Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1888-12-22 / 52. szám
842 volt a megdöbbenés. Minden arezon a rettegés tükröződött. A kapitány mezőn szegezte tekintetét egy messze pontra, a két úszó ember irányában. Akiknek látcsövük volt, egy hosszúkás fekete csíkot vehettek ott észre a vízszinén, mintha egy félig elmerült kis csónakot himbált volna az áradat. Az volt a cápa, mely egyenesen, mint a repülő nyil, fúrta magát a hullámok közt a menekülő emberek felé. A kaliforniai asszony szemei megüvegesedtek, lélekzete elsúlt. Halálsápadt volt s görcsösen az olaszba kapaszkodott, aki imákat morzsolt, miközben a fogai vaczogtak. A spanyol dühösen futkározott jobbra balra, mint egy kalitkába zárt párduc, és izgatottságában nagyokat markolt a franczia karján. Duval úr volt az egyetlen, aki elemében maradt, őt még mindig mulattatta a dolog s ha nem tart attól, hogy a matrózok a tengerbe dobják, kész lett volna újra tapsolni és éljenezni. E közben a veszély egyre nőtt. A kapitány gyorsan felhozatta golyós puskáját és daczára a nagy távolságnak, néhány lövést tett a cápa felé. Hátha valami csoda jó helyre vezeti a golyót ? De nem vezette. A tengerek hóhérja egyre közelebb érte mr. Brownt, aki fél kézzel a kimerült matrózt tartva, gyönyörűen szelte a vizet, s már nagy utat tett meg a hajó felé. A mentőcsónak alig ötven méternyire volt már csak tőle. A derék angol észrevette az iszonyú veszélyt s megkettőztette erejét. A hajón levők látták, hogy egy, pillanatra kiemelkedik a hullámok közül sövébe nyúl. Valami fényes tárgy villant meg a napsugárban, melyet a fogai közé vett, aztán úszott tovább. — Istenkisértés! — nyögte az olasz, aki tudta, hogy mr. Brown sohase szokta letenni a tőrét, mely afrikai útja óta folyvást kiséri. Mikor Duval meghallotta, hogy Brown tőrt rántott elő, senki sem tarthatta vissza többé, hogy rajongó kitöréseit magába fojtsa. Meg volt győződve róla, hogy a kis ujjával meg fogja ölni a rettentő tengeri rablót. A mentőcsónak csak néhány méternyire volt már czéljától; a derék matrózok emberfeletti erővel dolgoztak. A két úszó fej mögött egyszerre világos csik támadt a vízen: a cápa hanyatt fordult és fehér hasát mutatta. Ez az a perez, amelyben teljes a veszély. A tengerészek levették sapkájukat, most már rajtuk volt a sor, hogy imádkozzanak: tudták, hogy a cápa e pillanatban támad. Ami ekkor történt, alig tartott annyi ideig, amennyi a szív két dobbanása közt eltelik. A cápa üldözöttjei kiemelkedtek a vízből, a csónak elérte őket. Két matróz megragadta az egyiket , ugyanakkor iszonyú sikoltás metszette át a levegőt s a csónak megingott, hogy csaknem felborult. A másik menekülőt a cápa elkapta és viszszarántotta magával a szörnyű hullámsírba. Visszatért a csónak és hozta magával a megmentettek A matrózok már messziről ujjongva üdvözölték társaikat. Az egyik szócsövet csinált a kezéből, úgy kiáltott fel a hajóra messziről: — Nem hiányzik a matrózok közül senki! az angol utasé a dicsőség, aki úgy halt meg, mint egy igazi hős : feláldozta magát!... Duval sóhajtott. Milyen kár, pedig meg akarta ölni a cápát! — mondá. Signor Fiori nem hallott, nem látott semmit. A földön térdelt és ápolta a kaliforniai asszonyt, aki mozdulatlanul feküdt előtte. A szája szélén egy kis fehér hab volt. A