Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1888-01-01 / 1. szám
4 szóra nem nyitá fel a fekete bajusz és ősz szakái közt elvesző ajkat. Körültekintett az elboruló égen, miből meggyőződtetem, hogy érti szavaimat, aztán inté, hogy kövessem s előre ment. Megvallom, hogy e magányban, a tájjal s szeszélyes külsejű vezetőmmel ismeretlen, nem minden elfogultság nélkül követtem őt, annál inkább, miután a jártabb gyalogútról letérve, elhagyott erdei ösvényeken haladott. Még egy párszor szólottam hozzá, ő azonban, mintha karthauzi kolostornak volna lakója, makacsul rám se ügyelve hallgatott. Végre nyíltabb térre értünk, hol az est röpkedő homályában leégett kastély meztelen romját vehették ki szemeim. A sötét falak komoran meredtek elő a körző fenyvesek közül, ablak párkányain kihajtott a parajos fű, az égés kormát az egész falzaton szétmázolá az eső. Pedig e kastély, magas ablakairól s kapujáról s ízletes építészetéről ítélve, újabb kor műve lehetett, s minden oda látszott mutatni, hogy a pusztító elem nem szerfölött rég rombolta szét. Mi gyászos jeleneteknek lehetett színhelye ez úrilak ? Véletlen történet, vagy szántszándékos bosszú űzte-e,itt gonosz játékát? Kik és hová lőnek lakói ? Élnek-e még, vagy tán a dúló lángokkal éltük is elaludt ? Mily örömest szerettem volna e magamban tett kérdésekre felvilágosítást nyerni, vezetőm némaságát azonban további próbára tenni sem volt alkalmam többé, mert ez kivetendő utamat rövid karlegyintéssel jelölve, a kapunyitáson át a romok közé lépett s hirtelen eltűnt. Az arczomon érzett néhány esőcsepp födélkeresésre emlékeztetett, s én merengésemből feléberülten siettem a kijelölt úton, mely a kastélytól alig kétszáz lépésnyire, rögtöni görbülettel balra térve, mélyen fekvő völgybe vezetett le, honnan apró világok csillámlottak fel Sz . . . falva pórházainak kicsi ablakaiból. Ez megnyugtatott, közelebb valók az óhajtott hajlékhoz, mint remélem. Öt-hat percznyi gyors menet után az első házikók egyikének ablakát koczogtatom meg, , fogadó után tudakozódva. Fogadó nincs a faluban, volt a válasz, — de a tisztelendő szívesen szokott éji szólást adni az elkésett utasnak. Habozni nem volt idő, mert az eső mind sűrűbben kezdett hullani, s én rövid időn a lelkész egyszerű szobájába köszönték be. Estelijénél ült ez s lehető legbarátságosabban fogadott, mint olyan, ki a társas életből számkivetve örül,ha egy beszélgetőre szert tehet. Rögtön még egy terítéket hozatott, s mellé kellett telepednem. Csak ekkor éreztem, mily borzasztólag elfáradtam, s mi jól esik a pihenés; egy pohár friss ital, s félórai nyugvás után szemhéjaim önkénytelen lecsukódni kezdtek. Házigazdám mosolyogva egybenyíló kis szobába, s eléggé kényelmes ágyhoz vezetett. Künn a fenyves erdőben zsigott a zápor, s én ennek egyhangú moraja közt csakhamar elaludtam. Reggel, mire fölébredek, a nap hosszan szobámba sütött. Felugrottam fekhelyemről, s a tegnap eseményeire gondolok. Fokonkint eszmélni kezdek mindenre s arra is, hogy ez éjjel roppant kettős csattanásra ébredtem föl, s az éj sötétét sűrű villámfénynyel láttam megvilágítani, mit ismét rögtön dörgések követtek, a zápor szakadva omlott, s hogy én e közt ismét szépen elaludtam. Felöltözvén, kimentem az udvarra , házigazdámat, ki már egy sétából jött vissza, ott találtam. Arcza komolyabb volt mint tegnap az esteknél. — A vizes éjre ugyancsak szép reggel derült! szólítom meg őt. — De az éj zivatarában Isten keze működött, válaszoló, — hallotta ön azt az irtózatos kettős csattanást ? — Tán közel ütött le a villám ? — Azon kastélyromba, mely mellett ön jött el tegnap este, s fölkereste a benne rejlő egyetlen egy emberéletet. — Hogy-hogy ? talán az öreg vadász . . . ? —• Holtan fekszik, a villám megfojtó. Onnan jövök. Ülő helyzetben találta őt a halálos sujtás, teste egészen megfeketült. Borzasztó látvány . . . S még borzasztóbb annak, ki ez irat tartalmát ismeri! — téve hozzá, a kezében tartott iratköteget mutatva. — Se tartalom nem titok ? — kérdem kissé tartózkodva. — Nem. Azok közül, kik benne közelebbről érdekelték, egy sem él már. Ez irományok a halottnál találtattak, s nekem, mint a falu lelkészének adattak át. Én is csak most futottam át s egészen meg vagyok rázkódva az olvasottak által. Mi csodásan czikáznak össze a sors szövevényes útai! Ha akarja ön, még egyszeres figyelmesen olvashatjuk. Szívesen egyezem az ajánlatba s reggeli után, melyből azonban a lelkész alig ízlelt, óhajtásomra fölmentünk a kastély romjai közé. Menet közben röviden elmondó társam, hogy midőn tavaly a hegyi szorosok az orosz betörés ellen elzárattak, találkozott oly egyén, ki a kozákokat járatlan utakon vezette be az országba s midőn ezek az akkor díszes kastélyt megrohanták, bűntettekkel vádolt árát elfogandók, ez, kit Mandori Ottónak hívtak, az első belépő főtisztet lelőtte, mire a felbőszült ellen a lakot először kirabolta, aztán több oldalról meggyujtotta, tulajdonosát pedig.... De hiszen szakító félbe elbeszélését, a kéziratokból mindent megtudand ön. Ez alatt fölértünk a dombra, honnan a faluba látni le s elhagyva a görbületet, tekintetem egy óriási cserfán akadt meg, mely elkülönözötten . NAGY TEREM A BATTHYÁNY-PALOTÁBAN ÓUSZAG- VILÁG 1888