Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1888-01-01 / 1. szám

1888 OrsZÁG-VILÁG 5 egyedül állt az út mellett; százados dereka villám által volt megrepesztve, életnedves törzsét azonban a villám meg nem gyújtható. Egy perczig meg­állottam szemlélésére. — Siessünk innen, — szólt nyugtalanul a lel­kész, vészteljes és végzetszerű fa ez, nem csoda, ha a Mindenható lesújtó bal kezével! Tovább mentünk, de a romok közé s ott valánk, hol a második csattanás villáma működött. Föld­szinti kis szoba volt ez, kormos négy fala elég ép még arra, hogy a szél keresztül ne fü­työ­­részszen rajtuk. Egy ablakán több a felraggatott papiros, mint az üveg ; fedélzetül deszkák nyúltak végig, melyeknek hasadékaitól fölül zsúpokban heverő­ szalma és kukoricza-szár zárta el jól­­rosszul az eső­t. Az első­ azonban, mi figyelmemet benn magára vonó, a tömérdek kitömött holló volt, mely a padlózaton felállítva, mozdulatlan fekete csoportozatot képeze. — E madarak — magyarázta vezetőm, a sze­rencsétlen Volovecz golyói által hullottak le. Urasági vadász volt ő itt azelőtt, de a lak elpusztulása óta félőrültnek tartá őt a népség, mert senkihez nem szólt, nem felelt s minden más vadat mellőzött, csupán a hollókat üldözte. Golyóval czélzott reájuk és soh­asem hibázott. Aztán fölszedte zsákmányát és kitömte ; e különös szenvedély miatt nevezték el őt holló-királynak. Eszembe jutott a tegnapi találkozás, mely a lelkész szavait igazolá. — És nem tudni, mi késztető őt e szeszélyes vadászatra? — kérdem tőle. — Az ok eddig titok volt s én is csak most, naplójából tudtam meg, — volt a válasz, — mielőtt azonban ennek olvasásához fognánk, nem akarja ön látni a boldogtalan ember holttestét ? — s ezzel egy a földre teritett pokróczhoz lépve, azt felhajtá. Volovecz, a holló­ király holtteste előttünk nyúlt el. Soha sem feledem el a látványt, e fölfordult szemeket, melyeket szerető kéz nem zárt be, ez összeszorított fogakat, e homlokredőzetet, mely a m­egfeketült arczbőrön iszonyú kifejezést ölte, mintha égető kín okozná. Borzadva fordultam el, a jég itt nyomasztó jon, kisiettem a szabadba. A kastélyhoz tartozott kert elhanyagolva, buja gyommal volt ellepve, alig törhettünk át a kövér növényzeten föl a három vadgesztenyefához, mely alatt a rezgő árnyékban kőpad és asztal állott. — E kézirat, — szólt a lelkész, miután a padon letelepedtünk, — e kézirat két különböző egyén egybefüggő naplójából áll. E férfias szép írás itt, Mándory Ottó tollából jött, s szörnyű eset által került a holló-király birtokába, ki azt saját emlékiratához csatolá. A kettő egy egészet képez. Olvassa ön előbb Mándory naplóját, aztán Voloveczét, így érthetőbb lesz a tartalom. Átvevem a sűrűn irt ívekből álló köteget, s itt csupán azon helyeket közlöm belőle, melyeket elolvasása után, mint a történet szövegéhez köz­vetlen tartozókat, jegyeztem ki. A kihagyott részt többnyire uti-rajzok alkotják, melyeket írójuk több évi vándorútjaiban vázolt; az alább követ­kezőket azonban már honi, magányos élete re­­meteszerü napjaiban tette papírra, és ezeknek minden során a sivár kedélytelenség ama homá­lyos köde borong, melylyel csupán egy elhibázott életpályának késő bánata boríthatja el a lét lát­határát. JEGYZETEK MÁNDORY OTTÓ NAPLÓJÁBÓL. MÁJUS 184­9. Tizenkét év előtt 20 éves ifjú voltam. Gyakran hallottam öreg emberektől említtetni, hogy az élet második húsz éve sokkal gyorsabban repül el az elsőnél. Nálam az eset ellenkező. Mióta a huszadik évet elhagytam, minden napom egy-egy örömtelen század, és ily napokból van összefűzve mögöttem 12 év örökkévalósága. Pedig nem mondhatom, hogy eddig futott pá­lyám nem volt eléggé változatos. Láttam a ter­mészet óriási alkotásait, láttam az emberi ész remekműveit, bejártam a polgárisult két világ­részt, vándoroltam Senegambia és Aegyptus, Tibet és Arabia sivatagjain, éveket töltöttem a pira­misok alatt, beszéltem Memnon szobrához, meg­látogattam a szent sírt, fenn voltam az égbe meredő Davalaghiri legmagasabb pontján, meddig halandó mehet. Egy kép, egy szörnyű kép mindenüvé elkísért, és nem hagyott örülnöm annak, minek mások örülnek, elűzte lelkemből a nyugalmat, szívemből a szerelmi vágyat, szemeimről az álmot, ajkaimról a mosolyt. Tizenkét év óta nem nevettem,vagy ha igen, szívem mit sem tudott róla. Vágyaim teljesülé­sététől kezdve nem éltem boldog, vagy legalább nyugodt percze. Gazdagság és utazhatás voltak már gyermekkorom álmai, s midőn valórá értek, eltűnt róluk az álomképekben fölöttük látott dicskör... Oh, mert az eszközre, melylyel meg­szerzőm, vérrózsák ragadnak. Hol keressem őt, hol találhatom fel az em­bert, kit én könnyelmű gonoszsággal taszítok a boldogtalanság kín-gyehennájába, s kinek előttem, a természet szent szava és köteléke szerint, a legdr­ágább, legkedvesebbnek kell lennie? Unom a nyomasztó életet, s még is félek,­­ félek a haláltól. Félek, mert a végzetszerű­­­jóslat még most is fülemben cseng, lelkem az álhit vakbuzgóságával ragaszkodik hozzá, nem szabadulhatok, nem me­nekülhetek meg tőle, ha csak saját kezeimmel nem vetek véget ..... E gondolat már ezerszer megkísértett, 9 ezer­ NAGY TEREM A BATTHYÁNY-PALOTÁBAN.

Next