Ország-Világ, 1891 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1891-07-04 / 27. szám
1891 — Talán elnyerte kártyában pénzedet ? — kérdé meglehetősen ostoba arczkifejezéssel Dömsödi. — Nem, Gáspárkám, ennyire még sem ment romlottságban! De elcsábította azt a leányt, a kit nagyon, de nagyon szerettem. Tréfa volt az egész, a minő a magunkféle jó czimborák közt naponta előfordul és még haragudni sem lehetett érte. Mert hisz a mi kompániánkban szabad préda az aszszony, az bírja, aki a többit elmarja. Hisz nem tehet róla Ervin, hogy én éppen akkor találtam rá a leányra, mikor az levetette magát a negyedik emeletről és szép ifjú teste összezúzva terült el a piszkos földön. Kérdezd csak meg Cselkót — ő is ott volt — sírtam-e, jajgattam-e, vagy csak panaszra nyiltak-e ajkaim? De föltettem magamban, hogy élni fogok Tarnay Ervinnel szemben azzal a jogommal, melyet már a biblia rám ruház: szemet szemért, fogat fogért! (Folytatása következik.) AZ UTOLSÓ LÖVÉS. Magára hagyták ... Szerte a vidéken A puskaporfüst terjedt el sötéten, Reáborult bús fátyolként a tájra, Lomhán, nyomottan szerteszéjjel szállva Megült a rét fölött. A nyári alkonyat Vörös sugárán néha szétszakad A szürke felleg s bíborban ragyog A vérrel öntött sik. Embertagok Csonkán merednek, haldokló hörög S vonaglik kínban holtestek között. A puskapor meg vérszag bűze száll . Távol s közel csak romlás és halál. Nyugat felé a szétroncsolt sereg — Hadvert, sötét, élőholt emberek — Siet, vergődik, futva menekül. Hírnév, dicsőség, becsület nekül. Mondták ezt neki is. Hogy elveszett Az ügy, amelyért fölfegyverkezett. Félország: a szabadság elbukott. Unszolták, jöjjön, nézze, már amott Az ellenség fehérült, megragadták, Hogy úgy vigyék. Nem ment az egy tapodtat. Ilii ágyúját szorosan átölelve, Miként ha abba szállott vön’ a lelke, Semmittudón meredt magába. Végre (Mindenkinek első az önnön élte) Ott hagyták őt. «Megörült a szegény», Mondták magukban. A fiú helyén Maradt a saffétára dőlve, De másfelé barangolt, messze tőle A gondolatja. Lengő lobogón, Melyet körül győzök babérja fon, A mint ő látta esztendő előtt, Mikor szívén az a vágy vett erőt, Időt, kort, kérést, a mely nem vigyáz, Magához vonz : a honszerelmi láz. Jusson ki néki is babérlevél, Mely vérben él, golyók között fogan, A melynek apja a halálveszély, Az anyja bátorság. Mi van Szebb és nagyobb, dicsőbb, magasztosabb, Mint a miből e hősiség fakad, S honnan nagyobb és rémesebb esés, Mint bukni innen. Oh, minden kevés Leírni ezt. Átélni őrület. Ő mind megérte, látta, mint vezet Az égbe út. Bömböltek a tekék, Az ágyú búgott, pusztult szerteszél Az ellenség. Most arcza égett, káprázott szeme, Fülébe zúgott harsogó zene, Zihált a melle, izzadság kiverte, Egy más világba költözött a lelke. ORSZÁG-VILÁG Az ellenség közelgett zárt sorokba’ Kürtharsogatva, rengeten dobogva. Föleszmélt a fiú. Zsibbadt eszébe Belévillámlott a saját veszélye. ... Belé hazája sorsa, a szabadság, Melynek virágit durván eltiporták. Sáros borostyán, szennyes lobogó, Megtört remény, kétségbeesett való. Fölállott némán, méltósággal, büszkén, Kifújta a tüzet kanócza üszkén, Egyet sóhajtott... És fölvillogott Pirosló lánggal a nagy ércztorok, Utolsót dördült hangos ágyúszó. Szegény fiú vérében elpihen, Megnyugszik ott nehéz kétségiben. ...Nincs már