Ország-Világ, 1895 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1895-09-01 / 35. szám

1895 A­mit csak Szt.­István napkor, vagy más, a vidékiekre nagyobb vonzó erőt gyakorló alkalmakkor szoktunk tapasz­talni, azt láthatjuk most is: sok a fővárosban a piros-pozsgás, napsütötte arczú ember. Csakhogy ezek nem vidé­kiek, nem is idegenek, hanem csupa jó ismerős, maga is budapesti. A ki csak nyaralni volt valamerre, — pedig ki nem volt ? vagy legalább is ki vallja meg, hogy nem volt ? — az mind hozott haza az arczán egy kis lesütöttséget, mely minél sötétebb, annál imponálóbb, mert annál költségesebb nyaralást tételez föl. S ezt a fővárosiak annyira tudják, hogy van akárhány ember, a­ki el sem mozdult Budapestről, de hogy a lesült és azért most megkövetelt színre szert tegyen, órákat volt képes az uszodában elülni a napon, a­míg olyanná lett, mint a pirosra megsütött malacz­­pecsenye. Az ilyenek különben a legjobban jártak, mert nem­csak hogy legalább 1000 forint ára Ostende vagy más tengeri fürdő látszik le az arczukról, — a­mi határo­zott társadalmi értéknövekvést jelent — hanem még az az előnyük is megvan, hogy a mi végtelenül kedves budapesti klímánktól nem szoktak el. Mert a­kik igazán elszoktak, mivel hetekig, hónapokig oda voltak, — hiába töltötték azt az idejüket nagyon jól, egészséges levegő­ben, nem erősödhettek meg annyira, hogy hazajövet is meg ne adják az árát, — el is tekintve attól, a­mit ide­genben költöttek. Ebben a tekintetben hasonlít Budapest a tengerhez, csakhogy megfordítva. A­míg a sós víz fölött a rend­kívül erős levegőt, a hajó himbálását kell megszokni, nálunk a rossz levegő és a szilárd szárazföld, a­mit nagyon keservesen tűr meg az, a­ki nem él folyvást itthon. Mert ez a mi földünk teli van szeméttel, a leve­gőnk pedig porral és füsttel. A »nyaralt« egyéniség tehát, a­mint hazajön s örülni kezd annak, hogy a többi polgártársakhoz képest ő meny­nyire vidám a rezszinű; hogy a lakása minő kényelmes; hogy a többiekhez képest a budapesti asszonyok és leányok minő csinosak, szépek és barátságosak — egy­szerre azt veszi észre, hogy e kellemes körülmények között ő szörnyen rosszul érzi magát : főfájást kap, émelygés gyötri, szépséges a rezszíne eltűnik, étvágya leszáll a képzelhető legalacsonyabb fokra, szóval nagyon csehül van — és váltig töpreng azon, hogy ugyan mit tudott elérni az egész drága javulásával, ha ilyen hamar visszaesik a nagyvárosi ember szánalmas egészségi álla­potába ? Ez az állapot azonban nem szokott, szeren­csére, néhány napnál tovább tartani, csak a­míg a mi kedves klímánkat megszokta. Azontúl aztán olyan jól — vagy rosszul — érezheti magát ismét, mint nyaralása előtt: nyelve a port, füstöt, tűrve a zajt és­ idegeskedve épp úgy, mint a többi fővárosi lakó. Hanem azért az is igaz, hogy ezért nyaralnia nem volt érdemes. Még a pozsgás arezszin is úgy eltűnik e néhány nap alatt, mintha az újpesti és kőbányai szellő egyszerűen elfújta volna. Szerencsére van a­mi az emberiséget megvigasztalja, mert habár a színkörök még nyitva vannak, a szezon az állandó színházakban is megkezdődött már. A­mit a színkörök az idén produkáltak, az megérdemli a följegy­zést, legalább néhány szóval. A budai színkörben Kre­­csányi társulata megmutatta, hogy vidéki színészek is tud­nak ensemble-t teremteni, ha van erélyes, ügyes veze­tőjük. A­hogy ott — meglehetősen közepes erőkkel — operettet és vígjátékokat játszottak, úgy talán nem ját­szanak egy vidéki színtársulatnál, sőt olykor még a Népszínházban sem. Különösen a franczia bohózatok elő­adása annyira vidám, a mellett diskrét, eleven, gyors, erő- Világ folyása a teljes Krecsányinál, hogy a közönség még a legpárisiasabb mellékizű boulevard-terméket is a legnagyobb mértékben élvezte s akkorákat kacsagott, hogy rengett belé a fa­bódé. Pompás estéket töltött ott a közönség, a­mely azért nagyon hálás is volt s ha nem az elismert tekin­télyű Ditróit nyerik vala meg a Vígszínház igazgatójá­nak, a főváros közönsége e­gyhangúlag nyilatkozott volna úgy, hogy Krecsányi erejét valahogyan, igazgatói minősé­gében, a fővárosban kellene érvényesíteni. Nagy dolog az a bohózat és ha ügyes lesz a Víg­színház, óriási bevételekre számíthat. Mert az élet nap­­ról-napra keservesebbé válik s az embernek a kedélye végkép elpusztulna, ha olykor-olykor a színházban jól ki nem kaczaghatná magát. S hiába hiú, nagyravágyó az ember, pompánál és fénynél mégis százszorta jobban szereti a vidámságot, a kaczagást. Még az asszonyok is jobban meg tudják irigyelni a vidám nevetést, mint