Ország-Világ, 1895 (16. évfolyam, 27-52. szám)
1895-09-01 / 35. szám
1895 Amit csak Szt.István napkor, vagy más, a vidékiekre nagyobb vonzó erőt gyakorló alkalmakkor szoktunk tapasztalni, azt láthatjuk most is: sok a fővárosban a piros-pozsgás, napsütötte arczú ember. Csakhogy ezek nem vidékiek, nem is idegenek, hanem csupa jó ismerős, maga is budapesti. A ki csak nyaralni volt valamerre, — pedig ki nem volt ? vagy legalább is ki vallja meg, hogy nem volt ? — az mind hozott haza az arczán egy kis lesütöttséget, mely minél sötétebb, annál imponálóbb, mert annál költségesebb nyaralást tételez föl. S ezt a fővárosiak annyira tudják, hogy van akárhány ember, aki el sem mozdult Budapestről, de hogy a lesült és azért most megkövetelt színre szert tegyen, órákat volt képes az uszodában elülni a napon, amíg olyanná lett, mint a pirosra megsütött malaczpecsenye. Az ilyenek különben a legjobban jártak, mert nemcsak hogy legalább 1000 forint ára Ostende vagy más tengeri fürdő látszik le az arczukról, — ami határozott társadalmi értéknövekvést jelent — hanem még az az előnyük is megvan, hogy a mi végtelenül kedves budapesti klímánktól nem szoktak el. Mert akik igazán elszoktak, mivel hetekig, hónapokig oda voltak, — hiába töltötték azt az idejüket nagyon jól, egészséges levegőben, nem erősödhettek meg annyira, hogy hazajövet is meg ne adják az árát, — el is tekintve attól, amit idegenben költöttek. Ebben a tekintetben hasonlít Budapest a tengerhez, csakhogy megfordítva. Amíg a sós víz fölött a rendkívül erős levegőt, a hajó himbálását kell megszokni, nálunk a rossz levegő és a szilárd szárazföld, amit nagyon keservesen tűr meg az, aki nem él folyvást itthon. Mert ez a mi földünk teli van szeméttel, a levegőnk pedig porral és füsttel. A »nyaralt« egyéniség tehát, amint hazajön s örülni kezd annak, hogy a többi polgártársakhoz képest ő menynyire vidám a rezszinű; hogy a lakása minő kényelmes; hogy a többiekhez képest a budapesti asszonyok és leányok minő csinosak, szépek és barátságosak — egyszerre azt veszi észre, hogy e kellemes körülmények között ő szörnyen rosszul érzi magát : főfájást kap, émelygés gyötri, szépséges a rezszíne eltűnik, étvágya leszáll a képzelhető legalacsonyabb fokra, szóval nagyon csehül van — és váltig töpreng azon, hogy ugyan mit tudott elérni az egész drága javulásával, ha ilyen hamar visszaesik a nagyvárosi ember szánalmas egészségi állapotába ? Ez az állapot azonban nem szokott, szerencsére, néhány napnál tovább tartani, csak amíg a mi kedves klímánkat megszokta. Azontúl aztán olyan jól — vagy rosszul — érezheti magát ismét, mint nyaralása előtt: nyelve a port, füstöt, tűrve a zajt és idegeskedve épp úgy, mint a többi fővárosi lakó. Hanem azért az is igaz, hogy ezért nyaralnia nem volt érdemes. Még a pozsgás arezszin is úgy eltűnik e néhány nap alatt, mintha az újpesti és kőbányai szellő egyszerűen elfújta volna. Szerencsére van ami az emberiséget megvigasztalja, mert habár a színkörök még nyitva vannak, a szezon az állandó színházakban is megkezdődött már. Amit a színkörök az idén produkáltak, az megérdemli a följegyzést, legalább néhány szóval. A budai színkörben Krecsányi társulata megmutatta, hogy vidéki színészek is tudnak ensemble-t teremteni, ha van erélyes, ügyes vezetőjük. Ahogy ott — meglehetősen közepes erőkkel — operettet és vígjátékokat játszottak, úgy talán nem játszanak egy vidéki színtársulatnál, sőt olykor még a Népszínházban sem. Különösen a franczia bohózatok előadása annyira vidám, a mellett diskrét, eleven, gyors, erő- Világ folyása a teljes Krecsányinál, hogy a közönség még a legpárisiasabb mellékizű boulevard-terméket is a legnagyobb mértékben élvezte s akkorákat kacsagott, hogy rengett belé a fabódé. Pompás estéket töltött ott a közönség, amely azért nagyon hálás is volt s ha nem az elismert tekintélyű Ditróit nyerik vala meg a Vígszínház igazgatójának, a főváros közönsége egyhangúlag nyilatkozott volna úgy, hogy Krecsányi erejét valahogyan, igazgatói minőségében, a fővárosban kellene érvényesíteni. Nagy dolog az a bohózat és ha ügyes lesz a Vígszínház, óriási bevételekre számíthat. Mert az élet napról-napra keservesebbé válik s az embernek a kedélye végkép elpusztulna, ha olykor-olykor a színházban jól ki nem kaczaghatná magát. S hiába hiú, nagyravágyó az ember, pompánál és fénynél mégis százszorta jobban szereti a vidámságot, a kaczagást. Még az asszonyok is jobban meg tudják irigyelni a vidám nevetést, mint egy