Ország-Világ, 1893 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1893-09-24 / 39. szám
1893 menyek fölavatásának emlékére a művész tisztelői lelkes ovácziókra készülnek. Nevezetes művészi jubileumunk lesz a jövő esztendő elején. Akkor telik be a legmagasabb színművész, a jó öreg Szigeti József bácsi ötvenesztendős színpadi dicsősége. Félszázadon keresztül szolgálta a színpadot s a színműirodalmat annyi érdemmel, mint pályatársai közül senki. Ritka őserő van most is humorában. Jellemzetesebb, tősgyökeresebb, jobbízű, természetesebb és művészibb genre-alakokat aligha teremtett meg magyar színművész. Ötven esztendőn keresztül valamennyi művésznemzedékre jótékony és elhatározó befolyást gyakorolt. Egyéniségeket nevelt. Rendszere és iskolája nem biablonokat, hanem művészi egyéniségeket teremtett s aki művészünk van ez időszerint, eredetibb és figyelemre méltóbb, az Szigeti bácsi tanítványa. A mester vére, természete, tudása, művészete minden ízében magyar. És ez az ő legnagyobb érdeme és dicsősége. Ötven esztendő története és történetírója egyszerre. Nemrégiben szóba hozta előtte a nemzeti színház egyik legtehetségesebb fiatal művésze, Somló Sándor, hogy ki volt nagyobb : Lendvay vagy Egressy? Mert az óriások elsőbbsége fölött vitatkozó kritikusok annak idején maguk sem tudtak rajtuk eligazodni. Szigeti bácsi aesthetikájának becsületes világosságát és jellemző tehetségét bizonyítja a következő velős összehasonlítás : — »Hát nagy volt a maga nemében mind a kettő. De valami különbség azért mégis van köztük. Lendvay szépen játszott. De Egressy jól játszott«. Ez a »szépen« s ez a »jól« a színművészet hatásának titka. Hogya jó öreg melyik* felekezethez tartozott félszázadon keresztül, azt nem nehéz eldönteni. Szigeti József mindig jól játszott s ezt bizonyítja az egész magyar kritikai, a mit még Vörösmartyék, Bajzáék, Erdélyiék, Gyulaiék kezdtek írni s a mit legújabb kritikusaink egész tegnapig megírtak róla. Az a valódi magyar géniusz, mely Kossuth hazafiságában,Petőfi dalaiban, Jókai prózájában s Arany elbeszéléseiben érte el hatalmas virágzását, ugyanaz a valódi magyar géniusz sugárzik ki Szigeti József szinművészetéből. Nemzeti örömünnep lesz tehát az ő aranylakodalma a Múzsával s aranymise-áldozata Thália templomában. Olyan már a mi természetünk, hogy gyászunkban keresve keressük a vígasztalódást. És hála a magyar színművészet nagy mesterének, hogy ő most meg fogja vigasztalni érdemeinek jubileumával az egész országot. Csak az imént dőlt ki régi Magyarország egy sajátszerű alakja, aki évtizedeken keresztül kacagtatta meg az országot, pedig éppen nem szolgálta a színpadot. Nagyon tanulságos emlékű öreg úr volt. Néhány villámon, hazafiúi bánaton és könnycseppen kivül nem vitt egyebet a parlamentbe. Intelligencia, eszme, képzettség, komolyság hiányzott pályafutásából. Valamikor, a Besze Jánosok óriási bombasztokkal dobálózó korában még a jó öreg Csatárnak is voltak sikerei. De az újabb nemzedékek már csak anachronizmust láttak benne. Sok ilyen ősemberünk van még a társadalomban. De ezer szerencsénk, hogy már néma parlamentben s egyáltalán ott, ahol gyorsírók és betűvetők szállítják a halhatatlanságot. Csatár még a kuruczok szája íze szerint beszélt. A szatmári békekötés előtt való időket képviselte s éppen azért késett el vagy kétszáz esztendővel. Mi már nem értettük s ő sem értett minket. Hanem azért nem csúfolódunk csöndes sírja fölött, hol egy sokat zaklatott kifáradt öreg úr álmain virraszt a kegyelet jó szelleme. Egy időben élt