Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 27-52. szám)

1887-12-24 / 52. szám

188/ Nincs boldogság n­ incs, nincs a földön boldog ember! Kihez Fortuna mostoha, Az teng csupán, mert halni nem mer, De egy jó napja sincs soha. Ki gazdagon, kényére élhet, A pihenője rózsaágy, Az unja a sok édes élvet És mindig újért gyötri vágy. És a ki bölcs, é­s mire se vágyik, S annál, mi tan, többet se kér — Az sóhajt, reszket mindhalálig, Hogy minden oly gyors véget ér! BÁNOM IS ÉN! hasz­­ánom is én — hm! — re­­szelgett helyén egy köpezös, barna em­ber. — No csak nem kell olyan könnyen venni a dolgot, édes fiam ! — szólt lágy, szeretetteljes han­gon az öreg lelkész, háttal fordulva a feleknek, mintha ku­pakatlan fehér pi­páját akarná alapos Tolnai Lajos.­san szemügyre ven­ni, holott időt akart engedni a békétlenkedőknek, hogy egymás szívé­hez a kis, alacsony, homályos szobában közelebb jussanak, ha maradt volna még valami baragvó szemeikben a régi szeretetből. — Jól van, főtisztelendő atyám, én nem kötöm magamat Jánosra, — s a két sebesen pis­logó szürke szemből öreg, csillogó könyek gördültek végig a halavány beesett arezon. — Tőlem ... — Azért is oda megyek, a­hova akarok. — Jól van, János, de hát a főtisztelendő előtt még se kellene igy beszélni; ha engemet ütsz, versz, nem bánom, — nem sokáig lesz a már, hanem úgy szeretném, hogy a ki ránk adta az áldást, azt mégis megbecsülnéd. Hallod-e János. Nem szép ám az! — Bánom is én, — szaladt ki a hetyke szó Bodor János fiatal mészáros­ mester száján. Azon­ban látszott, hogy ezt az egyet talán mégis b­ánja, mer­t igen ropogtatta a vastag húsos ujjait és eltátotta a száját, hogy az a durva szó, ha akar, kerüljön vissza — Nem vagyok én kutya, hogy megkössenek! — folytató, mert védeni akarta álláspontját. — Én iskolaszéki tag vagyok. — Boron vetted János, mert mindegyre itat­tad Nincs Sándort, az pedig csak borért dolgo­zik. Mondjuk úgy, a­hogy van. — Én, — de hát ki parancsolja nekem, hogy valakinek a nyelvelését hallgassam? — A józanság, édes fiam! — emelte fel ujját szelíden az öreg lelkész. A homlokba ütött ökör nem látja zordabb színben a világot, mint a szép piros ember látta erre a kegyetlen szóra, hogy: józanság! Hát ő nem józan ? Hát ki a józan, ha az nem, a­ki egy nyelves feleségtől válni akar; egy asszonytól, a­ki sohasem tudta felfogni, mit tesz: békét hagyni egy embernek, hogy az arra járjon a merre akar; azokat itassa, etesse, a kiket­ akarj sa kereseté­vel azt tegye, a mit akar? Hát nem józan az az ember, a ki idején akar egy másik, erősebb, ügye­sebb, csinosabb asszony után nézni ? — Édes fiam, ez a jó asszony magát szereti. — Bánom is én ! — Ez a jó asszony takarékos, dolgos. Nem igaz? — Bánom is én, — de ... — A házát rendben tartja. Igaz ? — Bánom is én — ha... — A parazitákat eltiltja a háztól. Nem tart ám örökké a fiatalság, — meg a jó bor. — Bánom is én. — János, ne szólanál a főtisztelendő beszédébe. — Hanem te az enyémet örökösen ketté vágod ? — Hát gyűlölsz ? Hallod-e János . . . Én nem állok utadba, szegényül vettél el, ha gazdagab­bat találsz, — de azt a rongy Tarka Pali­ét... hát a gyerekek ? — Bánom is én. Azokat is magadhoz szoktat­tad. Vidd. — No, édes fiam, — értsék meg egymást. Egy hű asszony sokat ér. — Bánom is én. Én még élni akarok. Annyi. — Fiam, tegye a kezét a szívére. Mit mond a belső bíró? — Bánom is én... Nincs szebb, mint egy tiszta házas élet. No fiam — hát ? — Mióta haza nem jársz, milyen az inged gallérja, János . . . — Bánom is én. — Ilyen ingeket vasaltam én neked? Nyolcz esztendeig ? — Bánom is én, ha a szívemet, az életemet, a fiatalságomat meg-megrágtad. Hisz mi va­gyok? — szuszogott a piros, kövér ember. — Oh, János, — vette elő a zokogó asszony hófehér zsebkendőjét, hogy forró könyeit letö­rülje, — nem mutatom a kékségeket — Isten látja, hogy mást... érdemeltem... Tarka Paliné ... — Bánom is én. Adja ki az írást, főtiszte­lendő úr, én ezzel az asszonynyal leszámoltam — nyújtotta ki kurta lábait a mészáros. — János, én nem haragszom, de majd az Isten... —­ emelkedett föl az asszony és húzó­dott ki a szobából megtörve, megaláztatva.. . — Fiam, gondold meg, mi lesz ebből! ? — perczegtette az öreg lelkész a követelt iratot. — Bánom is én, a­mi lesz, az lesz, de én élni akarok. Az volna szép, ha egy becsületes ember mm úgy élhetne, a­mint akar. Hm !... szerű tárczaczikk megnyitá előttem a paradicso­mot. Nem Grábor arkangyal elutasító lángpallosa villant meg a