spanyol, aki félig orvos volt, megvizsgálta az asszonyt, azután ünnepélyes komolysággal így szólt: — Uraim! a «Leviathan»-nak halottja van. Warwick Alicet megölte a szíve!. .. S az «aranyszívek» most ott pihennek egymás mellett a «Csendes óczeán» mélységében. AZ EZELJEGYÉJ MESEVILÁGÁBÓL. (llAMAM-MASKOUTIN-TLEMCEN.) ay Péter gróf úti naplójából. «Volt, hol nem volt, régen egy hatalmas és gazdag arab, s ennek az arabnak egy hetedhét országra szóló gyönyörű nővére, kit sokkal szebbnek tartott, hogy sem méltóbb férjet találhatott volna számára — saját magánál, így Mohamed szigorú parancsát megszegve, elhatározta, hogy daczára tribusa öregebb tagjai minden ellenvetéseinek, nőül fogja venni és alig hogy az elégületlenek fejeit sátra előtt levágatná, megkezdték a lakodalmat. De mikor a megátkozott pár nyugalomra vonulna, az elemek vad orkánba törtek ki. Tűz kijött a téldből, viz elhagyta a medrét és a menny nem szűnt meg dörögni. Aztán mikor a csend visszatért és az ég kiderült, az arab és mennyasszonya, a násznéptől körülvéve, még mindig ott állt « kővé meredve». Ott állanak még ma is, epedve, mozdulatlanul, századok múlva is, hogy ijesztő például szolgáljanak nemzedékről nemzedékre. Hófehér halkjaik simán lapulnak sugáralakjukhoz, humuszuk méltóságosan omlik alá márványvállaikon, megjegeczesedve, hidegen. De ki tudja: vájjon hideg-e a hajdan érző szív is a rideg kőburok alatt ? Az elemek harcza sem szűnt meg a lakodalmas menet lába alatt és a föld gyomrából kitört lángok még ma is forróvá hevítik a medréből kitört folyó vizét, amint kis, apró kráterekből sárga buborékokat fújva bugyog, aztán lépcsőzetes zumatagokba patakzik, el akarva mosni a nász helyét, hogy medrét találja. A sűrű fehér köd pedig — amint óriási gomolyagokba emelkedik — ezüstös fátyolként lebeg az egész tájkép fölött, igyekezve elfödni a múlt e szomorú emlékét A kora tavaszi hajnal derengő világítása még fantasztikusabbb alakot adott a sűrű párákon át csillámló kövüléseknek, melyekhez keretül a vízesés aljánál elterülő sötétkékes pálma- és olajfa-berek szolgált, benőve áthatatlan öles sástól. De nemcsak maga Hamam Meskoutin, de az egész környék tele van a természet legcsodálatosabb képződményeivel, igen érdekes például a Djebel- Thaya barlang, hol már a rómaiak áldoztak volt isteneiknek. Erről tesznek legalább bizonyságot az ott található feliratok. Egészen közel a mai fürdőkhöz van egy nagyon szép földalatti tó is, hol az azúrkék víz, a szeszélyes képződményes boltozat némileg emlékeztet Capri híres kék barlangjára. Persze, hogy ezek a földalatti régiók majdnem járhatatlan állapotban vannak, csakis a helyi viszonyokkal ismerős arab vezetőkkel lehet, hozzájuk jutni. Szerencsénkre, mi a vidék katonáinak parancsnokával, colonel F .. . . vel jártuk be az egész helyet, meg egy tiszti tolmácscsal, kik nagyon szíves útmutatóink valónak. Innét aztán lementünk a mély völgyben fekvő arab malmokhoz, hol már messziről hallatszik a garad egyhangú zakatolása, amint a víz lassú zuhogásába vegyül. Soha poetikusabb kunyhókat, mint ezek a széles levelű sás- és pálmagallyakból összetákolt viskók, a mint a patak mentén egy sorban elterülnek, a tropikus vegetácziójú szakadék alatt. Ezeket látva, egyszerre megszűnt minden, a priori antipátiám a malmok