Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1888-03-31 / 14. szám
1888 ki ruhaujja csipkéiből, midőn czukor-szelenczét, ünnepi kalácsot rakosgat el az asztalon. A férj szerelmesen legelteti tekintetét — a «kis feleségen». — Oda lép, átszorítja karcsú derekát s hosszú csókot nyom a menyecske kipirult arczára. Az asszony édes mosolylyal néz férje szemébe, aztán folytatja dolgát, mintha mi sem történt volna. A harmadik szobából gyermek visitás hallik és nemsokára egy megenni való szőke fürtöt golyhó fut be, — dajkájától követve, — ki alig ér nyomába a kis szökevénynek. (Hja! — a mozsdótál elől szökött meg !) — Mi kell, aranyom? Anyádnak kincse! — kiált a «kis mama», örömtől ragyogó arczcal kapva fel a kis szökevényt. — Mosdjál meg szépen, édes!... Húsvét van, meg fogod öntözni a nagymamát. Kapsz tőle szép czukortojást... Eredj édes a dadához! De közben apjához viszi a «család büszkeségét». Az apa félre símitva kipödrött bajuszát, nagyot csókol a kis szökevény rózsás pofácskáján. A szülők összenéznek a gyermek arany fürtös feje fölött és tekintetökben egy mennyország fekszik. Ők boldogok! Másodszor élik a mézes heteket... A dada diszkréten átveszi s néhány percz múlva «pleine parade»-ban hozza be a kis hamist, iczi-piczi üvegcsével rózsás kis öklében, egyenesen a nagymamához, ki ott ül már kora reggel óta a napfényes ablakban, füles hátú karszékében, bodros fehér fejkötőjével őszülő fején. Húsvéti ájtatosságot olvas egy fekete könyvből. Sokszor leteszi a könyvet; szemüvege felett révedező, boldog tekintetet vetve enyelgő gyermekeire. Most csendesen mosolyog; szemében az aggkor nyugodt derűje van, midőn «gyöngy unokáját» hozzák eléje, hogy az őt megöntse. Hajlott termetét a gyermek fölé hajtja, a kicsi nagyot lódít a morzsa üvegen, és szokás szerint, a nagymama helyett — a szék támláját önti le. A nagymama átveszi a tacskót, s szőke fejét össze-vissza csókolja. Majd mosolyogva kotorja elő selyem «ridikülje» fenekéről a készen tartott czukortojást, melyet a kópé mísértő ízléssel két ökölre fogva vesz a szájába s szopogatja, általános gyönyörűségére a kis családnak.* Hanyagúl hátradőlve elegáns szalonjában — ül Melanie kisasszony, egy egész kis pálmaliget alatt. Szórakozottan olvas s könyvét térdére eresztve sóhajt. Oh, ezek az ünnepi délutánok! Mily unalmasak! Ilyenkor látogatásokat tenni nem bon génre ! Sétálni sem való az elegáns világnak! Ásít. Egyszerre csengetést hall, aztán halk beszélgetést. Belép az inas, gyönyörű bokrétát hoz be névjegygyel. Melanie mosolyog. A névjegyet olvasva, élénkebb lesz márványszerű arcza. — Ez szép ! Gyönyörű tavaszi bokréta volt. — Rózsák, jáczintok, gyöngyvirág, édes mámorító illat árad szét belőlük. Mámorító, mint a szerelem maga. Átveszi. Kéjjel szíva fel a virágok illatát, de ah! — felsikolt és leejti a bokrétát, idegesen törülve le a váratlan illatos permeteget remegő finom orrczimpáiról. — A kópé! Lehajlik, hogy az eldobott virágot felvegye és ime, újabb meglepetés. A széthullott virág ernyője alatt, a tartó selyemtölcsérében gyönyörű halványkék atlasz bonboniére pihent, húsvéti tojás formájában. Melanie csöndesen susog : — Arthur fess fiú!* Falun vagyunk. A későn megnyílt tavasz itt hagyta «memento mori» gyanánt a lassan takarodó hónak piszkos foszlányait. Rügyező, lombtalan fák, mint barna seprők merednek ég felé. Tavasz és tél küzdelme minden nyomon. A természet tarka, mint egy foltos kolduskabát. A hóréteg között itt-ott az előre törekvő vetés mutatja a remény zöld színét a szántóföldek barnás göröngye közt, mintha eldobott fehér gyapotcsomók volnának, úgy világlik ki helyenkint az elmaradott hó. A madarak énekelve szállnak fel a tiszta, fényes légbe. Mindenütt verőfény, nyájas napsugár. Az ispán úrék háza is kimosdott fényesre, fehérre, az ünnep tiszteletére. A téli dohányfüstöt tisztára mosta a meszelő nedves pacsmaga ; a padlót fehérre súrolta a Jutka szolgáló keze. Mindenütt fehér, illatos tisztaság ! Az ispán-kisasszonyok a bekövetkezendő események előrelátásában