Ország-Világ, 1893 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1893-07-02 / 27. szám

430 TT"II '!'! Tiri TUTI ÍTVTI—miTI l'UTT" II IITtT ORSZÁG-VILIÁG 1893 YV ehhez megcsendülő hangját, jó iskoláját, pajzán, megkapó, élénk temperamentumos játékát s kész a diadal. Jött, játszott — győzött! E diadalait egyéniségének, művészetének, d­ic-jének s fárad­ságtól vissza nem riadó szorgalmának köszöni. Ezren meg ezren nézve az operette- vagy népszínmű-énekesnőt, kaczagnak rajta, el vannak általa ragadtatva, csodálják,imádják. Ajkaikon egyik »ah!« a másik után lebben el. Milyen csinos! Milyen ízléses! Milyen pompásan pereg a nyelve, milyen remekül gyöngyözik a trikója! Hogy jár, hogy lép, hogy tánczol! (Pálmay Ilkának a táncza is híres!) Hanem arról megfeledkeznek az elragadtatott bámu­sok, hogy mindezt a művészetet tanulni is kellett! Ezt a járást, ezt a beszédet tömérdek tanakozás és emlékezés árán kellett megtanulnia. Az a trilla száz meg száz ének­óra fárasztó munkájának a gyümölcse, épen úgy, mint az a pompásan pergő­ beszédű szerep, meg az a tündéri táncz, a­melyet készen senki sem kapott a bölcs gondviseléstől! Nehezen kellett azt a nem akaródzó testtől, lélektől kicsikarni. A művésznő nem készen ugrik elő a Jupiter fejéből, hanem lassan készül, mint a márvány­szobor. Persze, hogy aztán tökéletes s nem egy Pygmalion beleszeret a művébe, m­íg elkészül vele! Pálmay Ilka művészetének alapjait önszorgalmából rakta le, úgyszólván: mesterek nélkül. Csak midőn Budapestre került s egy-egy szerepben föltünedezni kezdett, akkor vették elő jó mesterek, köztük a nemrég, elég korán, elhalt Erkel Elek, ki rendkívül sokat lendített rajta művészi felfogás s zenei érzék dolgában. A kis Petrás Ilka (ez a Pálmay családi neve) nem­sokára szemefénye lett a budapesti népszínház közönségének, vonzó­ ereje az újdonságoknak, záloga a sikernek. Pályáján rohamosan haladt s mikor annak delelője felé közelgett, itt hagyta a fővárost, hogy Ausztria metropolisát hódítsa meg művészetével; pompás szerződést kapott Bécsbe, ott elsőrendű primadonna lett, szerepeket kreált új darabokban, s nemsokára egy régi arisztokrata család sarjával, gróf Kinskyvel kelt egybe s igy családilag is Bécshez lévén kötve, nem lehet reményünk arra, hogy újra művészeti koszorúnkba fűzhessük. Egy nem régen szerkesztőnkhöz intézett levelében ezt írja: »Férjemmel még eddig nem vetettem le magamat, különben szívesen küldenék egy páros képet.« Egyelőre tehát csak őt magát mutatjuk be olvasóinknak, remélve, hogy nemsokára a »páros képet« is megkapjuk és közölhetjük közönségünk örömére, mely a szinművészi pálya minden hálátlan múlandósága mellett sem fogja Pálmay Ilkát elfelejteni! Kérikákos rónán A fodros Tiszánál, Szeged vis­zon­tl ásása­kor. O . J Hazánk szíve, lelke: Jy megifjuít Szeged átt. Sötét fájdalmára Fényes konszerntet, Feltámadt, él újra! Mama piros képe, gagyog az örömtől, s­irály a vendége. Hol népdala terem s végüttt a nemzetnek, * Hj temploma nyílott A szinm­­vészetnek. S országok részvéte Hozott enyhületet. S mely népdal itt eredt, S Hangzik szerte-széjjel, Azt datolgatom én Aranyos kedélylvel.

Next