Ország-Világ, 1889 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1889-03-30 / 14. szám
1889 ORCHIDEÁK. «II y a des personnes qui ne distinguent que trois couleurs dans l’aic-enciel: tandisque d’autres voient sept.» Saint- Odet. — Ifj. Batthyány Géza gróf barátimnak. — A mi a tegnapelőttnek a tulipán volt, az a mának az orchidea: a kedvencz virága. Mindössze pár éve tűnt fel, akkor is csak itt-ott, elvétve, izolálva, egyedül, de rendesen még meg sem értve. A színek sokkal halványabbak, a forma sokkal szeszélyesebb volt, hogysem a durva tónusokhoz, a hétköznapi rajzokhoz szokott szemnek tetszhettek volna. Amit pedig meg nem értünk, amit fel nem fogunk, azt elítéljük, így hozza ezt magával az emberi hiúság. Angliában kezdték először ápolni ezt a bágyadt, üvegházi plántát, ahol majdnem egyszerre vált népszerűvé az új irányú esztétikus mozgalommal, onnét jött csak át Francziaországba. Ma már a La Manche-on innen is ezer és ezer példányban nyílnak, virágzanak, pompásabbnálpompásabb orchideák, a francon villéi, rouquencourti és a la terrierei melegházakban, hol a vendégeknek is csak különös kegyképpen mutatják meg az újonnan, messze a tengereken túlról érkezett példányokat A hajdan híres harlemi «Semper Augustus» tulipán hagymák mesés árain éppen nincs mi csodálkozni való, ha meggondoljuk, hogy ma, a blenheimi kastély orchidea-házai majd egy millióra vannak becsülve, és hogycsak a minap perelte be London első virágárusa egyik vevőjét 30 ezer frunkig, a virágok áráért, amelyek egy ünnepély alatt lakását díszítették. A szemet kellett mindenek előtt élesíteni, az idegeket még érzékenyebbé tenni, még fogékonyabbá eddig nem ismert árnyalatok iránt, hogy ne csak a kéket tudja a vöröstől, a feketét a fehértől megkülönböztetni, hanem hogy azt is lássa, ami e két véglet közt rejtőzik : a demieteintek, a félhangok megszámlálhatlan sorozatát. Mikor végre pár év előtt a modern ízlés ennyire kifejlett, akkor aztán az orchideák népszerűsége is rohamosan emelkedett. De hiszen ez előre látható volt, mert soha egy virág sem fejezte ki jobban korát, annak ízlését minden irányban, mint ahogy kifejezi ez a csodálatosan paradoxal parasita, a XIX. század utolsó részét. Még sokkal inkább, mint ahogy a tulipán kifejezte volt szemsértő, kápráztató színeivel és merev kontúrjaival a XVII. század színházias grandezzáját, vagy a nefelejts és az úgynevezett mezei virágok a század elejének ma émelygőssé vált idealisztikus áramlatát, mikor még Chateaubriand Atalas a könyekre indította a túlérzékeny szíveket, így választott minden kor magának kedvencz virágot, melyekhez a költők faragták verseiket és hasonlították eszményeiket. Nem természetes-e, hogy a viaszszerű, feltűnő kamélia, a század közepén, a második császárság alatt élte fénykorát, vagy pedig a virágok királynéja, a rózsa, a romantikus középkorban. Ha Szent Erzsébet például ma élne, a kötényében, rózsák helyett, bizonyosan orchideákat örökítene meg a legenda. Már csodálatos alakja természetellenes kinövéseknek valami különös, eddig nem látott szeszélyes öszszetétele, úgy hogy az egész mégis harmonikus összhatást érjen el. Néha ugyanazon a tövön, egymáshoz semmit se hasonlító formákat vesznek fel. Az egyik virágot nézve, vékony, átlátszó, pókháló finom szirmaival, azt hiszszük első perezre, hogy az hosszú, gyapjas, pamutszerű galy végén himbáló pillangó, míg egy másik ágon, majdnem stilizált rajzot látunk, például egy antik római temetkezési urnáét, kelyhökbe gyűjtve az esőcseppeket. Változatosság minden előtt, minden ízlésnek való. Vannak itt olyan halaványok, olyan ismeretlen ellentétes árnyalatok, hogy a legmodernebb művésznek, a zseniális Whistlernek is méltán szolgálhatnak modellül az ő páratlanul festett szürke vagy sárga tanulmányaihoz. Mások ismét majdnem primitív hatást tesznek árnyalatlan, erős