tiszta mosóruhában várják a szomszéd faluk fiatalságát, nehogy az ünneplő szőrruhát elrontsa a húsvéti öntözés. Ama bizonyos «falusi libácskák» nem oly egy ügyüek ám, mint ti nagyvárosiak hiszitek. Mert ime, valamennyi csöbör, sajtár, vizeskupa, melyek máskor fehérre súrolva díszítik a konyhát, mind az éléskamrába vándorolt ma reggel, nehogy az úrfiak vizet találjanak, mikor öntözködni jönnek! A lányok pedig egy csomóba bújva, csevegnek, nevetgélnek a nappali szobában, melynek jól elzárt üvegajtaja az ebédlőbe nyílik. Ott lesik, várják tréfálódzva az úrfiakat. Kint az udvaron kocsirobogás hallik. A szolgálók sikoltozva menekülnek a konyhába. Az úrfiak, leugrálva, szegre akasztják kalapjukat, kabátjukat az előtornáczon, s mielőtt még beköszönnének, rohannak a konyhába, vizet rekvirálni. De hiába, nem találnak ott egy csöppet sem. Szeles boszankodással kapnak fel valamely előtalálható edényt és rohannak a kútra. Csak Muki, a legszelesebb, maradt bent s folytatta a kutatást. Végre — óh dicső ! — talál egy csöbör fenekén vagy két szezére való vizet. Azt sem nézi, mi volt, csak rohant vele be a szobába, a leányokat keresni. Meglátja őket a nappaliban. Nagy sebesen odalódítja a nevető leányok felé, észre sem véve, hogy üvegajtó van közte és közöttük. Csak akkor nyúlik hosszúra képe, midőn heve kissé lehűl és látja, hogy mit cselekedett. A víz, melylyel berohant, tele volt apró maradék spenót-levelekkel, melyek is szépen kiczifrázva a nappali ajtó üvegét, kiáltó bizonyítékai lettek szegény Muki barátunk kettős kudarczának. * Kint a kétágasnál is lármásan folyik az élet. Jutka szolgálat, kisikongatva bújt a konyhaajtó mögé, kivonszolták a legények a kúthoz, hol a nagy küzdelemben lehull a fejkendője s vállkendője lefeslik és látni engedik télen át kifehéredett gömbölyű nyakát, formás vállait. Nagyot sikolt, mikor a legények a csöbör tartalmát rálocscsantják, a víz végig permetezik vállán, szoknyáin. De a legények hangos kaczajjal fogják le két kezét és öntözik, míg olyan lesz, mint a vizes kacsa. Végre elbocsátják. A leány megrázva fekete hajának vizes varkocsát, lihegve, kaczagva, szitkozódva fut be a konyhába, arczát, nyakát, haját törülgetve a lecsurgó víztől s közben büszkén, boldogan dicsekszik a kövér szakácsnénak, hogy mennyien öntötték meg őt! Dehogy szívelné el parasztleány azt a szégyent, hogy őt meg ne öntsék! Az a legkapósabb leány, aki legtöbb vizet kap. Piros-pozsgás arcza majd kicsattan. Egészségtől duzzadó gömbölyű karja nem lúdbörös a jeges víztől. Felfrissült az öntözéstől, mint a virág. Lesimítja haját, fejkendőjét, addig, míg nem jön újra egy csomó legény. Akkor újból kezdődik a hecrct. ORSZÁG-VILÁG Consummatum est. Hány Megváltó jött a világra, Mióta itt megfeszítek, 8 lei rajok törjön, hány Ileredes, Született s fog születni még ! Hány eszme kelt föl a homályból S ismét homályba szédít áléi! Hány szellem hullt a porba vissza, Mely a felhőt túlszárnyaló ! Hány volt hitért, honért, ki meghalt, Zsarnok kézésül elesett ! — Oh, meddig küszdnek még egymással A Megváltók s Heredesek ? ! Mit kérdezed ?! — A múltak árnya Fülkéi s kisérti a jövőt,. A Megváltó, az eljön újra, a mi újra — megfeszítjük őt! Zempléni Árpád: EL-AGHOUAT. — Út a Szaharában — (Gr. V. P. NAPLÓJÁBÓL, SAJÁT VÁZLATAIVAL.) Valami ezerötszáz kilométer utat hagyhattunk hátra, midőn márczius közepén az el-aghouati oázis első pálmáit láttuk föltűnni az egyhangú horizonton. Örömünk kimondhatatlan volt, hogy sok napi út után szemeink ismét valami élő tárgyat, valami zöldet pillantottak meg. Az utazás utóbbi időben kimerítő volt, naponkint 16-18 órát téve a sivatagon át anélkül, hogy csak egy falut, egy házat, vagy csak egy fát is láttunk volna. Ragyogó tavaszi nap volt, mi nálunk kánikulának is beillett volna. A nap forrón lövelte reánk függélyes sugarait, izzóvá hevítve a sárga homokot, mibe járművünk tengelyig sülyedt. Az öszvérek alig bírtak haladni, jóllehet valamenynyien gyalogoltunk. Négy óra tájban érkeztünk az Oued-Djidi partjára. Ez egy