iránt, még azok iránt a banális malmok iránt is, melyeket a romantikus iskola úgy agyoncsépelt versben, prózában, képeken, meg zenedarabokban egyaránt. Szerkezetük különben lehetőleg egyszerű, mindössze két nagy, a földre állított kő, melyeket egy nádszálon rájuk vezetett víz hajt. De ki tudja, meddig fogja még e ritka gyógyerejű víz a kis malmokat hajtani. És nem váltja-e majd fel az idilikus kunyhókat pár év múlva a Grand Hotelek egész sora és nem lesz-e majd a XX. században Spaa, Hombourg és Royal helyett Hamam Meskoutin a divatos — Watering place ? ...* Utunkat Tlemcen felé Constantinon át folytattuk, ezen az ódonszerfi, büszke városon át, hol végre, sok hiú kísérlet után Válé tábornok — óriási erőfeszítés és áldozatok árán — megtörte az arabok hatalmát. Ki ne ismerné legalább kópiáját a század közepén anynyira magasztalt német képeknek, melyek rendesen az algíri háború egy-egy véres jelenetét örökítik meg, hol a sok sebesült és holttest hatásosan elrendezett csoportja felett, bajonet erdőtől és puskapor füsttől körülvéve, egyegy generális hatalmas alakja dominálja az óriási vásznat. Egyike a legismertebbeknek éppen Constantine bevétele. Jó lesz különben megjegyezni, hogy Constantine utolsó bevétele, mert mióta a város áll, elkezdve a Maxressylia királyok idejéből, mikor még Kertit-nek nevezték, aztán a pún háborúk és később az arab invázió, meg az azt követő török uralom alatt is, folytonos harczoknak a színhelye volt. De úgy látszik, hogy a hajdani Cirta már meglepő fekvésénél fogva is örökös csatákra volt utalva, mert soha emberi kéz nem fog ilyen erődöt építeni, ilyen bástyákat emelni, mint az ezer láb magas sziklatömb, melynek tetejére épült Constantine és soha olyan sánczokat ásni, mint a mélységbe alázuhanó Burnel. Ilyen fekvés mellett csakis a legelszántabb ostromok után jutott a francziák kezébe, melynél maga Darremont tábornok életét veszté. Azóta a francziák háborítatlanul bírják és büszkék a szépítésekre, melylyel a hely típuszát tönkre teszik. Emlékszem, nem egy franczia mondta büszke önérzettel : úgye szép város, de csak látta volna pár évvel ezelőtt, meg se ismerné, hogy mit varázsoltunk az arab kunyhók helyére. No, én részemről sokkal jobban szerettem volna látni a kunyhóknak nevezett rozoga arab házakat, a három, vagy négy emeletes ládaszerű várpaloták helyett és a régi labirintszerű sikátorok tömkelegében kóborolni, hol annyi architektúrát remek lehetett elrejtve, a place du theatre forró aszfaltja helyett, hová az ember majdnem belesüpped, ha úgy déltájban az afrikai nap meglágyítja. A hegy déli részén sziklahasadékok közé ékelve áll még egy része a régi arab városnak, hol fogalmat alkothattunk, hogy nézhetett ki még a század közepéig. A kis fehér házak sűrűn egymás felé építve, egy alaktalan tömeget képezve, lapultak a szikla oldalába, néha félig a hegybe vágva, csakhogy helyet nyerjenek ; némelyik előtt egy kis tenyérnyi kert is van, egy-egy kisebb ugró sziklára ültetve, hová alig hordhatnak annyi földet, hogy egy kaktusz vagy pálma gyökeret fogjon, ezer láb magasságban az örvény felett, megszégyenítve Semiramis híres függő kertjeit. A város másik oldalán, lenn a völgyben, az arab vásártér terül el, apró sátraival, lármájával, meg az átláthatlan porral, mi az egész felett