Ország-Világ, 1890 (11. évfolyam, 27-51. szám)

1890-07-05 / 27. szám

Budapest, 1890 julius 5. 27. szám. XL évfolyam. ORSZÁG-VILÁG Hirdetések helyben fölvétetnek a kiadóhivatal­ban (Erzsébet-körút 12. sz. a.) és bármelyik hir­detési iroda útján.F­elelős szerkesztő: BENEDEK ELEK. Franczia-, Angolországból, Belgiumból és Hol­landiából hirdetéseket John F. Jones et Cie hirdetési irodájától (Paris) fogadunk el. Szerkesztőség és Kiadóhivatal : BUDAPEST, VII. KERÜLET, ERZSÉBET­ KÖRÚT 12. SZÁM, HOVÁ A LAPNAK SZÁNT KÖZLEMÉNYEK KÜLDENDŐK. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK! Egész évre— — 10 frt 1 Negyedévre... ... 2 frt 50 kk Félévre ... ............... 5 « Egy hóra ... ... — « 85 « Egyes példányok 20 krért kaphatók Budapest, Erzsébet­ körút 12. PALLAS ÍROD (IV., Az ELŐFIZETÉSI PÉNZEK A ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁGHOZ KECSKEMÉTI­ UTCZA 6. SZ.) KÜLDENDŐK: HENRIETTA. REGÉNY. Irta COPPÉE FERENCZ. — Ford. MOLNÁR GYULA. Miután a plébános beszentelte a halottat, a bol­­dogul­nak barátai és ismerősei szintén pár csöpp szentelt vizet szórtak a koporsóra, azután kijöttek a templomból és kis csoportozatok verődtek az aquinói Szent Tamás-téren ; a társalgás megeredt e világi férfiak között, kik boldogoknak érzik ma­gukat, hogy az éltető, üde friss levegőt szívhatják és sütkérezhetnek a márcziusi napfényben a vég­­hetetlen hosszú halotti mise unalmas szertartásai után, hol a templomban az embert majd beteggé tette a tömjénes­ség és a hőség. — Szegény Bernard ! . .. Kemény dolog volt valóban . .. Negyvenkét éves korában szétrecs­­csenteni az agyvelőjét! — Mindenesetre nagy dolog volt az. De hát nem volt béke a házi életükben, azt hiszem, hogy most már ez felvilágosítást ad tetté­ről. Aztán mai nap mennyi ember van, ki nem tesz különben, mit!... — Én azt mondom, hogy volt «va­laki» a dologban. — Ki tudja ? Az ember soha sin­csen tisztában az effélékkel. — A férfi nagyon vérmes ter­mészetű lehetett, mit gondol ? — Kiélt természet... Játék, asszonyok, pompa, fényűzés... Ördög hintója... És nem ment volna tönkre? — Oh, éppen nem. Egy öreg nagynénjétől nemrégi­ben örökölt öt-hatszázezer frankot. Ellenkezőleg azt hiszem, hogy özvegyére és fiára csinos kis vagyont hagyhatott. — Ezek szerint hát a szép Bernardné újra férj­hez fog menni ? — Ki tudja ? Talán nem megy férjhez a fia miatt. Úgy látszik, imádja a fiát. Valójában pedig az em­berek nagyon keveset tö­rődtek az előkelő ember ha­lálával, kit a temetkezési vál­lalat az elképzelhető legpa­­zarabb pompával kísért ki a temetőbe. Volt e temetésen énekes mise, drága pénzen Niz­zából hozatott sárga tirearózsa­­koszorúk, magas gyertyalábak vették körül a ravatalt. És hozzá még egy remek hangú kántor t­öl­, igen, egy vidám külsejű ficzkó, gyö­nyörűen csengő, mély hangjával, mely csak nagyon nagy ünnepélyességeken szólalt meg, jóllehet az előtt valami csapszékben vajmi gyakorta hangozha­tott. És mindezek daczára a boldogultat, Bernard des Vignest, ki követ és a mayen­­nei főtanács tagja, lovastiszt, a becsületrend érdemkeresztese volt, a halkan folytatott társalgás­ban bizony érdeme szerint hurczolták meg, mert a fekete keztyüs urak nem voltak épen kíméletesek. És valóban a halott életében közönséges élvhaj­­h­ász volt, minden csín és kellem nélkül, ki meg­maradt falusinak, jóllehet egész tizenöt évet töltött Párisban. Nincs