar az árbócz sodronyköteleit. A szétlocscsanó tajték fölcsap a fedélzetre s lekergeti a finnyásabb természetűeket a szalonba. Szeretem e nagy vízmedenczét, mely körül minden tőrülmetszett magyar. Hozzá szoktatott az igazi tengerhez és megtanított arra, hogy nem kell rettegni tőle. Borostyáni Nándor, 8:9