színeikkel. De ki tudná ezer és ezer változataikban, ezer és ezerféle alakjukban csak megközelítőleg is leírni Huysmans ragyogó tollán kívül? Mégis valamennyiek, úgy a selyem finom fantasztikus levelűek, hol a halvány lila kelyhek átlátszó szirmain kígyózó kékes vagy zöldes erek, mintha megannyi idegek volnának, mint az egyszerűen durva, köznapi formákat utánzókon, pl. egy vörös bádog-tölcsérszerű virágon, egyformán rajtuk van az az eltörülhetlenül beteges enervált kinyomata az üvegházi levegőnek. Már nálunk is vannak, hozzánk is eljutottak, ismertek az orchideák, de még nem népszerűek. Nálunk, szerencsénkre, még a tulipántos stílus virágzik. Hogy az ízlés idáig jusson, hogy úgy mondjam, túltengjen, érdekes stádiumokon kellett átmennie csak az utolsó ötven év alatt is, ha tekintetbe veszszük a század elején uralkodó idealizmust. De éppen ennek az új romantikának hovatovább üres émelygésekké való fajulása és élettelen, felszsezomázott marionette szerű alakjai, czikornyázott nyelvezetükkel, szükségképpen teremtették a reakcziót, az új irányt, így a harmincas években már egymásután tűnnek fel a modern realizmus prófétái, mint Teophile Gautier, Stendhal, Beaudelaire és Balzac, félreismerve a kortól (amely következetesen mindig egy fél századdal van hátra zsenijei mögött), de harczolva, folyton törve az utat előre. így született meg a Le rouge et le noir természetszerűleg René és Atala után, így termett meg a Cousine Bette plasztikusan domború karaktere Virginie bágyadt szenvelgéseiből. És az új iskola csak rejlik tovább, most már kiterjedve a többi művészetekre is. A franczia, spanyol, belga naturalizmus a festészetben egész forradalmat okoz. A zene terén pedig, hol az olasz áriák fülbemászónak nevezett melódiái keltettek lelkesedést még alig pár év előtt, most egyszerre a Wagner hatalmas zsenije megteremti a jövő zenéjét, így jut el ez az artisztikus áramlat a század második felébe, Flaubert és Emile Zola, az újkor e csodálatosan kimagasló két individualitásához. Ez az irány úgy látszik tetőpontját Germivallal és a Goncourt-ok Germinie Lacerten-jével éri el. Naturalizmus meg minden előtt, realizmus a végletekig és lehetőleg egy irányban, talán egyoldalúan is túlságosan, mikor aztán a megkezdett úton tovább vemni nem lehet, mikor a végére érnek, akkor kifejlődik a hanyatlás, a decadence és előáll egy csodálatos phenomen, egy eddig alig tapasztalt momentum, hogy a hanyatlás tudatos lesz. Analizálja önmagát, látható tetszelgéssel és azokat az okokat, amelyek szülték, a viszonyokat, melyek közt fejlődött. Összehasonlítja jelenségeit a római császárság hanyatlásával, párhuzamot von a két kor túlfinomulása közt és a klasszikusok közül Petronius, Suetonius és a többi késői írók látszanak leginkább érdekelni. Az első századok művészete egyszerre, hogy úgy mondjam, divattá válik az artisztikus vezető körökben. A régi bizánczi maradványok, a katakombák falfestményei és kivált az ókeresztény zene, melyek primitív koncepcziókkal sokszor drámai erőre emelkednek, most mind beható tanulmány tárgyaivá válnak. Ekközben a folytonos harcz közben fejlik ki a modernizmus legutolsó fázisa, a nevrose. Ez a csodálatos kóros állapot adja Francziaországnak Gustave Moreaut, Angliának pedig valamivel későbben az amerikai születésű, páratlan Whistlert. Ez a két egyenlően szuptilis művészi temperamentum az apró, ellentétes vonások daczára, sokkal inkább hasonlít egymáshoz, mint képeiket először látva, hinnék. Csak ha tekintetbe veszszük a két nemzet modernizmusát, mely őket szülte, a két különböző irányú túlfinomulást, amelyik, hogy úgy mondjam, művészetüket krisztallizálta, csak akkor fogjuk látni, hogy a nevrose a realizmust, amelyből tulajdonképpen kiindultak mindketten, túltengette a decadence-ig, és Whistler műveinél a hajdani idealizmust a