kavarog, éppen nem teszi ellenkező impresszióját egy alföldi vásárnak. Aztán ide egészen közel a Bab-el-Djabia-kapu, különös íveivel, a város egyik legérdekesebb mór építészeti maradványa. Archeológiai szempontból sokkal fontosabbak a régi római leletek, melyek közül kivált érdekes a száz éves Praecilius sírja. Deígy látszik, ez nem is volt olyan ritka magas kor a régi Ciriában, mert pl. Gherbonneau több mint 15 síriratot számlál, hol az illetők száztól százharmincz évig éltek. Egy másik, a sziklába vésett felirat (Limis fundi Sallustiani) jelöli a helyet, hol Hallustius birtoka volt. Ide jött hajdan a nagy prokonzull magát kipihenni Róma zajától. Ezek a bemohosodott kövek persze sokszor útjában vannak a város modernizálásának, akkor aztán felszedik, hogy helyet adjanak egy a mai kor ízlésének jobban megfelelő épületnek.* Végre aztán hosszú viszontagságos barangolás után Constantineból eljutottunk Tlemcenbe, utunk egyik czélpontjához. Többé-kevésbé mindnyájunkon élénk benyomást hagy a csodálatos bájú, régen hallott ezeregyés meséje, hol a ragyogó fény, a kelet mesés kincsei talán először ébresztik fel gyermek-fantáziánkat. A szebbnél szebb naiv történetek, ha nem is, mint a rege állítja, eg fiatal gyermekleány meséi, de a hely, hol az annyi varázszsal bíró események játszódnak, rendesen a kelet egy-egy hajdan híres városa, amilyen pl. Tlemcen. Igaz, hogy a hajdani királyi fényű paloták, tündérkertek ma már rom és enyészet, de ezek a romok még ma is annyi fényt, annyi művészetet rejtenek, hogy róluk magukról lehetne még ezeregyéjen át beszélni. Már maga a hely olyan, mint egy rege. Tlemcen hatalma tetőpontjára a híres Almoahidek alatt emelkedett, mikor majdnem kétszázezer lakost számlált (köztük sok keresztény és idegen); akkor éltek a város híres filozófusai, ekkor virágzott a mór művészet teljes pompájában. A XIII. században már kitörnek ismét a harczok és ezek a török uralomig szakadatlanul folynak, mikor aztán bekövetkezik a teljes hanyatlás. A csodálatos epopéja méltó befejezést nyert Abdel Káder majdnem mithikus alakjával, kivel aztán örökre letűnnek a hajdan messze ragyogó afrikai félhold sugarai. A természet maga csak ritkán ajándékozott meg egyegy vidéket olyan gazdagon, mint a Leila,Setta hegység vidékét, hol az erdőkkel benőtt partokon emelkednek Tlemcen lapos födelű, világos házai, virágos kertjei ; a rómaiak igazán méltán nevezhették ezt a helyet Poinariának. Maga, a hajdan sok külvárossal biró vár már meglehetősen összement, mitkivált a még fennálló kőfalakról lehet látni. A hol a régi Aghadir terült, — a katonák negyede, — most mindössze egy karcsú minaret áll, melynek talapzata római kövekből van. Romba van a hajdani Berberia «legszebb városa» is, mint Ibn-Kaldeimi nevezi Mansourát, melynek még fennálló maradványai éppen olyan csodálatosak, mint maga az alapítása volt ennek a mesés városnak. About-Jakoub, a nagy szultán, mikor Tlemcent négy évig ostromolta, táborát kőfallal vetette körül és sátrak helyett palotákat építtetett. De amilyen gyorsan emelkedtek a pompás paloták, a gazdag mecsetek, a tündérkertek, éppen olyan hamar tűntek is el a föld színéről és ma már csak itt-ott emelkedik egy-egy törmelék a tornyos kőfalakból, ideát adva v ________________ország -világ._________________ 1888