sehol egyetlen ágyúzó! Beöthy László: AZ UTOLSÓ STÁCZIÓ. Irta BÁRSONY ISTVÁN — Mondom önnek, hogy ez az utolsó stáczió... Önt, úgy látszik, érdekli a dolog, aztán meg olyan szíves ember; nem bánom, önnel szóba állok, úgy is ritkán esik meg velem, hogy valakivel összebarátkozom !... Már a harmadik pohár abszintot itta, de nem látszott meg egy cseppet sem rajta; nagyon hozzá lehetett szokva. Egyébiránt véletlenül az én vendégem volt s így nem került pénzébe. — Ebben az esőben minden bérkocsi el van foglalva, azért jöttünk most lóvonaton, de máskor frakkeren járunk. Várjon csak ! nagyon fogja önt ez a történet érdekelni, de vallja meg, hogy szép az az asszony, nagyon szép ? ! Igazán kár, hogy olyan sárgára festi a haját, pedig gyönyörű gesztenyebarna Csakugyan gyönyörű teremtés volt. A kávéház utczai részében ültem, éppen a kapu mellett; ott láttam, mikor leszálltak a lóvonatról. Az asszony rá sem nézett a kísérőjére, csak befutott a házba, az ember pedig odajött a ponyva alá s leült az asztalomhoz, nyilván azzal a szándékkal, hogy megvárja az asszonyt így történt az, hogy megszólítottam; olyan elzüllöttnek látszott, hogy tudtam, nem sértem meg, ha megkínálom valamivel. Abszintot rendelt, egyiket a másik után. — Egészségére! Kaczintottunk, ittunk. Ezt már nem lehet ilyenkor kikerülni. — Én tudom ennek az asszonynak az egész történetét. Hm! úgy-e azt hinné, ha látja, hogy most van igazi világában? hogy most irigyelhetni leginkább? Nem igaz: most van az utolsó stáczión, a legutolsón... Elharapta, amit még mondani akart s odafordult hozzám : — Házas ember ön ? Persze, ott a jegygyűrűje. No annál jobb, akkor még jobban megérti. Hm! vagy talán éppen csak akkor nem érti meg. A boldog házasok nem értik ezt meg. Vállat vont. Egyébiránt mi közöm hozzá? Megígértem, hogy elmondom, punktum. Oh, van időnk, tette hozzá fanyar mosolylyal, amint észrevette, hogy néha a kapu felé nézek, — azok odafent nem sietnek. Könyökét közelebb csúsztatta hozzám: — Én nem vagyok se bolond, se részeg. Az igaz, lehetnék mind a kettő, de még sem vagyok. Hallgasson csak ide. Volt egyszer a hegyek közt egy régi nemes család. Úgy mondom, mintha mesélnék; tudja, nem akarom meghurczolni a neveket, úgyis mindegy, a név, az nem lényeges. — A nemes úrfi beleszeretett az erdész leányába. Egyszer az erdész odaállott duplapuskájával az úrfi elé: «ha el nem veszi a leányomat, kiirtom az egész családját,» — mondta. Nem ért volna ez a fenyegetés semmit, de az úrfi csakugyan szerette a leányt. Hát megszöktette. Egyebet tenni nem lehetett, szülei soha sem egyeztek volna abba a házasságba. Az öreg nemest megütötte a guta, mikor megtudta a fia titkos házasságát. A fiatal pár azután nem mert visszamenni a kísértetjárta ősi kúriára, ide költözött a nagy városba. — Pinczér, abszintot!... «Higgye el, hogy nincs rettentőbb fenevad, mint a nő! — Nézze, ez a félig parasztból lett nagyságos asszony a világ legboldogabb teremtése lehetett volna. Az ura gazdag volt s szerette, nagyon szerette. Mikor a gyermek megszületett, az ember majd megbolondult örömében, de a szegény kicsike meghalt. Az asszony megint olyan szép lett, mint egy leány s vad lett megint, mint a tarka párducz. Nem birt vele senki, legkevésbé a férje, mert az bolondja volt. Jaj, ha az a gyermek életben maradt volna! nagyszerű