Ország-Világ, 1894 (15. évfolyam, 27-53. szám)

1894-07-01 / 27. szám

1894 hozzánk és bámulva nézték a hatalmas, trabális fiatal embert. Egyik a másikának suttogta: az új hóhér, az új hóhér . . . Néhány percz múlva már a czigányok is neki muzsikáltak. Kifizettem vacsoráját, pár forintot adta­n neki, hogy húzza meg magát valahol — s ott hagytam. Eltelt két nap, három nap — de pár hét s nem jött felém. Egyszerre a Szikszay-sarkon oda toppan elém. — Bácsikám, tudja-e, hogy én pompásan élek ? Ételem, italom, úri mód. A vendéglős csak hogy a tenyerén nem hord. Özönlik mellém a vendég. De már három kávéházba is szerződtettek, hogy adjam a hóhért. Most a nemzeti színházba megyek, ingyenjegygyel i­s képzelje, tódul utánam a publikum. Innen az Operához akarnak szerződ­tetni, mert azt mondják, az is üres. No, én lutrit csináltam ezzel a mesterséggel. Csak egy baj van, feljön a vén asszony is. Jól élünk. Bácsikám, jöj­jön, jöjjön — ne menjen, majd meglátja, hogy él az új pesti hóhér. Ne menjen . . .­­#! R E Q É fi Y ORSZÁG-VIL­ÁG A CZ­RKOSX-KOMÉD)*Szfa [Folytatás] Mikor a Faubourg-Montmartrehoz közeledett, egy bizarr alak vonta magára figyelmét. Mindenki megbámulta ezt. Ezen a férfin, ki jó öregnek látszott, hosszú, fekete, az időtől megviselt felöltő, hosszúszárú, térdig érő csizma s egy furcsa alakú szőrme­sipka volt. Különösen feltűnt bőre, melynek színe a sárga­rézével vetélkedett. Hosszú fehér szakálla mellére omlott. Ez a különös öreg, ki egy a középkorból ide szakadt bűvészre emlékeztetett, nagyon egykedvűen haladt, mintha mi sem érdekelte volna. Jusztin figyelemmel nézte s mikor mellette haladt, hirtelenül fölkiáltott: — Nem csalódtam! Fölismertem! Ez Puymé­­ras gróf! Már utána akart sietni, mikor egy kéz tartóz­tatja föl. — Végre megtaláltam ! — szólt egy kedves hang Jusztinnek. Ez visszafordult: — Diane ?! — szólt meglepetve és zavarban. A­ki megállította csinos barna leány volt. Meglehetős nagy, jól megtermett, kedves arczú alak. A szegényesen öltözött leány arczán a szenve­dés sáppadtsága látszott, miáltal arcza annál inkább lett megnyerő, szeretetre, sajnálkozásra késztő. Vörös szemei bizonyították, hogy sírt. — Igen, én vagyok! — felelt gyorsan, reszkető hanggal, lakásáról jövök, nem találtam otthon. Reggel óta keresem. Minden erőlködés daczára Jusztin nem tudta eltitkolni, mint untatja és mily terhére van e ta­lálkozás. — Mi tetszik tehát kedves barátnőm ? — kérdé. — Ön nagyon fölindultnak látszik. — Hogy mi tetszik, hogy miért jövök, hogy mi baj ? Azt előre láthatta. Anyává leszek, nem rejthetem tovább szégyenemet. A­kinél dolgoztam, az észre vette s most elküldött e miatt. A fiatal leány kezeivel eltakarta arczát és zo­kogni kezdett. A férfi egy újságárusító bódé mögé ment vele. — No ne sírjon! — mondá vígan — ne sírjon a nyílt utczán. Összecsődíti az embereket. — Óh Jusztin, Jusztin! — kiáltott Diane a férfi kezét ragadva meg. — bízom benned, ne hagyj el! Légy hű hozzám ! — Nem tehetem! — Nem teheted ? Nem adhatsz számomra me­nedéket ? Mivé legyek, hová menjek ? — Azt mondtad, hogy apád Párisba jött. — Hogyan álljak elébe ilyen állapotban. Meg­ölne. Inkább véget tudnék vetni életemnek, sem­mint bevalljam gyalázatomat. Hát már nem szeretsz ? — Szeretlek, szeretlek . . . De . . . — No jó, hát vezess apámhoz. Eleinte hara­gudni fog, de később, ha megtudja, hogy nőddé teszel, megbékül. Jer, kedves Jusztin. Jusztin végig simította homlokát s elhallgatott. Halálos aggodalomtól elváltoztatott hangon kérdé : — Nem felelsz? Mily változás megy végbe szívedben ? Megcsaltál ? Nem tartod meg ígéreted ? Szólj, szólj! A szerencsétlen leány volt szeretője szemébe néz, mintha ki akarna olvasni, mi történik lelkében. — Hallgass meg, kedves Diane, légy okos. Várnod kell, ez idő szerint meg nem nősülhetek. Tudod, a viszonyok, a viszonyok. Később. A leányt kétségbeesés fogta el. — Hát