Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1888-07-21 / 30. szám
470 És a többi és a többi ... tehetjük utána joggal. Hány ilyen párbaj vitatik jóformán naponkint, meggondolatlanságból, mindig a becsület nevébe takaródzva ? Részünkről, kik a párbajnak nem vagyunk oly merev ellenségei, mint igen sokan, miután elismerjük, hogy vannak esetek, midőn az egyén kénytelen saját magának birája lenni s nem várni be a késedelmes, gyakran nem is teljesen független, biróság ítéletét, s a leghatározottabban kárhoztatjuk a semmiségekért vívott párbajokat s részünkről a sértőt még a legsúlyosabb büntetés mértékével sem találjuk eléggé sújtottnak. Legyen a bíróság elnéző ott, hol két férfi urai úgy találkoznak össze, hogy ott kitérés lehetetlen, de sújtsa keményen azokat, kik hetvenkedésből vagy sportból törnek mások életére. Sújtsa pedig ezenkívül a sport-párbajsegédeket, kik a feleket egymásra uszítják, maguk azonban, a büntető törvénykönyv azon czikkelye értelmében, hogy a kibékítést megkísértették, büntetlenül maradnak. És hány emberélet esett áldozatul az ily semmiségekért vívott párbajoknak ? Ki tudná mind elszámlálni? Ott van az ötvenes évek végén a szelíd természetű, szegény fiatal Kreith gr., kit szegénysége miatt «koldus Kreith»-nak gúnyoltak s Hódossy Imre egyik megjegyzése folytán, kénytelen volt párbajt vívni és Hódossy által hónalja alatt megvágatva, rövid idő alatt elvérzett. Ott a szerencsétlen ipolysághi fiatal ügyvéd és tartaléktiszt Weiszberger, ki Ivánka. Oszkár sértésének s aztán golyójának esett áldozatául 187-ban, ott Molnár Lajos, az «Atlétika» czímű jeles szakkönyv fiatal szerzője, ki 1877 júliusában édes atyját, a csikmegyei főorvost, meglátogatván, Tusnádon időzött s ott egy oláhországi bojár által megsértetvén, párbajban megöletett és végül, hogy többet ne említsünk, a legmegrázóbb eset, Tamásffy Gyula halála, kinek párbaja az egész párbaj-mánia legékesebb illusztrácziójául szolgálhat. Ez eset mélyen megrázó, tragikus, mert a szerencsétlen áldozatot fiatal neje, kivel alig öt hónapi boldog házasságban élt, követte rövid időn sírjába, szíve alatt egy meg nem született gyermekkel. Egy golyó tehát egy egész családot ölt meg s az ok, melynek az egész család, férj, feleség és gyermek áldozatul esett, kölcsönvett és a kölcsön határnapján vissza nem adott — öt forint volt. Igen jellemzők és sok igazságot tartalmaztak ez ügy végtárgyalása alkalmával (1885 szeptember h-án) Jeszenszky Sándor kir. ügyész szavai, melyek általában az összes tyúkszem-párbajokra ráillenek: «A mi 1848 előtti arisztokratikus társadalmunk csak komolyabb dolgokért hivatkozott fegyverre, Wesselényi egyszer sértett csupán, de belátva tévedését, engedelmet kért s csak egyszere provokált, midőn, mert bocsánatot kért, egy gróf gyávasággal vádolta. Széchenyi István csak akkor nézett szemébe ellenfele pisztolyának, mikor nem volt már más mód a kétségbeejtő helyzet rendezésére. Ma az arisztokráczia szokásait és bűneit majmoló társadalmunkban, a párbajvívás rugója nem komoly ok, hanem henczegő hiúság, alacsony boszú. Néhány párbaj — a casus duelli komolysága nem kerestetik — és ki van viva a «rettenetes» melléknév. Torzképpé sülyed napjainkban a vívás ; a fekete frakknak a