Ország-Világ, 1896 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1896-07-05 / 27. szám

418 LI ,11 I ill 1 II Erkel perencz emlékezete Erdő ! mozduljon szárnyas lombod ékre ! Mező virága társa illatod, Rezdülj bozót a cserjés mély ölébe’, Madársereg zengd bűvölő dalod! Hozd röpke szellő angyalok fohászát, Menny szózatát dörögjék fellegek, Füzérbe lányok kert nyíló virágát — Im’ itt az oltár — ünnepeljetek! . . . . . . Vad harczi lángtól izzó századoknak Öröm s keservköny áztatott során Szent örökét a honszerző nagyoknak Őrzé e nemzet békében, csatán! Felsírt, ha tört reményeink’ temettük, Harsogva szólt, ha inte diadal; Kitört sírmélyiből ha elfeledtük S zokogva, lelkesítve élt — a dal! Tábortüzek kialvó tűzparázsa Hallá a táltos, Igricz énekét, Regősök harczrahivó dalvarázsa — Győzelmre zászlónk’ hányszor vezetéd! Lajos, Mátyás királyi udvarában Dalnokra hallgat a tudós, a hős, S Mohács egekre síró bánatában Biztatva zeng a vándor hegedős ! Egyik kezébe’ kard, másikba’ hárfa, Balassa Bálint igy azé a tart, Húrjába kap, hogy meglepé halála — És zengi: »Isten ! óvjad a magyart!« Szárnyalt a dal teremtő trónusáig S áldón fejünkre terjesztő kezét — Nem ült hatalmat a pogány sokáig, Az Úr megvédte ősi nemzetét! Majd rabbilincset rázva jött a zsarnok Szabadságunkra nyújtva karmait, Titkon, sötétben — mint silány vakondok — Népet, hazát árulni megtanít ! De mint ég-földet rázó szörnyű mennykő — Mint végítélet harsogó szava — Bömbölve zúg a »Rákóczi kesergő« S megint szabad lett a magyar haza! De hajh! — hiába tördelő a fegyvert­ős harczerőtől duzzadó karunk. Bántatlanul mit ellen nem merészelt, Véghezvivők azt lassan — önmagunk! Rút tespedés fátylával betakarta Csatákba’ fáradt honfiak szivét, Nem ismert immár senki a magyarra — Hollók károgták síri énekét! De mint Izrael és Írástudói Vízparton ülve Babylon vögén — Feljajdulának álmok-álmodói Új század harsonája zengzetén. Szilaj harag bősz vádja szállt a légben Viharként ordítván : »Ébredjetek /« S szavukra im’ közelben, messzeségben Megreszketének erdő, rét — hegyek ! . . . »Hol kései dalnok? bűvölő daloddal, Ki dallja hát mi bennünk isteni ?! Bérez, völgy betöltő zengő húrjaiddal, Hadd halljuk végre azt, mi nemzeti! Dalodban — oh!... magyar dal, magyar érzés, Ne puszta hang csendüljön csak felénk, El czifra, czéda, idegen kisértés ! — Azt, azt dalold, miért megszenvedénk!« S hol zöld kalászt lebegtet gyönge szellő, Hol délibábot kerget a merész, Szegénylegény tanyája sűrű erdő, Hol ifjú pásztor nyája legelész, Ajkról-ajakra, mint hab mormolása Száll-száll egy édes, mélabús panasz, A gyulai Epkel-szobor leleplezési ünnepére Mint párjaveszt­ett gerlicze bugása Kaczagva sír: a magyar népdal az! Lomb súgja lombnak, fű­­— virág, virágnak, S eléri falvak végső kunyhóját, Megpengeti húrját a vén czigánynak : »Menj, töltsd be véle városok falát!« . . . A vén czigány megy, csárdán — palotában, Örömre, búra zendül hangszere, S érczlelkű honfiak gyerekre váltan Egymást karolva sírnak ott — vele ! S végigsuhan bérczektől tengerárig És zengi húrján a jó Bihari, Majd tánczra hiv, majd égre felezikázik, Majd balzsami­ként szállnak hangjai. Lavotta, Csermák, égtől dallal áldva, Feltűnnek mint két zengő zivatar, Ám irigyen az idegen kiálta: »Czigánydal az csupán, de nem magyar/« Megdöbbenénk a külföld vádszavára, Kilőtt nyila szivünk gyökén talált, Felleg terült egünk fénycsillagára, Lelkünkre csüggedés borúja szállt! De ki virrasztva lázas álmainkat . Feltartva ránk mért annyi bősz csapást, Meghalld felnyöszörgő sohajinkat S közénk vezérle egy új Messiást! És jött csodás erővel, ihletetten, Lelkéből ontva bűvös dallamárt, Agg, gyermek igy kiálta meglepetten: »Ez az, kit népünk régtől várva várt!