Ország-Világ, 1894 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1894-02-18 / 8. szám

122 «­ ELBESZÉLÉS — Ily gondolatokkal foglalkozott Miklós. Küzdött agyában és szívében Miczike és Margit. Ment a gazdaságba s a mint meglátta a gyönyörű tizenhat darab triót, eszébe jutott Margit. A mint kilépett a szabadba és meglátta a reá mosolygó hajnal­­sillagot, eszébe jutott Miczike . . . A hajnalcsillag és a tizenhat trnó verseny­társakká lettek. Várjon melyik nélkül érne keve­sebbet az élet ? . . . Bejárva a gazdaságot, megmosdott és felöltöz­ködött újra. Anyja szobájában már akkor beszél­getést hallott. Körülnézte magát a tükör előtt, aztán nehéz és hosszú lélekzetet vett. Benyitott édesanyjához. Fejérné a nagy kendővel fején, éppen menni készült, mikor Miklós a szobába lépett. Miczike vizes ruhát csavart a beteg fejére, ki­mozdulatlan feküdt az ágyban s láztól fényes szemei a belé­pőre voltak szegezve. — Miklós jó reggelt kívánt és összeszorult szívvel lépett édesanyjához, meg­csókolván annak a paplanon nyugvó forró kezét. — Jó reggelt fiam ! — susogó az anya — kissé könnyebben érzem magamat. Miklós e vigasztalásra alig bírta visszafojtani könnyeit. — Óh, anyám ! — gondolá — várjon hogy érez­­heted magadat akkor, mikor rosszabbul vagy ? Így törődik bele az ember a szenvedésbe. A fiú A VÍZIÓ elfordító fejét, hogy letörülje könnyeit s tekintete a Miczike tekintetével találkozott, ki fájó részvéttel nézte őt. — Mindjárt visszajövök! — mondá halkan Fejérné — csak egy kissé hazatekintek. Megnézem az öregemet, hogy mint van, aztán kiadok valami főzni valót és jövök. A beteg magához intette Fejérnét és szakado­zott, sipegő, reszelő hangon, melynek szintén hal­lotta horzsolódását az ember, a­mint a légcsőn kijött, mondá neki: - Hozd el a férjedet is ebédre. Minek főzetnél otthon ? . . . És e szavak kiejtése után fájdalmasan köhögött. — Nem, nem, lelkem. . . Azt nem teszem. . . Csak hadd maradjon ő otthon. . . Te pedig ne erőltesd a beszédet. Nem hasznos az ilyenkor a betegnek. Isten veled! Mindjárt itt leszek. . . Ezzel Fejérné kisietett a szobából. Miklós és Miczike maradtak a betegnél. A vizes borogatáso­kat mellre és fejre egyre rakni kellett, ezzel volt elfoglalva a leány. Időközben fekete bársony házi­sapkát hímzett sötétkék selyemmel. Miklósra, mi­kor az látta, nem igen nézett, sőt észrevehetően kerülte annak tekintetét. A fiatal ember pedig ket­tős fájdalommal szívében, járt a szobában föl s alá, többnyire anyját nézve, olykor pedig a leányra írta: TÓVÖLGYI TITUSZ tekintve, ki szabad perczeiben egy házi sapkát hímzett. Végre Miklós nem állhatta és odaszólt: — Kié lesz az a sipka, Miczike ? — Szegény papáé, — sóhajtott a leány. — Most lesz a születésnapja. — És miért volna szegény a maga papája ? Hiszen egészséges. — Hála Istennek! De hát hogy­ne volna sze­gény, mikor mindig olyan kedvetlen. — És miért kedvetlen ? — Azt mondja, hogy ő már nem ebbe a világba való. — És most szelid mosolyra vonta ajkait a leány, — hogy maguk mindent fölforgatnak. — Mi ? — kérdé meglepetéssel Miklós. — Nos, igen. . . Az új nemzedék! — válaszoló Miczike az ő zeneszerű, kellemes, érczes hangján és egy kissé nevetett, a­mi oly nagyon jól állt neki s úgy jött ki e szomorú pillanatban, mint sötét éjszakán a csillaghullás. — E szerint haragszik is ránk Zsiga bácsi. . . — Szegény papa! . . . Úgy ragaszkodik min­denhez, a mi régi és úgy akarná, hogy minden a régiben maradjon. Ő a gazdaságot is ősi intéz­ménynek tekinti s ragaszkodik a régebbi állapotok­hoz. A vármegyékért is rettentően haragszik. . . — És minket persze ostobáknak tart ? — kér­dezte Miklós. Miczike mosolygott. Az én dal­om Hogy mi a szerelem, azt kérdezed ? De nem tudok felelni, kedvesem. A szerelem búbánat szenvedés, A mely gyötör egy hosszú életen. Mindig hiszünk, csalódunk annyiszor, Ettől nem óv se ifjúság, se aggkor, Sem életünk ezernyi változása. A szív fellángol és ismét feled, Viszhangja lelkünk fájó jajgatása. Zokog, sajog, de újra csak szeret. A­míg szeret az ember, addig él, Tehát a szívnek ez rendeltetése És vele jön azért a bánat is, Kijár neki osztályos szenvedése. Mily méltó ok a rezignáczióra, Kincsét ha nem kínálná minden óra S a női bűbáj annyi ingere. A szív fellángol és ismét szeret, Hiába zúg le rá csalódás tengere, Zokog, zajog, de újra csak szeret. Szerettem én is,j óh ! és még hogyan ! Egy ifjú szív csapogó lángjaival És megfizettem néhány röpke perczet A kínos órák annyi százaival. Sorsunk kiált, vezérli lépteink, A bánat lassú, repülnek éveink S végigbarázdál rajtunk az idő. A szív fellángol és ismét szeret, De olyan ez csak, mint a szemfedő Virágtalan, kopár mező felett. * Nem is olyan régen van így ! Akárhova visz be lábam, Társaságba, mulatságba Férfiak és nők között Szívem szorul s úgy érezem, Én a legvénebb vagyok ! Császár inne­ nsem is olyan régen volt még, rg/Akárhova vitt be lábam,­­ Társaságba, mulatságba Férfiak és nők között Szívem hevült s úgy éreztem, A legifjabb én vagyok. Téli tájkép [Folytatás] ORSZÁG-VIStAG 1894

Next