Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1888-01-01 / 1. szám
1888 OrsZÁG-VILÁG 5 egyedül állt az út mellett; százados dereka villám által volt megrepesztve, életnedves törzsét azonban a villám meg nem gyújtható. Egy perczig megállottam szemlélésére. — Siessünk innen, — szólt nyugtalanul a lelkész, vészteljes és végzetszerű fa ez, nem csoda, ha a Mindenható lesújtó bal kezével! Tovább mentünk, de a romok közé s ott valánk, hol a második csattanás villáma működött. Földszinti kis szoba volt ez, kormos négy fala elég ép még arra, hogy a szél keresztül ne fütyörészszen rajtuk. Egy ablakán több a felraggatott papiros, mint az üveg ; fedélzetül deszkák nyúltak végig, melyeknek hasadékaitól fölül zsúpokban heverő szalma és kukoricza-szár zárta el jólrosszul az esőt. Az első azonban, mi figyelmemet benn magára vonó, a tömérdek kitömött holló volt, mely a padlózaton felállítva, mozdulatlan fekete csoportozatot képeze. — E madarak — magyarázta vezetőm, a szerencsétlen Volovecz golyói által hullottak le. Urasági vadász volt ő itt azelőtt, de a lak elpusztulása óta félőrültnek tartá őt a népség, mert senkihez nem szólt, nem felelt s minden más vadat mellőzött, csupán a hollókat üldözte. Golyóval czélzott reájuk és sohasem hibázott. Aztán fölszedte zsákmányát és kitömte ; e különös szenvedély miatt nevezték el őt holló-királynak. Eszembe jutott a tegnapi találkozás, mely a lelkész szavait igazolá. — És nem tudni, mi késztető őt e szeszélyes vadászatra? — kérdem tőle. — Az ok eddig titok volt s én is csak most, naplójából tudtam meg, — volt a válasz, — mielőtt azonban ennek olvasásához fognánk, nem akarja ön látni a boldogtalan ember holttestét ? — s ezzel egy a földre teritett pokróczhoz lépve, azt felhajtá. Volovecz, a holló király holtteste előttünk nyúlt el. Soha sem feledem el a látványt, e fölfordult szemeket, melyeket szerető kéz nem zárt be, ez összeszorított fogakat, e homlokredőzetet, mely a megfeketült arczbőrön iszonyú kifejezést ölte, mintha égető kín okozná. Borzadva fordultam el, a jég itt nyomasztó jon, kisiettem a szabadba. A kastélyhoz tartozott kert elhanyagolva, buja gyommal volt ellepve, alig törhettünk át a kövér növényzeten föl a három vadgesztenyefához, mely alatt a rezgő árnyékban kőpad és asztal állott. — E kézirat, — szólt a lelkész, miután a padon letelepedtünk, — e kézirat két különböző egyén egybefüggő naplójából áll. E férfias szép írás itt, Mándory Ottó tollából jött, s szörnyű eset által került a holló-király birtokába, ki azt saját emlékiratához csatolá. A kettő egy egészet képez. Olvassa ön előbb Mándory naplóját, aztán Voloveczét, így érthetőbb lesz a tartalom. Átvevem a sűrűn irt ívekből álló köteget, s itt csupán azon helyeket közlöm belőle, melyeket elolvasása után, mint a történet szövegéhez közvetlen tartozókat, jegyeztem ki. A kihagyott részt többnyire uti-rajzok alkotják, melyeket írójuk több évi vándorútjaiban vázolt; az alább következőket azonban már honi, magányos élete remeteszerü napjaiban tette papírra, és ezeknek minden során a sivár kedélytelenség ama homályos köde borong, melylyel csupán egy elhibázott életpályának késő bánata boríthatja el a lét láthatárát. JEGYZETEK MÁNDORY OTTÓ NAPLÓJÁBÓL. MÁJUS 1849. Tizenkét év előtt 20 éves ifjú voltam. Gyakran hallottam öreg emberektől említtetni, hogy az élet második húsz éve sokkal gyorsabban repül el az elsőnél. Nálam az eset ellenkező. Mióta a huszadik évet elhagytam, minden napom egy-egy örömtelen század, és ily napokból van összefűzve mögöttem 12 év örökkévalósága. Pedig nem mondhatom, hogy eddig futott pályám nem volt eléggé változatos. Láttam a természet óriási alkotásait, láttam az emberi ész remekműveit, bejártam a polgárisult két világrészt, vándoroltam Senegambia és Aegyptus, Tibet és Arabia sivatagjain, éveket töltöttem a piramisok alatt, beszéltem Memnon szobrához, meglátogattam a szent sírt, fenn voltam az égbe meredő Davalaghiri legmagasabb pontján, meddig halandó mehet. Egy kép, egy szörnyű kép mindenüvé elkísért, és nem hagyott örülnöm annak, minek mások örülnek, elűzte lelkemből a nyugalmat, szívemből a szerelmi vágyat, szemeimről az álmot, ajkaimról a mosolyt. Tizenkét év óta nem nevettem,vagy ha igen, szívem mit sem tudott róla. Vágyaim teljesülésététől kezdve nem éltem boldog, vagy legalább nyugodt percze. Gazdagság és utazhatás voltak már gyermekkorom álmai, s midőn valórá értek, eltűnt róluk az álomképekben fölöttük látott dicskör... Oh, mert az eszközre, melylyel megszerzőm, vérrózsák ragadnak. Hol keressem őt, hol találhatom fel az embert, kit én könnyelmű gonoszsággal taszítok a boldogtalanság kín-gyehennájába, s kinek előttem, a természet szent szava és köteléke szerint, a legdrágább, legkedvesebbnek kell lennie? Unom a nyomasztó életet, s még is félek, félek a haláltól. Félek, mert a végzetszerűjóslat még most is fülemben cseng, lelkem az álhit vakbuzgóságával ragaszkodik hozzá, nem szabadulhatok, nem menekülhetek meg tőle, ha csak saját kezeimmel nem vetek véget ..... E gondolat már ezerszer megkísértett, 9 ezer NAGY TEREM A BATTHYÁNY-PALOTÁBAN.