valóban hűtlen vagy? — kérdé magá­ból kikelve, — elhagysz abban az állapotban, mely­ben miattad vagyok . Vannak levelek tőled, melyek­ben égre-földre ígéred, hogy elveszel. Sohasem hittem volna, hogy elhagysz örökre. Jusztin, gya­lázatos, gyáva ember vagy ! — Diane, ne többet! — Mit akarsz velem ? . . . Meg vagyok becste­­lenítve, nincsen kenyerem, hajléktalan vagyok, ha elhagysz, megölsz engem s megölöd gyermekünket. Beszélj! A szegény leány elhallgatott s várt. — Mondtam már, keresd fel apádat. — Ha elmegyek hozzá, azért megyek, hogy megbeszéljon. — Diane, kedves, fogadom, hogy néhány nap múlva . . . Ah, nyomorult! Nem tudott többet mondani. A fájdalomtól megtörve még sáppadtabb lett s összerogyott. Jusztin eleinte úgy tett, mintha segítségért sietne, de csakhamar meggondolta magát s foly­tatta sétáját. A nélkül, hogy csak vissza nézett volna, végig ment a boulevardon s abba a kávéházba tért, melyben bátyja rendez-vous-t kért. Belépvén, elgondolta, hogy jó lesz elhagyni eddigi lakását. — Estére ott hagyom a hotelt, melyben lakom, — határozta el magában. II. Két derék ember terve. A báró már várt az öcscsére. Hat hónap múlt el az arpajoni dráma óta, Lucidle imádója elvesztette viruló arczkifejezését. Ideges lett, homlokán a sok dorbézolástól rán­­czők támadtak, lesoványodott. Mióta szenvedélyé­nek élt, meg volt törve, mindazonáltal szemei különös tűzzel ragyogtak még. Jusztin láttára örömmel kiáltott : — Végre itt vagy ! — Jó napot Georges! — felelte Jusztin, bátyjának kezét szorítva, — siettem megfelelni kérésednek s eljöttem. Ugy­e hogy nem késtem el? — Tíz perczc­el csupán ! — Többekkel találkoztam, azért történt. — Találkoztál? Kivel? — Az egyik épp úgy érdekel téged, mint engem. Képzeld csak, egy nagyon furcsa öreg emberrel találkoztam, ki, ha jól tudom, unokabátyánk. — Unokabátyánk ? — Igen, Puyméras gróf. — Azt a vén bolondot láttad ? — Úgy hiszem, hogy ő volt. Lehet, hogy félre­ismertem. Husz-huszonkét éve utazott el. — Valószínűleg csalódtál. Azt a szerencsétlent bizonyára Ausztráliában vagy Mexikóban tették el láb alól. — Kaptál felőle híreket ? — Nem, soha. — Ha így áll a dolog, nem igen hiszem, hogy Mexikóba vagy Ausztriába ment volna, mert nyom­talanul tűnt el. — Kétségtelen. A világ akkortájt California aranybányáin kívül másról nem is beszélt. Nem emlékszel, mily hóbortos volt ? Arany, arany és mindig arany volt a jelszava. Rögeszméjévé lett az aranykeresés. Különben pedig az egész ember akkor már egy hajítófát sem ért. — Valóban. Azt hiszem, hogy halálát lelte ott, a­hol aranyat keresett, ha máskép történt volna, kétségtelenül életjelt adott volna magáról feleségé­nek és fiának. — Mivé lett a felesége ? — Tudja az isten. Nem láttam az nap óta, melyen megkért, hogy viseljem gondját gyerme­kének. Akkortájt még csak pénztárnok voltam az apósom házában, így a kérésnek nem voltam képes eleget tenni. — Velem is ugyanez esett meg! — téve hozzá álszenteskedő pofával Jusztin. — sajnáltam, de nem segíthettem rajta. Azóta én sem találkoztam vele. De hagyjunk fel e haszontalan fecsegéssel. Még mindig nem tudom, hogy miért hívtál ide találkozóra. Megvallom, nagyon meg voltam lepetve, mikor soraidat láttam. — Meglepetve? — kérdé a báró, — s miért, kedves Jusztin ? Hát nem vagy-e az én véremből való vér, öcsém ? Barátságunk, több rokonságunk ... — Rokonságunk ? — kiáltott fel Jusztin, — hidd meg, nagyon gyönge kapocs közöttünk. Testvérek vagyunk bár, de azért mégsem eszszük meg egymást csupa szeretetből. — Szavaid, öcsém, meglepnek. Hogy nem sze­reztem meg számodra azt a hivatalt, melyben szerettelek volna látni, csak azért történt, mert állásom nem engedte meg. — Ahá, úgy látszik, hogy házasságod óta . . . — Igen, házasságom óta meg voltam kötve minden tekintetben. Hallgass meg, kérlek. — Rajta, szólj. [Folytatása következik] 447 Francziából fordította: PALOTAI HUGÓ

Next