Ország-Világ, 1890 (11. évfolyam, 27-51. szám)

1890-07-05 / 27. szám

426 mint klubbeli barátai nevezték, megvált az élettől és most a templomban a gyönyörű érczkoporsóban nyugoszsza örök álmát, míg az emberek fecsegve állották azt körül. S mialatt néhány ember hazug szavakat váltott egymással,­­hogy a boldogult jó franczia, bátor, rettenthetetlen katona, fölvilágosult férfiú volt­, addig a világfiak, kik édes-keveset törődtek az ember halálával, most egészen mással voltak elfog­lalva : szóbeszédük tárgya a szép és gazdag özvegy volt és miután a temetési szertartásnak vége lett, az egymástól búcsúzó férfiak e szavakat váltották: — A szép Bernardné egy év múlva biztosan férjhez fog menni... Akar ön velem erre fogadni? II. Néhány héttel később a temetés után, Bernard des Vignes asszony fekete gyászruhájában dolgozó asztala mellett üldögélt boudok­jának ablakához közel. Fénytelen, bágyadt szemei az utcza látni­­valóságain révedeztek. Nézett, a nélkül, hogy látná a tavaszi napfényben tündöklő halvány kék égboltot, a folyam vizét, melyen csinos hajók úsznak s melynek felszíne csillámlik a napsugártól; a Louvre ódon homlokzatát, a Pont-Royal környékén elterülő kis ligetet, melynek fái közül előtündöklött a zöld pázsit. Karosszékében elterülve, halántékát kezére tá­masztva, a szép özvegy királynői mellével, melyet a fekete ruha oly előnyösen emelt ki, a múltján ábrándozott. Visszaképzelte magát a Tuileriákba, hol atyja karján lépte át a pompás termeket. Hallotta maga mögött báli ruhája suhogását, mely úgy hasonlít a csodálkozás morajához. Látta az őt szemlélő arczokon az átvillanó mosolyt, a hódolat hű ki­fejezését, melylyel elismerték azt, hogy szép. A csá­szár és neje barátságos tekintete a bemutatás alkalmával ugyanazt beszélte neki, és a­mint a zenekar egy keringő szép nyitányát kezdette játszani, úgy tetszett előtte, mintha az ünnepély az ő tiszteletére volna rendezve. Nagy ünnepeltetés várt reá ezután, a csodálat, imádat tárgya lett , hónapokon keresztül. Szépsé­gével, mint a rózsa tündökölt az udvari hölgyek fiatal csoportjában. Mint lovaglónő is kitűnt a többiek közül, a Compiègneban tartott udvari vadászatokon, mint az amazonok királynője vág­tatott végig az őszi napfényben csillogó erdő fái között. Ő volt a híres Antonini Bianka kisasszony, a szépek királynéja, kinek rokonszenves egyénisége csak szeretetet sugárzott maga körül, mi csakis a valóban szépek sajátsága; előtte lehetetlen volt elhaladni, a­nélkül, hogy az ember ne mondott volna neki egy néhány kedves, hízelgő szót, mit lesütött szemmel, zavart szemérmetességgel hall­gatott meg. És nem volt vagyona. Még hozománya, a­mi volt is, nagyon csekély. Kétségtelen, hogy a csá­szár szenátorsággal jutalmazta az öreg Antonini szolgálatait, — mert az öreg egyike volt ama hű alattvalóknak, kikben a kutya ragaszkodása és a mameluk fanatizmusa egyesült, készen minden perczben arra, ha a császár megmentéséről van szó, ura és a gyilkos tőre közé vetni magát. De bizony szenátori fizetésén kívül az öreg korzikai­­nak minden vagyona egy rozzant házból s néhány hektár ugarföldből állott Sarténe kopár vidékén. Magas, erőteljes termete, a szelíd kutyáéhoz hasonló szemei, nagy, szürke bajusza, mely alatt ellágyult a mosolya, a mint beszélt, mindez mód felett tetszett III. Napóleonnak, kinek saját ifjúsága és rossz napjai jutottak eszébe, mikor még mint altiszt Strasburg ostromlására a kartácsesét merte ajánlani. Mindenki tudta jól, hogy Antonini kisasszony szegény. Azért is, mikor Bernard des Vignes, a szép és csinos dragonyos­ hadnagy háromszor tán­­czolta vele egymásután a keringőt a Tuileriákban tartott bálon, mindenki bensőleg örült annak, hogy a kedvenc­ szép hölgy szerencsét csinál, midőn a százezer frank jövedelemmel