« .. . Húrjába kap magyar szív zord daczával S megrendül múltúnk gyásztörténete, Dalában lelke csillagokba szárnyal — És megteremtve: a magyar zene! S mit idegen gőg elhízott merészen Tagadni mert — dicső valóra vált, A Messiás e »megvetett« zenében Világot érő kincseket talált. Dalműbe fonta lelke dalvilágit S megdőlt előtte gát, akármi nagy, Lángszelleme tűzoszlopként világit — E Mé­siás Erkel Ferencz te vagy ! Jertek . . . Halljátok Báthory leányát ? Minthogyha zengne távol fülmire — Szárnyára venné szellő bús danáját — Egy fájó sóhaj s megszakad szive ! . . . . . . Most •A harsonák rikoltó hangja ébreszt, Bősz ágyúk torka üdvözlést kiált, Gaz Czillei orvtámadása czélt veszt, Hunyad köszönti a magyar királyt ! Majd félretépett árzugása zendül, A cselszövő vérében hentereg, Kürtharsogás, fegyverzaján keresztül László király szent esküszét rebeg . . . Mint hárfahúr, ha lágy fuvallat éri Hattyúdalát úgy zengi Mária, Szélvész süvölt . . . hóhér Lászlót kivégzi, Sikolt Erzsébet . . . halva hős fia! . . . . . . Ott . . . Ott­lm Endre festett udvarában Hogy felzokog a rejtett honfi bú, Kitör egy édes-bús vigasztalásban ! »Ott szép Melinda! ne légy szomorú­« . . . Elhallgat ajkak zajgó nevetése, Szivünk remeg . . . csodás egy érzelem ! Minthogyha régen — nyugalomra térve — Anyánk dúdolna lágy dalt — csöndesen! Szörnyű halált halt Dózsa jaj szavára Viszhangot hallat —­hajh ! — a nép szive, Majd Hegedős, hogy sebjeink kitárja — Könyekbe fúl az »úr« tekintete! Vélnéd oroszlán — távol sivatagba Holt kölykéért véres boszút kiált — Az Brankovics­­. .. Most látja megvakitva Pogány kezétől —­ ifjú, két fiát! . . . . . . Borul az est . . . oszlik a falu népe — De mint a szélvész — hírnök érkezik S alig terül az éjszaka sötétje, A »névtelen hős« had fegyverkezik . . . . . . Kilencz az óra! . . . dob takaródéra Zeng . . . csöndes álom ül a táboron, Ilonka vár távol furulyaszóra —,, És zengi fáján: »Hol vagy angyalom?« ,■ »Múltadba szállj jövőd titkát kilesni, Ha élni vágysz tovább is nemzetem, Tanulj remélni — oh — tanulj feledni, És győzesz túlvilági szörnyeken ! Emlékem óvja és vezesse lelked Szived ha tépi átkos pártviszály — Áldon utadba tűzöm e keresztet­­« . . . ... Harangszó !... Meghalt Szent István király!« Emlékezzünk a szörnyű éjszakára! Sötét-rideg, úgy késett hajnala, A félő honfisziv kérdő szavára Durván rivaltak : »nem virrad soha /•■· Az éjfél szellemjáró rémszakában Csüggedve hullt alá az ősi kard, De hajnal fényle lelked Himnuszátán És zengtük: »Isten áldd meg a magyart /« Oh bűvös dalvilágok alkotója! Magyar kebelben zengő szívverés! . f * Te szebb jövendő égi hirhozófie . Rémálmainkból“—­ boldog ébred­ts f *• Ki húrjaiddal új életre keltél Rég porba omlott hős erényeket, Örökkön élő zengő dalt teremtél: — Ki zengne hozzád méltó éneket ? ! Ha összetépve Tartaros bilincsét,' . Nagy Ám­on körünkbe szállana S nevedre szórva lelked drága kirjekét . * Felzúgna Orfeusz varázsdala -1- ’ « ' S versenyre kelve kerubok karával Fohászba foglalná emlékedet: Nem érne fel a buzgó, szent imával, Mit érted égbe küld ma nemzeted! S ha fellegrakta mennylakad ködéből Alátekint magasztos szellemed, Az égiek fenséges öröméből Oh vess , reánk is egy tekintetet! Hálás szülőföld legnagyobb fiának Hódolva állít emlékoszlopot, Hirdetve büszkén széles e világnak: Ki mint te úgy élt, meg nem halhatott!.. . . Nem érez, nem kő a dalnoknak jutalma, Mit sivatag fövénye eltemet, Csodás dalának bűvölő hatalma ! . . . Te őrződ azt dicső emlékezet! S­oh megbocsáss ! hogy szent emléked áldva Örök babért nem nyújthatott dalom, S csak egy levélt ejt lábaid porába, Midőn sarud’ nyomát megcsókolom ! . . . . . . Erdő ! mozduljon szárnyas lombok éke ! Mező virága társad illatod, Rezdülj bozót a cserjés mély ölébe, Madársereg zengd bűvölő dalod ! Hozd röpke szellő angyalok fohászát, Menny szózatát dörögjék fellegek, Füzérbe lányok kert nyíló virágát, Im’ itt az oltár — ünnepeljetek! Somló Sándor: ORSZÁG-VIL­ÁG .11­11 LU1III miv.Ai b­lui.. iiii.i-1...Iiiiii .1111.111. 1896

Next