velünk, a nélkül, hogy kortársunk lett volna. Odalent nyugodalmat talált s odaát talán megtalálja azokat is, a kik már rég kidőltek mellőle s akik meg fogják érteni. — Sajátszerű természete van a génjének. Sohase vénül meg. Megöregszik, kifárad, csügged, de mindig ragyog, mindig tündököl. Ilyen a mi turini szent öregünk, aki »nem instál tovább az életből«. Az elégikus hangulatú öreg úr panaszát fájlaljuk, de nem instáljuk. Lehet sok fájdalma, sok keserűsége, de nem lehet oka az ország hálája és kegyelete miatt sopánkodnia. Olyan fényes az ő kultusza még hunytéban is, mint soha senkié. Olyan nagy az ő neve, még ha nem is a mindennapi látványosságok között keressük, mint senkié az országban. Soká instálunk tehát az ő életéből, mert arra még nagyon sokáig szükségünk van. Szükségünk van ideálokra is, mert a mindennapi élet prózája úgy is kirabolja minden poézisünket. Szóba került a napokban egy egészen magyar előkelőségű szalonban a mi századvégi hangulatunk természete. Beszélni kezdtek arról, ami már alig van egyébütt, mint Jókai regényeiben és Herczeg novelláiban : a szerelemről. A múlt századok ez a híres petrifikátuma megelevenedett egy kissé a társaság előtt. — Lesz-e szükség még néhány esztendő múlva egyáltalán szerelemre ? Erre a kérdésre a papák és a mamák nagyon gyorsan megfeleltek hatalmasan kikanyarított ásításaikkal. A fiatal házasok összenéztek, mintha törvénytelen alapon keltek volna össze. A menyasszonyjelöltek és az örökös vőlegények a lóversenyekről kezdtek beszélni. Szóval a t'néma különféle, de semmiesetre sem kellemes hangulatot idézett elő. Volt a társaságban egy egészen fin de siécle hajadon, aki bátran beutazhatná a világot egyedül s egy egészen modern szívű fiatal ember, aki az egész életet egyáltalán egyedül szándékozott végigutazni. Találkoztak. Épen akkor tárgyalták a szerelem természetrajzát. A szomszéd szalonban Chopin ábrándos nocturnéját adta elő a franczia kisasszony, aki még most is Hugo Victor Les miserables-jaiból imádkozik naponkint öt óra hosszáig. A kisebb gyarmatokra szakadt társaság egyáltalán nem azért verődött össze, hogy problémák megoldásával vesződjék. Unalmas hangulat kezdett uralkodni, melyet azonban csakhamar vidám kaczagás űzött el. A társalgó terem egyik sarkában ült a fin de siécle kisasszony s minden különösebb hangulat nélkül csevegett vele a mai kor lovagja: lovakról, színésznőkről, házasságtörésekről és botrányokról. Egyszerre csak azt kérdi a kisaszszony : — Mit tart maga a szerelemről ? — A mit maga a léggömb ballasztjáról. — Tehát föl lehet emelkedni nélküle is? — Csakis nélküle. A szerelem mai napság hóbortos luxus. Azok veszik, akik ócska pénzzel fizetnek. Értéktelen minden érzés, amely ingadozásnak, sőt változásnak van alávetve. Már pedig ilyen az úgynevezett szerelem is. — E szerint önnek valami tartósabb és biztosabb érzelme is van tartalékban ? — Van, kisasszony. A barátság, de az igazi barátság, amelyről már a régi klasszikusoknak is világos fogalmuk volt. Ez nem a vér hangulata. Ez a lélek fénye. Kinek milyen a lelke, olyan a barátsága. És ha igazi barátot találnék a szalon hölgyei közt, tudja, olyan igazi barátot, aki nemcsak feleségem akarna lenni, de kenyeres pajtásom, azt megkérném azonnal minden teketória nélkül. A fin de siécle kisasszony megfogta a minden páthosz nélkül hódító fiatal ember kezét. Kaczagott és ezt mondta: A nagyváradi kereskedelmi akadémia új palotája : I. Homlokzat. A nagyváradi kereskedelmi akadémia új palotája: II. Oldalszárny ORSZÁG ,VilÁG 633