szép öltözéket! Azért van nagyon sok asszony, aki a »barátnőit« azzal szokta kétségbeejteni, hogy előttük mindig azt mutogatja, hogy ő milyen igaz lelkéből kaczag, mennyire jól mulat. Egy kedvesen, derülten, pezsgő vidámsággal telt kuplé; ebből áll az egész óriási sikere ennek a bohózatnak mely az Uj honpolgár, illetőleg a Goldstein Számi név alatt szinte félszáz zsúfolt házat csinált a városligeti színkörben. A darab többi része unalom és imitt-amott összeszedett vígjáték-morzsa — semmi. Hanem az a mód, ahogy a derék Gyöngyi előadja a munkácsizsidógyerek történetét, érzelmeit és terveit versben és dalban , egész évadját biztosította a színkörnek és valóságos csődületet okozott mindig, valahányszor a Goldstein Számi neve a falragaszon megjelent. Az ő dala most már olyan népszerű is lett, mint a tararabumdié, ami az elképzelhető legnagyobb siker. . Akárhogy kerülgessem is : nem térhetek ki a nemzeti kaszinó kérdése elől, mert még most is Jakabffy öngyilkossága képezi a beszéd tárgyát, — ami különben csodálatos. Egyszer egy ügyvédnek — aki különben nagyon derék úriember, — valami véletlen »pech« folytán az a baja akadt, hogy egy csúf fővárosi botrányba belekeverték. Szaladgált fűhöz-fához, hogy a dolog a lapokba ne jusson, de azt már nem lehetett megakadályozni. Egyik tapasztalt szerkesztő meg is vigasztalta, hogy ha benne is lesz az újságokban, nem lesz abbólsemmi baj, — csak egy kis kellemetlenség. — El tudnál-e menni falura úgy egy hétre ?— kérdi tőle.’ — El. — Hát menj azonnal. Mikorára visszajösz, az ördög (é) Írja: ADORJÁN SÁNDOR sem fog az egész dologról beszélni. Budapesten a legnagyobb botrány is csak három napig tart. Azóta gyakran van alkalmam ennek az igazságát megfigyelni és sohasem tapasztaltam, hogy az be ne vált volna. Lám, Jakabffyért mégis kivételt tesznek, mert szegénynek az esetén még ma is rágódnak. Pedig bizony semmivel sem szolgált rá erre a kitüntetésre. A nagyközönség előtt jelentéktelen, ismeretlen alak volt. Hazárdkozott — sikertelenül. Próbálkozott a végletekig s a mikor mindenütt leszakadt alatta a part, — főbe lőtte magát. Hát aztán ? Mennyi sok szegény, családos embert láttunk ugyanúgy elpusztulni az öldöklő nyomorúság miatt, — ugyan ki törődött velük egy napig is ? Nehéz az élet s a ki terheit elviselni nem bírja, — eldobja magától , gondoljuk s közömbösen megyünk tovább. Pedig azok a családos emberek valóságos hősök, vértanuk a Jakabffy jelentéktelen alakja mellett, — az igaz, hogy nem voltak tagjai a nemzeti kaszinónak. Itt fekszik a kérdés megoldása: a nemzeti kaszinó iránt érdeklődik a közönség, nem pedig Jakabffy iránt. Az a sok rengeteg léhaság, ami már ebből a mi legdrágább klubunkból kiindult, még az se volt képes teljesen megrontani Széchenyi ez alkotásának a prestige-ét. Pedig évtizedek múltak el, amelyek alatt ebből a kaszinóból nem származott semmi, a közérdekre üdvös dolog, legföljebb egy bandérium s még annak a történetéhez is egy csúf, brutális párbaj emléke fűződik. Az ember, aki idekünn van, azt hinné, hogy ez a klub talán gyűjtőhelye a nemzet előkelőségeinek, azért olyan tekintélyes ? Dehogy. Aki nem gazdag, annak ott semmi helye; pedig ezen a czímen a lipótvárosi kaszinó határozottan fölötte áll a »nemzetinek« ; viszont aki csak előkelő, de egyúttal szegényebb, azt egyenest kinézik a Kossuth-utczai palotából. Vagy talán a finom modor, a szellemi felsőbbség az, mely olyan kiválóvá teszi ezt a klubot? Meglehet. Csakhogy czirkál a közönségben sok apró történet, amely nagyon sajátságosan jellemzi ezt a finomságot. A kaszinónak több előkelő tagja billiárdozgatott, amikor belép a terembe egy kiválóan tudós, szellemes s a közéletben kitűnő szerepet játszó úr. A billiárdozók egyike ránéz, feléje bök a dákójával s hangosan rákiált: — Nézzétek, ott jön egy szamár! Ez csak elég finom modor, mi? Persze a tudósnak — nehogy kigolyózzák — meg kellett a dákós gentlemannel verekednie s még perszébb, hogy a párbajban ki is kapott Egy más alkalommal egy derék, tekintélyes, sőt vagyonban is meglehetősen jól ellátott országgyűlési képviselő jelentkezett fölvételre a kaszinóba. Leszavazták. Akik a képviselőt ajánlják, megkérdezték egyik-másik szavazót, hogy miért ellenezték az ő barátjuk fölvételét ? Arra az egyik szavazó őszintén azt felelte : — Mert nagyon kövér! A többi is ezzel az indokolással igazolta szavazatát. És merje még ezután is azt mondani valaki, hogy ez nem »válogatott« társaság ! Jakabffy Tódor ORSZÁG«ViKRG 557