Ország-Világ, 1896 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1896-10-04 / 40. szám
634 A marosi gesztenyédben Jól esik a séta... Oda járok reggelenkint. Délután is néha. .. Szaggatottan szól a lélekharang, amint a Rátky István koporsóját az udvarról kihozzák. A szél el-elkap egy-egy hangot, majd mintha pofon ütné, újra visszadobja; az asszonyok kezökkel simitják le a szoknyáik fodrát, mit a szél fölborzol, a férfiak meg várakozó tekintetet vetnek az öreg esperes arra, hogy mikor mondja már nekik, hogy »tegyük föl fiaim a kalapot«, mert a hűvös őszi szél nagyon is hideg barázdákat húz az ember arczára, födetlen fejére. — Bizonyosan akasztanak valakit, — szólt az öreg Borosné szomszédjához és félhangon mormol — vagy legalább úgy mutatja — egy Miatyánkot és pörgeti az olvasóját. Pedig pedig inkább láncz kéne arra a világbolonditó, istencsaló vén banyának a kezére. A kutyák vontatva turulnak a sövény megött, egy-egy ki is ugrik a földből tömött kerítésen, azután meglátja a szomorú menetet, két hátsó lába közé csapott farkkal, lesúnyt fejjel kullog vissza a kerítés alatt vájt lyukon helyére. Mindenki képén szomorúság ül, még az örökké vig kis pacsirta se dalol az úton, a ruhája nagyon fel van borzolva, bizonyosan fázik szegényke. És ha a kísérők arczán szomorúság ül (kién igazi, kién mesterkélt), hogy ne volna szomorú a hites felesége, szerető galambja, jó Rátky Juliska, aki ifjú férjet, nem apát, anyát, élettársat, gondos kenyérkeresőjét vesztette el a megboldogultban ... . . . Vége már a temetésnek is . . . Az asszony azt hiszi, hogy még mindig hullanak a hantok a koporsóra, mintha hallaná is a tompa dörgést, pedig már a sirásó is vállára vetett kapával halad kifelé a temetőből. Megindul hát ő is kifelé. Oly sivár a lelke, mintha abban soha nem lakott volna egy jó indulat; nyeldeklőjét összeszorítja, úgy, hogy alig bír lélegzeni. Az a néhány vén asszony vigasztalni kezdi, nem azért, hogy feledjen, de hogy még inkább sirassa az elhúnytat. Felhoznak mindent, ami életében történt; azokat a szép vonásokat, mik oly mélyen vésődnek az ember lelkébe, hogy bár már több ízben is hallotta azokat, azért újra meg újra elhallgatja azt s szinte várja, hogy elölről kezdjék. De Rátky Julis nem hallgatja azokat. Saját gondolatai jobban elfoglalják, a nélkül, hogy tudná, mit gondol, csak megy előre nyitott szemmel, vakon. Meg-megbotlik a hepehupás talajon, az útszéli bogáncs mind az ő ruhájába kapaszkodik, de ő azt mind nem veszi észre, és amint lába előtt fekrezzen valami kis madárka vagy egy varjú, akkor tekint fel és hosszan elgondolkozik a fölött, hogy miért iíz asszony is mondja ez a feketeruhás madár mindenre azt, hogy kár. . . kár. . . Talán ennek mindig szomorúsága van? Összeborzad. Ő neki csak egy hét óta van szomorúsága, egy jóízű falat alig volt azóta a szájában, nem is élt jóformán, hát akinek mindig bánata van, aki soha sem örül ? A mezőn egy fekete alak suhan át. Éppen olyan a járása, mint a lelkem urabé volt. Talán visszatér. Talán mire hazaér, otthon is várja már harmatos csókra, édes ölelésre. Megint összeborzad. De hisz az ő férje már halott, hát csak nem fog egy holt emberrel csókolózni ? Jujj! Jó, hogy nem látja már azt az alakot. Hiszen nem is lát már semmit. Lenyugodott a nap. Egyegy elkésett kocsi zörgése hallatszik az alsó végről, a kutyák pedig már javában marakodnak hol egymással, hol egy arramenővel. De hát miért is hagyta el őt a férje ? Talán nem szerette eléggé ? Hisz minden gondolata az övé volt, meg a kis fiáé! De hát a kis fiát ő is éppen anynyira szerette . . . annyira, hogy ha már őt elhagyta is, de a kis fiához vissza kell térnie. Hogy nyújtogatná neki a kis kezecskéit előre! Szinte úgy röpült eléje, hiszen nem csoda, angyalkák emelgetik a kis gyereket! Ki hallotta valaha, hogy kis gyerek, ha leesett, megütötte magát ? Angyalkák őrzik azt! Most is egyedül van otthon a bölcsőben! . . . Jaj ! . . . Még alig evett máma a lelkem