könyökkel való érintése, vagy a fényes lakkczipőbe szorított tyúkszem, vagy egy szerencsétlenül görbe orr birtoklása nem egyszer már vért és életet követelt. A mai bűnpernek tulajdonképen a bagatellbíróság előtt kellett volna véget érni: 5 forintos kölcsönről van szó. A vádlott nem űzetett, az ügy lovagias útra tereltetett, a vádlott segédei a párbaj-kódex világos megsértésével járnak el, a koczka eldől, a vívók kiállanak, Tamásffy czéloz, de mielőtt lőne, szíven találja ellenfelének golyója. Ez a dráma vége és ez öt o. é. frtnyi kölcsön miatt». «A vádlott orvos, komoly búvárkodásra, a betegek, a ragályban fetrengők, a szenvedők ágyánál vívható nemes nagy küzdelmekre, hőstettekre hivatott és ez a meglett férj, ez az orvos, talán egy becsületébe vágó dolog? — nem egy 5 frtos kölcsön miatt párbajba hajszol, talán egy lovagot? — nem, egy XI. rangosztálybeli pénztári tisztet, 000 írt fizetéssel, egy szerencsétlen embert, ki nemcsak az ő pajtása, de férj és apa is. A gyakorlott párbajozó golyójától elesik nemcsak a kártyapajtás, de az apa is. És a férjétől megrabolt gyönge ifjú nő, s e nő szíve alatt hordott magzat halálhírét halljuk a párbaj után. Betelt a szörnyű végzet egy egész családon — 5 o. é. forint miatt». E szomorú párbaj hőse dr. Kosztka Emil, fővárosi orvostudor és katonai tartalék főorvos volt. Minő mértékben űzte a fiatal doktor a párbajsportot, mutatja a törvényszéki tárgyaláson tett vallomása, mely szerint e halálos végű párbaját megelőzőleg a következő párviadalai voltak : Harkányi Györgygyel pisztoly párbaja volt s ebben Harkányit megsebesíté, dr. Vay Lénárddal pisztolypárbaja, b. Luzsénszky Józseffel, Kiss Aladárral, Veress Pállal és Bánó Zoltánnal kardpárbaja, melyekben mindenütt történtek sebzések. Mind e párbajokban dr. Papp Mór, kereskedelmi és váltótörvényszéki jegyző volt segéde. Tehát megelőzött hat párbaj gyakorlatával állott tapasztalatlan ellenfelével szemben, kit ő sértett meg, s kit kíméletlenül lelőtt. Az ok, mint fennebb említettük, öt forint volt, melyet ő kért kölcsön 1884 deczemberében Tamásffy Gyula kishivatalnoktól, kivel különben jó pajtási viszonyban állott. A pénz visszaadását jan. 5-ére ígérte, azonban nem adta meg. Aznap Kosztka bement rendes gyűlhelyükre a Kammon kávéházba, hol Tamásffy e szavakkal üdvözlé: «Add meg az öt forintomat». Kosztkát sértette a követelés, daczára annak, hogy aznapra ígérte a pénz visszaadását, de nem adhatta meg, mert nem volt pénze. Tamásffy mások előtt úgy nyilatkozott, hogy ez Kosztka részéről «komiszság». Kosztka a Tamásffy eljárása által sértve érezvén magát, öt-hat napig nem üdvözölte az utczán s a kávéházban, hol azonban gyakran találkoztak. Nem sokára ezután Kosztka újra a Kammohban kártyázott más három pajtásával, midőn Tamásffy odajött és ötödiknek ajánlkozott. Kosztka először röviden elutasítá, majd midőn Tamásffy kívánsága mellett megmaradt, sértőleg és durva szavakkal utasítá vissza. Tamásffy ekkor elment, de miután Kosztka jó pajtása volt, nem vette a sértő szavakat szigorú értelmükben, miután jó barátok közt több szabad, mint idegenek közt. Később azonban a közös jó barátoktól megtudta, hogy Kosztka ezeknek jóval komolyabb értelmet tulajdonít, Farkas Jancsi és Batizfalvi