pánczélja az anyaság a női becsületnek ... De így ? Uram! a nagyváros, a rossz vér, az alkalom!... nem telt bele egy félév s megcsalta az urát. A nyomorult ember a falhoz verdeste kínjában a fejét, de nem volt bátorsága, hogy megfojtsa az asszonyt. Még akkor is szerette! Hiába a szerelem ellen minden, csak annál jobban dobog a szív, ha megtiporják, ha szenvedést okoznak neki. Hanem a család felhasználta első kétségbeesett hangulatát s rávette a válóper megindítására. Még olyan gőzerővel nem bonyolítottak le válópert. A boldogtalan ember egyszer csak arra ébredt föl, hogy megkapta az utolsó fórum ítéletét, mely azt mondta neki, hogy nincs többé felesége. Nagy dolog volt az, rettenetes érzés, mert még mindig szerette! Szerette azt az asszonyt, akit most már joga volt bárki másnak megölelni. Szörnyű gondolat, hogy aki az ő felesége volt, az most nyomorba jutva, utoljára még árulja is a csókjait. Rögtön elküldte hozzá az ügyvédjét, aki felajánlott neki tisztességes lakást, egy magányos kis házat szép kerttel, meg évi járadékot. Csak egyetlen egy kötelezettség, csak egy kikötés volt, amire az asszony szerződött: hogy becsületes lesz. S a féltékeny őrült férj megszállatta kémek seregével a házat; kém volt a házmester s a szobalány ; még a sarki hordár is meg volt fizetve. Hiába volt az, nem nyugtatta meg többé a szerelmes bolondot semmi! Iszonyú az, örökké egyetlen egyre gondolva, rettegni azért az egyért, hogy elveszítjük, hogy elrabolják tőlünk. De hát ez a bolond mi jogon cselekedte?... Az igaz! mégis! hisz’ megvette az asszony becsületét. A pokol gyötrelme csak frázis lehet ahhoz a kínszenvedéshez, amit az örök gyanú folyvást felkorbácsol. Ez a férj már nem törődött többet semmivel. Tudja ön, mit csinált? Egyszer, mikor már nem bírta ki tovább, belopózott a volt feleségéhez, mint egy tolvaj, visszament hozzá, mint egy kutya... S ott találta az asszonyt egyedül, zokogva, mint egy bűnbánó Magdolna. Sirt, mikor egyedül volt, mikor nem tudta, nem várta, nem is sejtette, hogy milyen nagy boldogságot okoz vele a világ legboldogtalanabb emberének. Az elvált férj csak kitárta felé a karját némán, az asszony sikoltva beleröpült. Ki sem mozdultak egy hétig ebből a paradicsomból; ez volt csak az igazi mézes hét, a kiengesztelődés istenének a kegyelméből. Akkor pedig így szólott a férfi : Jól van, nem nem lehetsz többet a feleségem, de lehetsz a szeretőm. Nem kívánok tőled egyebet, csak hogy legalább most már igazán szeress. A tied mindenem, a tied vagyok én is; tartok neked fogatot; járatlak selyemben, bársonyban ; odaülök melléd a kocsiba; külön lakunk, de mindennap meglátogatlak; — nem kívánok semmit, csak hogy ha légy hozzám. Meg is esküdött erre az asszony, meg is pecsételte ezer csókkal minden szavát az esküjének. No már jobb «parthiet» a hajlamaihoz képest csakugyan nem találhatott volna. Azt, hogy most csak balkézre ment a dolog, nevette. Hisz ez az ember neki egyszer már igazi férje volt; nem másítja azt meg semmiféle törvény a világon. Úsztak a boldogságban, hát még ha rágondoltak, hogy mennyire eszi a méreg azokat, akik nemrégen kinevették őket. S kezdődött egy féktelen, gyönyörű élet. Az emberek eleinte meg voltak lepve, de hamar megszokták. Nemcsak a furcsa viszonyt, de a pezsgős vacsorákat is, amikkel a férj a világot a maga 445