bíró Bernard nőül kérte. A fiatal leány nőül is ment hozzá, nem mintha szerette volna férjét, de egyszerűen az okból, hogy megnyugtassa atyját, ki a jövő felett aggódott. És egész boldogsága mily hamar oda lett, mintha egy függönyt emeltek volna fel előtte! Mily kínos ébredés volt reá nézve az a tudat, hogy az az ember, kinek erős féltékenysége következtében a falura vonultak vissza, közönséges csélcsap, a­kihez egész életét köté, egy kéjencz, részeges ember. Az újonszülött fiú nélkül, kinek létele anyai szívét a világgal megbékélteté és elvisel­hetővé tévé reá e házasság rablánczait, e büszke korzikai nő, ki szende, de egyúttal bosszúálló természet is volt, kétségtelen, hogy elhagyta volna a férjét. De a nő lemondott e gondolatról gyer­meke miatt. Azonban újabb csapásokat kellett elviselnie megint. A császárság összeomlott, atyja meghalt hirtelen gutaütés következtében, meghallva azt, hogy Szedán meghódolt az ellenségnek. Végre a háború után férje, kit követül választottak meg, visszavezette újra Párisba ... És most eszébe jutottak azok a hosszú, unalmas évek, melyeket magányosan, teljesen elhagyatva átélt ebben a bondok­ban, ugyanezen ablak mellett, honnan ki­látás nyílt a folyamra, mely lassan hömpölygeté hullámait, ép oly lassú volt folyása, mint mily egy­hangú az ő élete. De legalább volt mégis egy lény, fia, kit szen­vedélyes gyöngédséggel szeretett és ki már tizen­három éves korában nem gyermeke, de pajtása volt neki, egy kicsi ember. Hát nem ö érette élt-e eddig is ? Eh igen, ö érette fog élni ezután is! Oldala mellett fog megöregedni, majd meg fogja házasítani gyermekét és boldog nagyanya lesz. A kedves kis Armand! Most is reá várakozott. Nemsokára megjö a lyczeumból. És a nő meg­indult arra a gondolatra, hogy fia nemsokára be­lép a szobába fekete gyászruhájában és nyakába fog esni, míg ő hosszan, forrón öleli magához és megcsókolja halvány homlokát, aztán így tartja őt átölelve és mély szeretettel néz majd fia okos, fekete nagy szemeibe, melyeket édes­anyjára sze­gez, azokat a tiszta, ragyogó szemeket, melyből mély értelem sugárzik elő. Majd aztán más emlék jut ismét Bernardné eszébe. Férje egyetlen barátjára gondol, ki övé is volt egyúttal, az egyedüli embere, ki iránt gyöngéd rokonszenvvel viseltetik. Több éven át, minden csütörtökön, — ez az «el­fogadó napja» — este hat óra felé soha sincsen egyedül, mert éppen ez időben látogatja őt meg Voris ezredes rendesen, ki hideg, bár udvarias ember, de meglehetős esetlen, nyakig begombolt katonai köpenyében, a­mint jön, leül a hölgyek közé, belevegyül a társalgás köznapias folyamába, visszautasítja a theát és rövid negyedórás látoga­tás után visszavonul, távozik. Tudta jól, hogy az ezredes szereti őt s a tisztelet, a félénksége, melyet vele szemben kimutatott, megindította őt. Tehát szereti! A «shake-hand» (kézszorítás) alkalmával az özvegy mindig érezte, hogy mint reszket az ezredes jobb keze, melyet a háborúban egy német lándzsa szúrt keresztül s melyről a sebhely forra­dása miatt soha sem veti le a kesztyűt... Ha mégis férjhez akarna menni? E derék és bátor ember, fiatal, érző szívvel, de szürkülő halántékkal, kétség kívül pártfogója, vezetője, atyja lenne fiának. Mialatt az özvegy lelke a remény lejtőjén szár­nyal, végtelen lágyság kinyomata ül ki a szép arcára. Mi baja hát ? Miért ver a szíve oly sebesen és olyan erősen? Egy szolga jelenti éppen ebben a pillanatban be Voris ezredest. Kétségtelen, hogy az ezredes tartozik Bernardné­­nak e részvét-látogatással és mint a ház régi barátja természetesen teheti a nap bármely órájá­­ban. De mégis, miért ma, miért e pillanatban, mikor az özvegy éppen róla gondolkozik? Nemde különös a véletlen játéka ? És az ezredes, a­mint fiatalos arczával, nyúlánk termetével és