angyalom ! Teremtem, sietni kell a szegénykéhez, azóta már hogy sír. És az asszony egyszerre elkezd sietni, termete kiegyenesedik, a melle tágul, úgy, hogy a mellkendője is félrecsúszik, a járása mind gyorsabb lesz, a lába alig éri a földet, otthagyja a vén asszonyokat, akik bámulva néznek utána, mondogatják magukban, hogy ni, a Rátky Julis ugyancsak sietett otthagyni az ura sírját . . . Ez pedig siet a kis viskóba, felkapja kis fiát a bölcsőből, csitítgatja, heje hujázgat neki és mikor a kis gyerek mohón eszi a pépet, amit épp most hígított fel egy kis tejjel, olyan szomorú boldogság ül az arczán, melytől úgy kikivánkozik a köny az ember szeméből. . . Hisz ez a kis fiú maradt , neki abból a szerelemteljes, csupa aranyban ragyogó, mindig derült, de egyszerre oly rettenetesen elsötétlett világból. De lesz ebből a kis galambomból olyan ember, olyan úr, hogy széttépi azt a sötét, irigy felhőt, mely eltakarta fölöttük az éltető világosságot és újra boldog lesz. Mert a gyerekből nagyúr lesz. Beszéltük mi azt a lelkem urammal elégszer és ha őt már elvette a jó Isten, de beváltja azt, a mi az urának kedvencz álma volt, hisz úgy fekszik a lelkében, mintha neki fogadta volna azt, pedig ő is megtartaná a szavát, ha véletlenül az asszony kerül a sírba. II. És Rátky Julis az az asszony, a ki be tudja váltani azt, amit mond. Erős lelkű teremtés, mely tudott daczolni éhséggel, nyomorral, bajjal, veszéllyel, hogy czélját elérje. Még mikor a vele egyivású gyerekek tyúkocskát játszottak a homokban, ő neki már apja, anyja a temetőben volt, maga meg libási az uraságnál. Neki nem mesélt aranyhajú tündérekről, lidérczről senki; megismerte a szép természetet és csak annyit törődött a fákat szaggató förgeteggel, mint az uraság pörlekedéseivel, pedig azt se vette fel soha. Aczél volt annak teste is, lelke is. Mikor aztán fölcseperedett, szolgáló lett, majd az öreg nagysága bevette magához belső leánynak. Hiába ármánykodott, mesterkedett a fiatal uraság, nem csavarhatta el a Julis eszét, még azt a kicsattanni készülő orczáját is alig hogy megcsíphette. A milyen arany volt a haja, olyan volt az esze is. De meglátta ezt a szép, bokáig érő, ragyogó kincset más is. Oda is veszett a lelke utána. Alig várta, hogy kiszabaduljon a katonaságtól, elvette, gyöngyös pártába fűzte azt az aranytengert a Rátky Pista, az urasági fejős számadó. Elvette a szegény leányt. Hogy óvta még a fúvó szellőtől is. Fel is vette érte a falu szája, és mivel máskép nem árthatott neki, hát a fiatal urasággal rágalmazta a szép aszszonyt, mig ez maga kérte az urát, hogy hagyja ott az uraságot, menjen a faluba, legyen birkás, zsellér, paraszt, »dolgozik kend is, én is, ilyen két fiatal csak nem hal meg éhen!« Hej ! ha eddig szerette a feleségét Rátky Pista,ahogy imádta ezután ! Még azt a harmatot is felitta volna, ami a szép asszony parányi czipőjének nyomán termett másnap hajnalra. Mikor azután munkába mentek és csak úgy égett a dolog az asszony keze alatt, úgy égett a férfi, úgy hevült a feleségéért és hej dehogy cserélte volna el ezt az asszonyt ez és a másvilágért. Mikor azután megszületett a kis Pista, hogy lestem, mi lesz és mikor a vén bábaasszony megengedte, hogy bejöhet a szobába, megcsókolhatja a kisfiát, meg a feleségét, szerette volna felkapni az ágyat asszonyával, gyerekkel együtt, elvinni az égbe, ott megkérni azt a hatalmas Úristent, hogy együtt hagyja őket sokáig, ne sokallja meg a boldogságukat és adjon rá módot, hogy még jobban szerethesse az ő kincseit és mikor mindezt elnyerte, akkor lehozni megint ide a földre és örökké együtt lenni Gesztenyésben Nem tudom, hogy mi vonz oda Tán a hűvös álmijék, Mely úgy övez, mintha bűvölt Tündérkertbe járnék? Tán a látképnek varázsa Mely odahúz egyre, Hűd pázsitos, lejtőd, komor Virágtalan hegyre? Hisz azt látom máshonnan is, Árnyék is csala volna... De az én kis rózsám másutt Bizony nem csókolna! (Pesti Mihály. .. 11 0 /£‡·21) ORSZÁG-VILÁG Irta : ALAPI BÉLA 1896