egyszerűbb, közönségesebb valami a történeténél. Gazdag lévén, huszonnyolcz éves korában megházasodott és elvette egy korzikai szenátornak leányát, III. Napóleon személyes barát­jának a leányát, a kecses Antonini kisasszonyt, kinek bámulatos szépsége nagy feltűnést keltett a Tuileriákban és Compiègneban. Egy kis ideig sze­rette is nejét a maga módja szerint. De azután, nem tudni mi ütött belé, de jogtalanul heves fél­tékenységet táplálva neje iránt, kapta magát, le­köszönt tiszti rangjáról a királyné dragonyos ezre­dében, visszavonult falusi birtokára és élt botor hajlamainak : örökösen vadászcsizmában járt-kelt, pipából pöfékelt az asztal mellett s szürcsölgetve itta fekete kávéját. Végre Bernardné asszonynak vigasztalójaképpen egy fia született, kiben minden öröme összpontosult; kezdett beletörődni sorsába s feledte azt, hogy férje elhanyagolja, ki örökösen Párisban tartózkodik vagy folytonosan vadászván, eme testgyakorlat következtében kezd rohamosan hízni. Az 1870-iki háború kitörése visszhangra talált Bernard úrnál is, kinek eszébe jutott, hogy volta­képpen azelőtt ő katona volt. Egy ezred parancs­noka lévén, hősies bátorsággal harczolt a háború tartama alatt, megsebesült, érdemkeresztet kapott és midőn a háborúnak vége lett, kerülete képvi­selőül küldte fel az országházba. Noha nem valami szellemes férfiú volt, mégis előre haladt a tisztsé­gekben. Másrészt megemlítendőnek tartom azt a körülményt is, hogy roppant ingadozó természetű volt, egyszer majd jobboldali, majd baloldali vagy mérsékelt programmal lépett föl, azért mindannyi­szor újra megválasztották. Minthogy azonban tisztsége Párishoz kötötte őt, ott telepedett meg s a gyönyöröknek élt. Bernard asszony ekkor végkép magára lett hagyatva és minthogy férjét csak nagyon ritkán láthatta, akkor is csak az ebéd alkalmával, igen természe­tesnek találhatjuk, hogy megszűnt őt tovább szeretni és megvetette. A nő sokkal becsületesebb volt, semhogy boszút álljon rajta mel­­lőztetéséért, sokkal büszkébb, semmint panaszkodván, szemre­hányásokat tegyen neki; ke­rülte a világot, elzárkózott a társaság elöl a Malaquais­­utczai szobájába és fia ne­velésének szentelte magát, ki ekkor már a Nagy Lajos­­féle liczeumba járt s élénk tehetségnek adta tanújeleit. A nő egyike volt azoknak az anyáknak, kik megta­nulják a görög és latin nyelvet, csakhogy fiuknak feladványait kiigazíthassák és a leczkéit kikérdezhes­sék. Mindenki bizonyos csodálattal beszélt Bernard­­néról, mert hiszen ama néhány nőnek, ki látogatá­sával gyakran untatta őt, nem volt oka féltékenységre e szépséggel szemben, ki ime elrejtőzik a világ elöl, de ki­nek szépségét még csak nem is érinté a harmincz évek hosz­­szú kora; arcza megmaradt olyannak, milyen évekkel ezelőtt volt, csakis arczszíne vette ma­gára a fehér márvány halványsá­gát, melyet nem komorított, nem sötétített, nem butított el sem az idő, sem a bánat. Szerencsétlenségét oly bátor és erős megadással viselte el, hogy megszokták volt őt mintaképnek említeni, kin a párisi pletyka nem tudott valamelyes hibát fölfedezni, noha a szép asz­­szony rendes vendégei közé tartozott Voris ez­redes, a férj egy régi barátja, kinek Bernardné iránt táplált gyöngéd érzelme csak félénk látoga­tásaiban nyilvánult. Végre-valahára e szegény nő is megszabadult örökös kínjától. Bernard, a «poczakos» Bernard, A NÁSZÉJ REGGELÉN. — Rauck Jeanne FESTMÉNYE UTÁN.

Next