Ország-Világ, 1889 (10. évfolyam, 27-53. szám)
1889-06-29 / 27. szám
426 Mint, egy fiatal istennő, úgy tűnt föl Eulvia előtt bátorságában, reménységében. Arcza e perczben visszanyerte ragyogó színét, szeme felvillámlott, mint a sasé, mely keresztülszeli a levegőt. — Lassú evező-csapásokat hallok s délről egy öreg halászt láttam közeledni. Bárkája hallal volt megrakva és a jármű orrában halvány mécs pislogott. Szemügyre vettem. Nagyon jó, becsületes képe volt. Kibújtam a nagy hajók közül s hozzá léptem. — Tudod-e, bátya, merre fekszik a Hekata hegység? — kérdem tőle. — Onnét jövök, Sansovinóban voltam. Erre a névre rezgésbe jött szívem, minden rossz és jó a múltból emlékembe tolult. — Nem vinnél el engem oda? — kérdém tőle. — Mikor ? — kérdés, vizsgálódva függesztve reám szemeit. — Most, mindjárt e perczben indulhatunk. — Honnét jösz és kihez akarsz ott menni? — Juliánéhoz, a ki nagybátyám, s aki az öreg Leticzia házát vette meg a hegy torkolatánál. — Juliánéhoz ? — kérdé vizsgálódva. — Igaz, ő a Hekata aljában lakik. Tehát hozzá mégy, s nem vagy az, a kinek gondoltalak ? — Kinek gondoltál? — Olvasd ezt, — mondá ő egy nagy ír papirost szétbontva, melyen vörös betűkkel a következők voltak írva: «A római hatóság részéről mindenkinek tudtára adatik, hogy folyó hó 12-én este tíz órakor a Marcassi palotából csudálatos és megfoghatatlan módon tűnt el Egéria Ithaka grófnő, s azóta semmi nyoma sem mutatkozik. Felszólíttatik mindenki, a ki fentnevezettnek hollétéről vagy tartózkodási helyéről tud valamit, azt haladék nélkül tudassa a hatósággal, hol gazdag jutalomban fog részesülni.» Alább a személyleirás következett. Fulvió összecsapta kezeit. — És az öreg halász nem ismert reád ? — kérdé lélekzetet is alig véve a feszültség és felindulástól. — Ez a nagy baj lehetett volna árulóm, — mondá búskomoly mosolylyal Itha, — de fekete csipkekendő fedte s az öreg ember nem képzelte Egériagrófnőt paraszt-öltözékben. — És te nem rezzentél össze e kiáltvány olvasásakor? — Nem! Összeszedtem minden bátorságomat s felkaczagtam. — Azt hitted, én vagyok az eltűnt grófnő ? — kérdem tőle. — Nagyon szép vagy ... — mondá ő, reám bámulva s én ekkor kezdtem nyugtalankodni. — Nos, megyünk a bárkán ? — kérdém félre fordítva fejemet. — Ma nem, holnap reggel, ha tetszik és ha tudsz fizetni, mert ingyen nem megyek. — Mit kívánsz ? Megmondta az összeget, mire már nem emlékezem s én megígértem neki. — De itt kell hálnod, — mondá a haljisz. — Maradj a bárkán, hogy pitymallatkor indulhassunk. Én bemegyek a városba élelmiszerért, te pedig vigyázz a bárkára. E halakat magammal viszem s eladom. — Mindent megígértem és beugrottam a bárkába. Boldog voltam. Az volt egyedüli vágyam, hogy ne kelljen a városba mennem vagy a parton maradnom, hol a kiáltvány minden árboczon ki lehetett ragasztva, s rettegnem kellett, hogy rám ismernek. Midőn a hajós távozott, térdemre hajtott karral s kezembe nyugtatott fejjel ültem a bárkában és gondolkoztam. Véghetetlen vágy szállt meg mielőbb a Hekáta hegységben lennem és különösen itt. Félelem szállt meg. Ha elfognának és vissza vinnének innen — gondolom — meghalok, mert elhatároztam, hogy megölöm magamat, mintsem a Marcassi-palotába visszatérjek, és ez a félelem vitt reá, hogy feloldjam a bárka lánczát, eltaszítsam azt a parttól s összeszedve régi erőmet, az evezéshez lássak és kiiramodjak a sík tengerre. Fulvio ijedten nézett reá. — Egyedül, irány, tájékozás és imeret nélkül indultál útnak ? — kiáltá bámulva. — Az irányt tudtam, mert láttam a halászt megérkezni, azután a jó sorsra bíztam magamat és mentem egyenesen előre. ARCHIMEDES HALÁLA. — Courtois festménye után. ORSZÁG-VILÁG, 1889