spleen-nel pótolta, Moreaunál pedig a nostalgiáig enerválta. Ez a két teljesen modern lelkiállapot is csak hasonló, de egymást nem fedő fogalmak, éppen úgy nem, mint e két nemzet pár száz évvel előbbi — Berkeley és Descartes-féle — iránya. A nevrose jut kifejezésre Jauri, E. de Polignac és d’Harcourt enigmatikus szimfóniáiban a zene terén, az irodalomban pedig az angoloknál kivált Swinburne és Browning verseiben, a francziáknál pedig Verlaine Mallarmi, és Villers de Viele Adam műveiben. Kivált ez utóbbi adja mesteri analízisét a race túlfinomulásának, a híres «Histoires insolites» czímű kötetében. Itt egy helyen két caracore incoherent ir le megragadó közvetlenséggel, kik képtelenül minden önállóságra, passzívan, alapszínek nélkül mosódnak el fakó árnyalatokban, a nevrose bénító hatása alatt. Its Huysmans éppen ebben utolérhetetlen, mikor a spleen, a nostalgia megszámlálhatatlan finom fázisait kell elemezni, az emberi kedélynek ama végtelen árnyalatait, melyek érthetetlen zavaros keverékként jönnek elő a durva, vastag vonásokhoz szokott tömegnek, mint például a tulipán rikító színeitől káprázó szemek nem fogják az orchideák halvány, bágyadt árnyalatait meglátni Vay Péter gróf: A BOLDOGSÁG SZIGETE. Irta AMBROZOVITS DEZSŐ. A Csendes óceán kellő közepében, távol a szárazföldi élet zsibongó lármájától, volt egy sziget, állatokban gazdag, növényzetben dús, természettől ékes. Kopár feje, valamikor régen, hirtelen, mint egy varázsszóra bukkant fel a végtelen vizek titok teljes mélységéből... Sötét, zivataros éjszakán a föld belsejében szunnyadó óriások valamelyike mélyen felsóhajtott, hirtelen összehúzta a lábát s hatalmas térdével fölemelte örök takaróját, a ruganyos földkérget, s azóta a kis sziget mindig ott lebeg az óczeán hátán kóválygó hajók ködös szemhatárán, míg majd egyszer az óriás újra kinyújtja elzsibbadt végtagját s a kis sziget újra lesülyed a mélységbe az örök csend birodalmába, ahonnan felbukkant. Eleinte kopár volt és puszta. Siri némaság, mélységes mély csend honolt mozdulatlan sziklái közt, s csak a tomboló orkán dúdolt néha egyegy fájdalmas, dús dalt az égnek meredő sivár csúcsok körül, s féktelen mérgében felkavarta a mélyedések csillogó homokját. Jött az enyhe szellő s messze országoknak változatos flóráját szórta szét a kis szigeten. Túl a tengerekről jött a vándormadár s megpihent a verőfényes parton, hol az osztrigaevő kis korára kavicscsal a csőrében leste napsugárban sütkérező zsákmányát. Szomorú tölgy árnyas lombsátrában fülemile rakott piczi fészket s a fényes levelű, karcsú pálmafákon ezernyi rikító színű papagály versenyt rikácsolt. Döngicsélő méhe gyűjtött tiszta mézet a bársonyos pázsit tarka virágain, hol ragyogó pillangók szerelmi mámortól ittasulva fürödtek a kábító illatban. Zümmögő bogárkák ezernyi fajtája czikázott keresztül-kasul a nyugvó nap aranyszínű, káprázatos ködön. A sudár eucalyptus kopott, ezüstös fényű lombjai közt vidáman szökdösött ágról ágra a bozontos farkú repülőmókus s a fürge kapla, hátán czipelve egész családját. Az árnyékos völgyek ölén, hol üde forrás fakad, a fűzfa vékony ágairól bohó gyűrűfarkú csüggött alá. Fenn a magasban kaczagó jackas reszketett a levegőben vergődő kígyóval a csőrében, s a sűrű bozótban fekete hálóján szőrös tarantula leste ravasz éberséggel áldozatát. Ha leszállt az alkony, óriás albatrosz gunnyasztott a parton, közönyösen bámulva a messzeségbe s az enyelgő habok felett gyorsröptű kormorán czikázott le s fel, tapasztalatlan prédája után. Eljő a gyönyörű, balzsamillatos éjszaka, lassan felkapaszkodott a hold a ragyogó csillagokkal behintett sötétkék égboltozatra, s újra beállt az a siketítő, mélységes csend, melyet csak néha néha zavart meg a lombok szerelmes suttogása s a néma partot nyaldosó habok mélabús, egyhangú csobogása . . . ORSZÁG-VILÁG. 211