Ország-Világ, 1894 (15. évfolyam, 27-53. szám)
1894-07-01 / 27. szám
446 TfTVr rr 7 » Tuno ifjúság De egyre vész a fény sugára! Hímló tövis között vezet Sina, Höd borít el nemsokára, Ragyogó szép emlékezeti flrancszegélYÜ rózsafellöl, Örök tavaszt lát itt szemünk, Qz ifjúság édes korában való sugár kétes Homályban Színünk megtörve megpillent, Dal sincs sötét sirok tövében, Nifló tirágokat szedünk. Bus éjjelen halotti csend... -Jszéveng ci//Cl /iáCu Klosol^gó fén^súgár a tájon, Szer remény szípünk egén, Kincs még sebünk, mel? égve fájjon, Sötét árn^ sincs, csal* játszi fén?; igen távoli szegény rokonomtól ajánlott levelet kaptam, amelyben azzal fenyegetett, hogy ha sürgősen ■'H el nem helyezem a magyar államvasutak gépgyárában, hát akkor ő valakit okvetlenül megöl. Kivettem a ferde sorok közül, hogy ez a valaki alkalmasint én leszek. Jön, húsvét másodnapján felzónázik hozzám. Mint a dörgést a villámlás, sőt a villám, oly gyorsan követte a levelet az ígért feljövetel. Kertemben tisztogattam a gyümölcsfákat, mikor hatalmas ölelést érzek és nyomban két-három csattanós csókot. — Ugye drága bácsikám — szólt egy óriás termetű, barna piros, nyalka bajszú, hetyke magatartású fiatal ember — megtartottam a szavamat? Ember, aki szavát meg nem tartja: gazember. Ugye, drága bácsikám. Azzal, hogy nem mondtam ellent, túlságosan felbátorítottam. Kikapta kezemből a metszőkést és néhány gyönyörű ágat a legszebb körtefámról levágott. — így szeretném én levágni az egész világot, bácsikám. No, az őrmesteremet le is ütöttem, hogy harmadnapra belehalt a czudar , folytattam volna a sort a hadnagyomon fel az ezredesemig, de hát a nyomorultak elzártak. Persze nem vallottam, tanú meg nem volt, kénytelenek voltak absertigálni, így kerültem haza a bodnármesterséghez, akit gyomromból utálok. Kinek kell most hordó ? minek ? hol az ital? S képzelje, azt a bolondot tettem, hogy elvettem egy vén asszonyt, némi kis pénzért. De hát ki is házasodik ma pénz nélkül ? Ugye, bácsikám ? Hm! — tekintgetett körül — csinos kis ház, itt pompásan ellakhatom. Csak magam vagyok ám, így ni, még egy inget se hoztam. Lesz bácsikának. S újra meg akart csókolni. Birkóztunk, dulakodtunk, hogy a szakácsném rémülten szaladt le hozzánk. Mit tehettem, bevittem a szobába. Az új hóhér *9^ Szerettem volna e tolakodó emberrel hirtelen végezni. Pénzt adjak ? Akkor mindennap a nyakamon lesz, valahová vacsorára vigyem ? megöl a beszédével ; gyorsan kellett valamely módot találnom, hogy szabaduljak tőle, az isten tudja hányadiktól, aki ebben a nagy városban könnyű szerrel óhajtana elhelyezkedni. Rátértem tehát a tárgyra. — Mit akar? — Én ? Hogy én mit akarok, bácsikám ? Először is egy kis jó bort, egy falat sonkát, ha egy font lesz is — s valami jó fehér czipót. Vigyorgott a nagy fehér fogaival, nevetett, hogy rezgett bele a ház. Mondhatom, hogy ritka ember tudná úgy magát föltalálni idegen helyen, mint ahogy ő tudta. Pipára gyújtott, fölebb-alább járt-kelt s úgy tárgyalt velem. Elbeszélte egész múltját, a mi engem egy cseppet sem érdekelt és vázolta jövőjét, amit az én kezeimbe akart letenni. Nagy, egészséges, rendkívül kifejlett izmokkal bíró ember volt, beütött tompa orral és forradásos vastag nyakkal. Széles vállain elfért volna egy asztal és a rettenetes mellét kovácsüllőnek lehetett volna használni. — Tudja mit, bácsikám, az árgyélussát; én megvallom, dolgozni nem szeretek, nagyobbra születtem, én az erőmet máshol szeretném kamatoztatni. Nini bácsikám, igaz-e az, hogy meghalt a pesti hóhér ? Rögtön a belső zsebéből ki is emelt egy lapot, gondolom valamelyik 30.000 példányban járó újabb napilapunkat és felolvasta belőle az erősen megplajbászott közleményt, a pesti főhóhér haláláról. — Hát én ennek a helyét szeretném elfoglalni. Megy az istennyila a gépgyárba, voltam én már ott is, voltam konduktor is, pályaőr is, voltam maltercsináló — de hát nem talált egyik pálya sem a karakteremhez. Azt gondolom, engemet az írta: TOLNAI LAJOS ----------------------------------5) Isten is hóhérnak teremtett. Nincs az a bivalynyak, akit egy sodorirtással ki ne csavarnék a csigolyájából. Hajlandó lett volna mindjárt az én nyakamon megpróbálni. Mutatta a roppant méretű ökleivel, hogy ő ezt kitűnően tudná csinálni, kicsinyeken, mint nagyokon egyaránt. — Bácsikám, hogy tudna engem besegíteni a hóhérságba ? Az ilyen magános ember, mint én, úgy van, hogy szeretne mentül előbb megszabadulni az ilyen erőszakos követelőktől. De még nem is akartam, hogy valaki a hóhérságra való felcsapást éppen az én szobámban tárgyalja. — Majd elmegyünk egy vendéglőbe s ott meghányjuk-vetjük azt a dolgot! — mondom. Egész úton, de hangosan, a hóhéri fogásokról beszélt. Hiába magyaráztam neki, hogy hallgasson, Pesten most minden lélek csak a polgári házasságról beszél. Fordítaná tehát a beszédét inkább erre. Akkor nyitottak meg egy ujdonat új pilseni sörcsarnokot, melyben ember ember hátán ült, oda betoltam. Hát nem minden szava a hóhér volt ? — így akasztok, úgy akasztok, egy perez alatt végzek. Ohó, nálam nincs pardon, az én kezemben nem szuszog, így ni, egyet rándítok a nyomorékon s meg van. De a lefejezéstől sem ijedek meg. A hova én sújtok, no, szeretném én azt a nyakat látni. Röpülni kell annak a kobaknak onnan. De bár behozhatnám a kerékbetörést. Aj!mennyi gazembert szeretnék a kerékbe húzni. Én tudom, hogy olyan hóhér, mint én . — Megrántottam, hogy hallgasson, nem látja, hogy az egész sörcsarnok rémülve hallgat ide. — Hiszen éppen az tetszik nékem, bácsikám ! Azt a kutya kopogóját, tudja meg, hogy ki a hóhér, ha kezei közé jut, hát hogy mit várhat. Az emberek, ha irtózva is, közelebb húzódnak ORSZÁG «ViKÁG 1894