Ország-Világ, 1896 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1896-07-05 / 27. szám
1896 RAJZ — — Signa, nyisd ki ? — Te vagy az, Dip ? — Én. Gyorsan! Hozok valamit. — Ugyan ! — Négy aranyat meg két porontyot. Signa kinyitotta az ajtót. A Dipnek nevezett férfi belépett a kunyhóba, mely a temetőárok szélén úgy állt, mint valami koldus-mauzóleum, melyet a siráló épített magának kidőlt, elavult, elfeledett sírkövek töredékeiből. A kunyhó belülről is nagyon furcsa volt. Egy élő memento móri. Némelyik sirkő alapjával volt befelé fordulva, még pedig bevakolatlanul s beszélt koronás halottakról, a kiknek pora sincs már s a kik egész életükben nem tettek annyi jót, mint haláluk után, amennyiben sírkövükkel segítettek valamit a sirásó kalibájához. Egy kis ablak van a szobán, föléje éppen egy nagy halálfő került az alárakott szárcsontokkal. A sarokban van egy üres kőszarkofág, abban tüzelnek. A füst persze benmarad s megbarnítja a sirkőfalat hangzatos, de üres felírásaival együtt. Dip feleségének adta a négy aranyat, a két gyermeket pedig letette az ágyszalmára. — Hol lelted őket? — A temetőárokban. — Ki tette őket oda? — Nem tudom. — Vidd vissza őket. — Akkor add a négy aranyat is. — Azt nem adom . . . — Akkor megtartom a gyermekeket. — Bolond! Azzal köténye zsebébe csúsztatta a négy aranyat s megigazította a pislogó olajmécset. Künn süvöltött az éjszaki szél s a cziprusok verték a fehér sírköveket. Dip kibontotta a pólyákat. Két fiúcska volt. Három-négyhótlaposak lehettek; úgy tetszett, hogy ikrek. — Fölnevelem őket! Signa oda sem nézett. — Csak neveld! Hanem én megfojtom őket, amint szerét ejtem. — Akkor meghalsz! Ez olyan hangon volt mondva, hogy Signa összereszketett rá. Úgy látszik, nagyon félt Diptől. Dip pedig egy bögre tejet vett elő egy sirkő" fülkéből, kenyérbélt áztatott belé s elkezdte etetni a kicsinyeket. Eleintén nagyon nehezen ment, nem is akartak enni a szegénykék. Dip előszólította a feleségét, hogy szoptassa meg a kicsinyeket. — Gondold, hogy a kis leányod," akit négy napja temettem el. Signa összeszoritotta ajkát s olyan tekintetet vetett az ártatlanokra, mint a kinzott hóhérjára szokott vetni. — Nem! — Signa! — Soha! Dip fölragadta az ásót. A fényes vas nagyot villant s csendülve ütődött a sírfalhoz. Az asszony meghunyászkodott, mint egy szűkölő nőstény farkas és megszoptatta a kicsinyeket. Micsoda anyatejet szívtak magukba, szegénykék! Heteken, hónapokon keresztül e nőstény tigris karjaiban, ki azonban jobban vigyázott reájuk, mint bármire, mert Dip mindennap e szavakkal távozott el: — Ha visszajövet baja lesz valamelyiknek, kettéhasítom a koponyádat, így nőttek fel. Első játékszerük letörött faszentek voltak a keresztekről, az első halom, a melyet megpillantottak, sirdomb, az első mélység , sirfenék. Az első fa, a melyet láttak, a cziprus volt, s minden virág, melyet kis kerek szakított, sirvirág. Az első szertartás temetés, az első fény fáklya s az első dal, a melyet hallottak, az »In paradiso deducant te angeli . . .!« Szomorú gyermekkor! A sirásó az egyiket Thanasnak nevezte el, a mi annyi, mint »halandó«, a másikat Athanasnak, a mi annyi, mint »halhatatlan«. Thanas segített apjának, amint keze megbirta az ásót, Athanas pedig ministrált a papnak temetéseknél.*A pap megkedvelte, magához vette, taníttatta. Tizennyolcz éves korában valami szemináriumba dugta, hogy papot neveljenek belőle. Athanas csendesvérű fiú volt és engedelmes, mindenre a ministráczióval felelt. Ha az ember azt mondta neki »Isten veled«, azt felelte rá: »Et cum spiritu tuo«. A pap határozatára is csak annyit mondott, hogy: »introibo ad altare dei«, ami annyit jelent, hogy »leszek hát pap, Isten nevében«. Thanas azalatt elfoglalta a Dip helyét, akinek szomorú vége lett. Mikor Athanas elment a háztól, Signa megfizetett egy elcsapott kriptakőmivest, hogy üsse le valahol Thanast, hogy ettől is megszabaduljanak. Thanas amaz este kiütött szemmel és végighasított orczával jött haza a sirkőlakásba. Éppen a szarkofágba csepegtette a hulló vért, mikor Dip belépett. — Ki tette ezt ? m • — Tom, a kőmives. Signa aludt a szalmán. Férje hangjára felébredt s belekiáltott a párbeszédbe. — Nem igaz! Én tettem. Dipnek egy csákány volt a vállán, melylyel egy kősirt fejtett föl. Szemét elfutotta a vér, odarohant a szalmához s a hegyes csákányt Signa mellébe vágta. Signa meghalt egy jajszó, egy nyögés nélkül. Dip még azon éjjel eltemette a temető árkában, de rajta érték a munkán. Athanas, a klerikus jött haza amaz éjjel, a mint a temetőárok mellett elhaladt, észrevette Dipet, aki holdvilágnál sírt ásott az árok fenekén. Athanas akkor a harmadik évet töltötte a szemináriumban. A csendesvérű, hallgatag, alattomos fiú teljes kiképzést nyert jellem dolgában. Először történt, hogy elhagyta vakáczióra a szemináriumot s hazajött. Útjában az volt a legelső látománya, amit a temető árkában megpillantott. Odaszólt a nevelőapjának: — Dip! mit művelsz? — Signát ásom el! A sirásó meg volt törve. Mintha villám ütötte volna meg, mikor Athanast felismerte. — Ki ölte meg? — Én. — Miért ? — Mert meg akarta öletni az öcsédet. — Sit nomen Domini benedictum. Én hát láttalak, beszéltem veled, visszamegyek. Pax vobiscum! Azzal megfordult és visszaballagott a városba. A vakácziós kirándulás meg volt téve. Dio utána nézett. Látta bemenni a városszélső utczáján, de nem jobbra a szeminárium felé, hanem balra, ahol a városháza áll. Nem jót sejtett. Visszament a csirkelakásba. Thanas még mindig vérzett. — Thanas, figyelj rám. A fiú odaforditotta véres arczát. Az ablakon besütött a holdvilág. Dip keze is véres volt; kezében egy csontot hozott, mely ásás közben akadt eléje s elmerültségében kezében felejtette. — Hallgatlak.- Thanas. Engem fel fognak akasztani. A fiú arcza egy vér volt, nem látszott meg rajta az elszörnyedés, a halálos sápadtság. — Miért... . — Mert megöltem Signát. — Ki tudja azt? — Bátyád, Athanas. — Hogyan ? — Rajtaért, mikor eltemettem . . . — Hol van ? — Visszafordult a város felé! Tisztel téged is. — Hová ment? — Engem feladni. — Menekülj! — Nem én! Megérdemlem sorsomat. Csak egy nagy titkot akarok rád bízni halálom előtt. (Folytatásai következik.) Il sírásó szeretője *0^' Irta: VÁRADI ANTAL 6) Mária Terézia főherczegnő. ORSZÁGVIAG 419