egy szép öltözéket! Azért van nagyon sok asszony, a­ki a »barátnőit« azzal szokta kétségbeejteni, hogy előttük min­dig azt mutogatja, hogy ő milyen igaz lelkéből kaczag, mennyire jól mulat. Egy kedvesen, derülten, pezsgő vidámsággal telt kuplé; ebből áll az egész óriási sikere ennek a bohózatnak mely az Uj honpolgár, illetőleg a Goldstein Számi név alatt szinte félszáz zsúfolt házat csinált a városligeti színkörben. A darab többi része unalom és imitt-amott összeszedett vígjáték-morzsa — semmi. Hanem az a mód, a­hogy a derék Gyöngyi előadja a munkácsi­­zsidógye­­rek történetét, érzelmeit és terveit versben és dalban , egész évadját biztosította a színkörnek és valóságos cső­dületet okozott mindig, valahányszor a Goldstein Számi neve a falragaszon megjelent. Az ő dala most már olyan népszerű is lett, mint a tararabumdié, a­mi az elképzel­hető legnagyobb siker. . Akárhogy kerülgessem is : nem térhetek ki a nemzeti kaszinó kérdése elől, mert még most is Jakabffy ön­­gyilkossága képezi a beszéd tárgyát, — a­mi különben csodálatos. Egyszer egy ügyvédnek — a­ki különben nagyon derék úri­ember, —­ valami véletlen »pech« folytán az a baja akadt, hogy egy csúf fővárosi botrányba bele­keverték. Szaladgált fűhöz-fához, hogy a dolog a la­pokba ne jusson, de azt már nem lehetett megakadá­lyozni. Egyik tapasztalt szerkesztő meg is vigasztalta, hogy ha benne is lesz az újságokban, nem lesz abból­­sem­mi baj, — csak egy kis­ kellemetlenség. — El tudnál-e menni falura úgy egy hétre ?­­— kérdi tőle.’ — El. — Hát menj azonnal. Mikorára visszajösz, az ördög (é) Írja: ADORJÁN SÁNDOR sem fog az egész dologról beszélni. Budapesten a leg­nagyobb botrány is csak három napig tart. Azóta gyakran van alkalmam ennek az igazságát megfigyelni és sohasem tapasztaltam, hogy az be ne vált volna. Lám, Jakabffyért mégis kivételt tesznek, mert sze­génynek az esetén még ma is rágódnak. Pedig bizony semmivel sem szolgált rá erre a kitüntetésre. A nagykö­zönség előtt jelentéktelen, ismeretlen alak volt. Hazár­­dk­ozott — sikertelenül. Próbálkozott a végletekig s a mikor mindenütt leszakadt alatta a part, — főbe lőtte magát. Hát aztán ? Mennyi sok szegény, családos em­bert láttunk ugyanúgy elpusztulni az öldöklő nyomo­rúság miatt, — ugyan ki törődött velük egy napig is ? Nehéz az élet s a ki terheit elviselni nem bírja, — el­dobja magától , gondoljuk s közömbösen megyünk to­vább. Pedig azok a családos emberek valóságos hősök, vértanuk a Jakabffy jelentéktelen alakja mellett, — az igaz, hogy nem voltak tagjai a nemzeti kaszinónak. Itt fekszik a kérdés megoldása: a nemzeti kaszinó iránt érdeklődik a közönség, nem pedig Jakabffy iránt. Az a sok rengeteg léhaság, a­mi már ebből a mi leg­drágább klubunkból kiindult,­­ még az se volt képes teljesen megrontani Széchenyi ez alkotásának a prestige-ét. Pedig évtizedek múltak el, a­melyek alatt ebből a kaszinóból nem származott semmi, a közérdekre üdvös dolog,­­ legföljebb egy bandérium s még annak a történetéhez is egy csúf, brutális párbaj emléke fűződik. Az ember, a­ki idekünn van, azt hinné, hogy ez a klub talán gyűjtőhelye a nemzet előkelőségeinek, azért olyan tekintélyes ? Dehogy. A­ki nem gazdag, annak ott semmi helye; pedig ezen a czímen a lipótvárosi kaszinó határozottan fölötte áll a »nemzetinek« ; viszont a­ki csak előkelő, de egyúttal szegényebb, azt egye­nest kinézik a Kossuth-utczai palotából. Vagy talán a finom modor, a szellemi felsőbbség az, mely olyan kiválóvá teszi ezt a klubot? Meglehet. Csakhogy czirkál a közönségben sok apró történet, a­mely nagyon sajátságosan jellemzi ezt a finomságot. A kaszinónak több előkelő tagja billiárdozgatott, a­mikor belép a terembe egy kiválóan tudós, szellemes s a közéletben kitűnő szerepet játszó úr. A billiárdozók egyike ránéz, feléje bök a dákójával s hangosan rákiált: — Nézzétek, ott jön egy szamár! Ez csak elég finom modor, mi? Persze a tudósnak — nehogy kigolyózzák — meg kellett a dákós gentlemannel verekednie s még per­­szébb, hogy a párbajban ki is kapott Egy más alkalommal egy derék, tekintélyes, sőt va­gyonban is meglehetősen jól ellátott országgyűlési kép­viselő jelentkezett fölvételre a kaszinóba. Leszavazták. A­kik a képviselőt ajánlják, megkérdezték egyik-másik szavazót, hogy miért ellenezték az ő barátjuk fölvételét ? Arra az egyik szavazó őszintén azt felelte : — Mert nagyon kövér! A többi is ezzel az indokolással igazolta szavazatát. És merje még ezután is azt mondani valaki, hogy ez nem »válogatott« társaság ! Jakabffy Tódor ORSZÁG«ViK­RG 557

Next