István által kihivatta Kosztkát, ki maga részéről a már többször szerepelt dr. Papp Móriczot és Kubik Béla tartalék-huszárhadnagyot bízta meg a becsületügy elintézésével. Tamásffy segédei a szenvedett sértésért bocsánatkérést követeltek Kosztka részéről, Kosztka segédei azonban ezt anélkül, hogy felükkel közölték volna e feltételt, egyenesen visszautasíták. E szerint nem maradt más hátra, mint a fegyveres megoldás. Megállapíták a feltételeket, a tényhez illő komolysággal a kávéházban. Tamásffy segédei itt is enyhébb feltételeket akartak szabni, harmincz lépés távolságot, Kosztka segédei azonban szigorúbb feltételeket követeltek s úgy is jön a megállapodás. Ezek értelmében január 21-én kihajtattak a czinkotai erdőbe s ott 25 lépés távolságra fölállíták az ellenfeleket. Mindkét félnek joga volt öt-öt lépést előrehaladni, úgy hogy esetleg csak 15 lépés lett volna a távolság. Bizonyos időn belül czélzás után kellett lőniök. Az első jelre Tamásffy czélzott Kosztkára, ki — saját vallomása szerint — csupán zavarba akarta hozni ellenfelét, s pisztolyát fölkapva, czélzás nélkül rálőtt. Golyója ellenfelének mellébe hatolt s azt azonnal megölte. A szegény fiatalember egy hang nélkül összeroskadt, vége volt. Ily olcsón alig esett még emberélet áldozatul törvényes intézkedések és szabályok védelme alatt. De ez egy áldozatot más is követte, Tamásffy ifjú neje, ki bánatában forrón szeretett férje után halt. A végtárgyaláson a pestvidéki törvényszék három évi fogházbüntetést mért a könnyelműen párbajozó győztesre, e büntetést azonban a felső bíróságok tetemesen leszálltták. A párbajok pedig ily semmiségek miatt határtalan könnyelműséggel egész országszerte folyton folynak s mindegyre esnek az áldozatok... Történik pedig mindez az úgynevezett «becsület» nevében, a hasonlókép csak úgynevezett «társadalom» követelése szeriit. — Valóban ide illenek Szász Károly püspök megrázó erejű szép szavai, melyeket a szerencsétlen végű Litteráty Ödön koporsójánál mondott, jellemzéséül e kor párbaj-mániájának. «Ismét egy áldozat a becsület bálványának a társadalmi előítéletek által rakott s emésztő lángokra szított oltárán ismét egy új, véres áldozat! Hogyan ? A Becsület, e szent név, férfinak, nőnek egyaránt szent, a női szív e drága gyöngye, mely egy lehelet páráját sem tűri el s a legcsekélyebb érintésre összetörik, a büszke férfiszív e magasztos eszménye, melyért életét is kész áldozni minden perezben: ez csak vért szomjazó bálvány volna, mint Baál és Moloch ? A Becsület, melynek útja a folytonos és kitartó, nemes srélű munka, a feddhetetlen erkölcs, a nemes önfeláldozás oda aljasodhatnék, hogy gyilkosságszerző legyen, hogy barátok, rokonok, majdnem testvérek kezébe életölő fegyvert adjon egymás ellen vagy öngyilkosság bűnébe sodorja a máskép menekülni nem tudót ? És a társadalom ? Ez az Isten képére teremtett ember természetébe oltott intézmény, mely becsületes munkások millióiból, nemes irányt adó férfiak aránylag kicsiny, de erős falanxából áll, vagy kell, hogy álljon, melynek színét az állam magasztos és az egyház szent intézményei kell, hogy megadják, reá nyomván az Istentől nyert hatalmasságok bélyegét — a társadalom e szülője, dajkája, nevelője magának az államnak és