fehér hajával ellentétben álló fekete hatalmas bajuszával belépett — Bernardné egészen megzavarodott. A férfi mellé lép, kezét nyújtja neki, — a kesztyűs, forradásos kezét, — mellé ül és beszél a gyászáról. — Szívem szintén osztozott fájdalmában, asszo­nyom, — mondá, higgye nekem. Aztán elejti ezt a nehéz társalgási thémát. Sok­kal inkább udvarias, finom, semhogy föl ne fogná, hogy a nőt csak sértené képmutató részvétével. Másra fordítja a beszédet és élénken tudakozódik Armandról, s hangja barátságos színt vesz föl a gyermek nevének kiejtésével. De a­mint a társalgás vontatott, nagy szünetek által félbeszakított lesz. — Asszonyom, — szólal meg az ezredes ha­bozva, — tanácsát kikérni jöttem egyúttal önhöz. — Tanácsot? Tőlem?... És miért? — Még gyásza előtt tervem volt Algírba vissza­térni. Távozni akartam, benső fájdalom emésztő szívemet... No de most az új hadügyminiszter megkínált azzal, legyek a szárnysegéde és marad­jak Párisban. .. A bánat, a­mely innen menekülni, futni késztetett, nem létezik többé vagy legalább az, a­mi után annyira epedek, nem reménytelen, megvalósulhat... Habozom... Maradjak-e vagy utazzam el? Őszintén, egyenesen intézem önhöz e kérdést, asszonyom. Bernardné legott felfogta a kérdést, megértette. E leplezett szavakkal kéri őt az ezredes, ha várjon várhatja-e hit hallgatásának, odaadásának sok évi jutalmát? Nem is kell, csak egyetlen szót kiejtenie: «maradjon» és egy év leforgása alatt neje lehet egy embernek, kit becsül, ki meg fogja vigasztalni őt a múlt összes szenvedéseiért, ki atyja lesz ked­ves Armandiának. Újra boldog lehet, ismerné a boldogságot eme két szóban, «szeretni» «élni»!... E pillanatban hirtelen fölnyílik az ajtó, üde gyermekhang kiáltja: «Jó napot, anyám!» Bernardné megremeg. Fia tér haza a kollégium­ból, ki ledobván az asztalra könyveit, vidáman ugrik anyja nyakába. — Jó napot, gyermekem, — mondja az ezredes, hát nekem hajlandó volna-e adni egy nagy pacsit? Armand nem nagyon ismeri ezt a komoly arczú látogatót. Egy kicsit vad természetű. Mindazáltal megérinti az elébe nyújtott kezet engedelmes udva­riasságból, de nagy fekete szemei nyugtalan pillan­tást lövetnek, mintha gyanakodnék. Bernardné figyelmesen szemlélte fiát. Látta, hogy ez ember, barátja és fia, mily idegenek egymással szemben és mélyen megindulva csodálkozásában, az anya elpirul, fülét a szégyen forrósága járja át. Hová is gondolt csak, nagy Isten néhány perc­ előtt ? Fölemelkedve a zsöllyéből, magához vonja a kedves Armandot, hízelgő mozdulattal teszi egyik kezét föl fia fejére és aztán lesütött szemmel, nyu­godt hangon mondja az előtte álló ezredesnek: — Én önnek felelettel is tartozom, kedves Voris úr, mely szintén oly őszinte lesz, mint volt a kérése. Én azt hiszem... igen, azt hiszem, helyesebben cselekszik, ha visszamegy Algírba. És miután tiszteletteljesen ü­dvözlé, az ezredes szilárd léptekkel távozik az özvegytől, mint az a katona, kit föllebbvalója küld a biztos halálba. El volt határozva. A szép özvegy, Bernard des Vignes asszony soha sem fog férjhez menni. (Folytatása következik.) ORSZÁG-VILÁG A koldusmankó. Vén eperfa árnyékában Vénebb koldus ül magában, Sokat járt a forró napon, Hanem el is fáradt nagyon. Oda megy a Kari gyerek, Kerülgeti az öreget, Nagy mankóját nézegeti: Az erősen tetszik neki! S míg az öreg elszundikál: Ott a mankó már Karinál. Rápattan s úgy lovagolja, Mintha nádparipa volna. Vágtat vele ott a porban, Mint a szélvész, olyan gyorsan. Kutya, macska, szárnyas állat Előle mind szét­ugrálnak. És a­mint a lárma éled, A vén koldus is felébred; Nagyot bámul a dologra, Aztán így szól mosolyogva : «Lám, a mankóm, bizonyisten, Nem olyan rest, a mint hittem : Tud szaladni ő is, szegény, Ha van rajta ügyes legény.» Jakab Ödön, 1890

Next