földalatti ér. El-aghouatnál, a sivatag homokrétegén patakzik egy 40 - 50 holdnyi területen, aztán ismét eltűnik, hogy csak Biskránál öltsön ismét patakformát, ebből veszi táplálékát az egész oázis. Itt már pár bokor, sás, majd pár fűz, aztán az első pálmák, mindig sűrűbben, sűrűbben, míg közvetlen a város körül egész erdőt képeznek. Amint a pompás vegetáczió gyönyörködésébe merültünk, egyszerre a délnyugatra húzódó «Chapeau du Gendarme» nevű, szeszélyes alakú dunákat elhagyva, egyike a legmegkapóbb képeknek tárult elénk, mit valaha láttunk. Mindnyájan öntudatlanul, a csodálkozás hangján kiáltottunk fel a tengert látva, mely egyszerre szemeink elé varázsolódott. Csak jobban nézve láttuk, hogy ez a vibráló szürkés felület, mely a horizontnál az ég azúrkék színét veszi fel, nem tenger, hanem a M’zab. A Sahara itt teljes síkságában terül el, egy dombtól, egy göröngytől sem nyugtalanítva nagyszerű semmiségében. A látvány egyike a legmeghatóbbaknak, mit fantázia alkothat. Ez a távolság, ez a nyugalom, ezek az átlátszó színek! Az égbolt a legsötétebb kobalttól a legvilágosabb azúrig a kék minden színét játszva — és a sivatagban, mint a tenger sima felületén visszatükröződve — az előtérben pedig a százados pálmák magasra nyújtva karcsú sudaraikat, hosszú, sötét árnyat vetettek a világos homokra, majd jobbra a régi város romjai tűnnek fel, melyet 1852-ben Pelissier tábornok égetett hamuvá egy heves ostrom után. (2000 arab maradt a harcrtéren). Aztán a vályogfalaktól körülvett kertek közt folytattuk utunkat. A vegetáczió teljes tropikus pompájában vett körül. A 21 ezer pálma magasan himbálta koronáját, bebalzsamozva a tikkadt levegőt. A pálma itt a fő kereseti forrás , ez után fizetik az adót, annyit ér egy kert, amennyi fa van benne. Hat óra felé végre a «porte d’Alger» nagy patkóíve alatt gurult be a bárka, mely idáig hozott és megállott a «Place des chameaux»-n. Ez a tulajdonképpeni vásártér a maga nemében felettébb festői : nyugati oldalát a hatalmas «Porte d’Alger» képezi, a délin és északin két utcza kezdődik, árkádoktól körülvett arab házakkal, kékre, rózsaszínre és sárgára festve, fölötte élénkítő hatást téve a többi oldalát képező vályogfalakra, melyek a szomszédos pálmakerteket kerítik. A tér főszépsége a pár óriási pálma, lombos koronáikkal, rendetlen csoportozatokban az egész teret beárnyalják, ezek alatt pihennek nagy karaván-útjaikról megjött tevék, hátukon egész házakkal, amott pár czifrán kantározott ló, gazellák, kecskák. Aztán a földön tarka szőnyegeken kiterített apróságok, kosárba varrt datolyák és más csodálatos déligyümölcsök. Még sokáig néztük volna e színgazdag képet, ha nem jön az arab, kit megbíztunk a szálláskereséssel, jelenteni, hogy az egész oázisban egy szoba sincs kapható. Ezt különben előre is tudhattuk volna, miután karaván-serall nincs, a francziák pedig csak laktanyát építettek, de itt idegenre nem számítottak; ő előttük pedig a mórok még kevésbé, kik egész a XVII. századig voltak a hely urai, aztán átment a törökök hatalmába, kik a marabuk által kormányoztattak. Ezek egyike volt a híres «Si el-Hadj Aissa», kinek koubbasa a város déli részén egy emelkedésre van építve ; állítólag ő gátolta meg 1714-ben, hogy a francziák elfoglalják Algériát, és hogy táboraik egész La Ghouatig fognak portyázni. Igen érdekes, hogy ez az irat Marey generálisnak tényleg volt a kezében. Végre nem maradt más hátra, mint a kommandánshoz menni, Colonel et de G. . . hez. Hozzá úgy is volt ajánló levelünk. Az ezredes rendkívül szívesen fogadott, mindjárt intézkedéseket tett lakásunkat illetőleg, azután megtartott ebédre egy fiatal tisztet a bureau Arab-ból, ki egész ott létünk alatt a legnagyobb előzékenységgel szolgált felvilágosításokkal és tolmácsul is az arabokkal való érintkezésünknél. Nem bírtak különben egész ebéd alatt eléggé csodálkozni, hogy minden nagyobb apparátus nélkül jöttünk és még tovább szándékozunk utazni. Aztán beszéltek egy csomó érdekes dolgot El Aghouatról, népéről, szokásairól, dicsérve az ara- 219