szerkesztő válaszában, hanem egy írói névvel biztató reménysugár, mely­et kezdő tollforgatókra nézve felér a rendjel gyűjtők összes csillogó csecsebecséivel. «Szíveskedjék gyakrabban fölkeresni lapun­kat közleményeivel.» Nagyobb örömet, mint én akkor, talán Bona­parte Napoleon sem érzett, mikor a fényesen meg­nyert alexandriai csata után hős Kleber tábor­nok odalépett hozzá s megveregetvén főparancs­noka vállát, elragadtatva igy szólt: «Tábornok, ön nagy, mint a világ». Pedig bizony jó régen történt már az : anno domini 1865, mikor deficzitje, köcsög-kalapja, fzakja és fináncza még csak a németnek volt s a Wagner-zene helyett a macskazenét kultiváltuk. Mekkorát fordult azóta a világ ! Minden megvál­tozott, csak Vadnay Károly ír még szerkesztői üzeneteket, elrettentésére vagy boldogítására a szépirodalmi Olympus nektárjából szürcsölni vágyó kezdőknek. A magyar ívó pályája valóban nincs rózsák­kal telehintve, de mégsem annyira tövises, hogy ne hozná meg a munka sikerének jutalmát előbb vagy utóbb, — ha mindjárt gyakran csak erköl­csi elismerés alakjában, — azoknak, kiknek izmosabb tehetség kölcsönöz erőt az akadályok­kal való megküzdésre. De semmiféle későbbi siker sem idézheti föl a legelső kedvező szer­kesztői üzenet által fölkeltett boldogságot, mely tiszta és zavartalan, mint a föld salakja fölött magasan lebegő aether. Kozma Andor: DÍJAZÁG­YILAG AZ ELSŐ SZERKESZTŐI ÜZENET A­ z asszonyok, meg ha szépsé­­gü­ket üdén őrizték is meg, akkor­ szűnnek meg fiatalnak lenni, mikor a leányaikat elő­ször vezetik be a táncz­­terembe. Mi irók pedig akkor veszítjük el jog­­czímü­nket arra, hogy jóakaró kritikusok a «fiatal írói nemzedék tehetséges tagjai» kö­zött emlegessenek, mi­kor látunk pályatársa- és hírnévben, kiket mi és biztatással az irodá­kat gyarapodni korban vezettünk be ajánlattal lomba. Ha ez igaz (s pedig mennyire az !), úgy a mindennapi piros szegfű a kabátom gomblyuká­­ban nem a mosolygó fiatalságnak jelképe többé. Sokan sóhajtunk a dalos Horatiussal : «Ehen Posthume, fugaces labuntur anni!» Röpülnek az évek, röpülnek. Ámbár magam is nem egyszer bocsátottam nyomda­festék alá a szerkesztői irodába szerényen bekopogtató kezdők biztató zsöngéit, mégis mintha nem olyan régen olvastam volna Vadnay Károlynak azt a szerkesztői üzenetét, melylyel, huszonnégy órára széles ez ország legboldogabb emberévé tett. Egy Dán­­ét ifjúi hévvel magasztaló alkalom­ A BALATON. «Ha említeni hallom a magyar nevet, szűkké válik rajtam a német mellény» — zengé egykor lelkesülve Heine, midőn eljutott a lelánczolt Pro­­metheusként kórágyra szegzett költő párisi la­kába, a magyar szabadságharczosok fényes fegy­vertetteinek híre. Ha látom a Balatont, a franczia mellényt (mert hej, a zsinóros nemzetit régóta letettük) rajtam is megfeszíti a dagadó magyar kebel. Szeretem ezt a rengeteg víztükröt halmos partjainak itt halovány, amott haragos zöld ke­retével, melyről ékes faragvány módjára dombo­rodik elő Badacsony és Tihany. Szeretem rejtélyes suttogásával az ármányon nádasoknak, örök locscsanásával a fehér porondra kicsapó tajtékos hullámoknak. Szeretem a távol kékes ködében elvesző szé­lességével, a partszéli halász-gunyhók mellől lomhán magasba kavargó füst-csíkjaival, de leg­inkább akkor, ha szilajul tombol fenséges harag­jában és lapda módjára dobálja — permeteget szitáló hullámok gerinczei között — a karcsú vitorlás yachtot s az ormótlan halászbárkát. Meredek szirtfalainak fellegekig nyúló kere­tével a Königsee számára kellett volna ugyan ki­találni a vadregényes jelzőt. A magas Tátrának gyöngye pedig, a csorbás tó, melyet rengeteg bérezek keblére tűzött csillogó ékkövül a termé­szet, bizonyára inkább elbűvöl szépségével. De egyik is, másik is nem sokkal több egy pohár víznél, a Balatonhoz képest. Sokért nem adom, hogy majdnem ugyanany­­nyiszor, a­hányszor magyar tengerünkre kirán­dultam, vihart értem rajta. Ilyenkor igazán em­lékeztet az óceánra. Kavarog, zajong, forrong. Hosszú hullámok, miként zárt sorokban támadó lovasszázadok, fe­hér habot fröcscsentve rohannak előre. A «Kisfaludy» gépe nehezen birkózik és küz­­ködik a haragos elemmel. Süvöltve rázza meg a vihar az árbócz sodronyköteleit. A szétlocscsanó tajték fölcsap a fedélzetre s lekergeti a finnyá­sabb természetűeket a szalonba. Szeretem e nagy vízmedenczét, mely körül minden tőrülmetszett magyar. Hozzá szoktatott az igazi tengerhez és megtanított arra, hogy nem kell rettegni tőle. Borostyáni Nándor, 8:­9

Next