az Istentől eredt egyháznak is, de veteményes kertje minden szépnek, jónak és nemesnek : ez is oda fajulhatna, hogy oly törvényeket alkosson és kényszeritsen tagjaira, melyek isteni és emberi törvényekkel, az állam czéljaival és a közerkölcscsel ellenkeznek ? hogy oda juttassa magát, hogy a legnemesb lelkeknek azt kelljen kérdezniük: vájjon a Krisztus országában élünk-e, melynek alapja szeretet, vagy a gyűlölet és gyilkosság országában? Vájjon a XIX. században-e, mely a felvilágosodás és humanizmus századának nevezi magát, vagy az erőszak és ököljog korszakában, mikor az emberek az Isten kezéből vakmerően magukhoz ragadják az Ítéletet és a maguk eszeveszettségét még Isten-itéletnek merik nevezni ? Becsület, társadalom, mamagasztos eszmék — látjátok-e, miket követnek el az emberek a ti nevetekben ? Látjátok-e, milyen visszaélések űzetnek a ti szentségetekkel ? Látjátok-e az igaz és az álfogalmak e végzetes harczát, ezt az eszeveszett, rettenetes hajszát, melynek annyi nemesek estek már s fognak még esni áldozatul? Látjátok és még sem ébredtek föl ? Az elesettek néma sebajkai nem kiáltanak-e hozzátok : ébredj föl, becsület s ne engedd, hogy neveden, munka és veríték helyett vér ontassék! Ébredj föl, társadalom! s ne engedd, hogy nemzetek gyilkos háborúkra, egyesek vérengző párbajra fegyverkezzenek a sze égiszed alatt s folyjon szakadatlanul a vér, szakadatlanul a harcz ! — Ennek az embertelen és Istentelen harcznak csak két ellenszere van : a földi törvény és igazság, mely nemzetek és egyesek között ítélé s az isteni törvény, a .Tézusi szeretet és megbocsátás !» (Befejező közlemény következik). ORSZÁG-VILÁG T U NIS. V. P. GRÓF ÚTI NAPLÓJÁRÓL. (Saját vázlataival). A Cagliariból jövő gőzös élesen sivítva adta meg a jelt a kikötésre a várakozó csolnakoknak, melyeknek egész raja leste már az érkezőket. Arról a szó szoros értelmében vett tengeri csatáról, a mely ekkor az utasok és csolnakosok közt kifejlődik, csak annak van fogalma, ki valaha az afrikai vagy kis-ázsiai kikötőkben járt. A bárkák tulajdonosai valóságos salamoni ítéletet tartanak a szegény utas felett, mindenk más-más tagját igyekezvén megragadni az utasnak, hogy így aztán csolnakjába vonhassa. Persze, hogy e veszedelmes processzus alatt valódi szerencse, ha az ember a tenger hullámai helyett valamelyik csolnakba esik, pár kék folttal megszabadulván a kellemetlen dilemmából. La Gouletteba érve, a harcz folytatódik (itt már a kontinensen) a bárkák és a targonczások között. Persze, hogy minden podgyászra legalább három hordár akad, egymást véresre püfülve. Nagy nehezen igy eljutottunk a vámhivatalba, hol ismét egy csomó szolgálatkész közeg közvetíti a rendetlenséget. Hogy hamar végezhessünk, egyenesen a legczifrább ruháshoz mentem s pár frankot nyomtam a markába, hogy fizesse ki a targonczásokat, kik éktelen kiabálások közt a legnevetségesebb árakat követelték. Az arany zsinóros közeg kérésemnek a legnagyobb készséggel tett eleget, az elégedetleneket apró pénzzel fizetve ki, a kezében levő nádpálcza képében. Csak most jöttünk igazán tudatára annak, hogy Afrikában vagyunk és hogy Európától a pár száz kilométeren kívül pár száz esztendő is választ el. Aztán bele ültünk egy két fehér lótól vont 1888