Ország-Világ, 1897 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1897-07-04 / 27. szám
anyja, az a szentéletű, jóságos asszony. Az egész világ csupa szín és illat, mindenütt csak pajkos vidámság és élet, mindenütt boldog, megelégedett arczok. Ő bemegy a szobába, az anyja ad neki ennivalót, megsimogatja a homlokát, megcsókolja. 0, az a simogatás, ha most is végig-végigsimogatnák a homlokát, talán elmúlna ez a gonosz álom, ez a gyötrelmes, kínos álom. Csudálatos víziói vannak, mintha mellette ülne az anyja s jóságos kék szemeivel csittítgatná. A hangját is hallja. — Miért nem gondolsz reám nagy bajodban, hát már elfelejtetted a szülő anyádat. Azt hiszed, én nem tudok rajtad segíteni. Ne félj, én nem hagylak el soha, mikor egyedül vagy s reám gondolsz, megnépesül előtted minden, látod a rég eltűnt, elpusztult embereket s nem vagy egyedül; ha nagyon fáj az elhagyatottságod, eszedbe jut az az idő, mikor az én ölembe hajtottad a fejedet s mondtad, , ' " -IV. ' — Mesélj csak, mesélj ! S én meséltem is, jut-e még eszedbe, a mit neked elmondtam , most is gyönyörködni fogsz benne. Aztán vedd elő az imakönyvedet, azt a kopott, régi emléket, talán rátalálsz még a gyermekkori imádságra; mondd el szavanként hangosan, úgy, mint hajdan. Nem volt már választás, mind a két út megsemmisít; egy-egy perez az örökkévalóság, minden nesz megremegteti, az alvók lélegzetvétele fel-felriasztja a kábultságból, elvonulnak előtte az évek, azok a szomorú, magányban eltöltött hosszú idők , pedig sok idő már nincs hátra, az ifjúság már-már távozóban van, itt-ott megcsillan már a halántékán az ősz hajszál.. . Menekülnie kell innen, mert ez a pokol. Csak most látja igazán az utat, amelyre tévedt, lassan, lopva mint a tolvaj megy ki a szobából, óvatosan behúzza az ajtót, rohan le a lépcsőn, aztán ki a szabadba. Éjfél már elmúlt, de a hajnal még nincs itt, ez az öngyilkosok napja. Sötét szín ül a házakon, az égen sötét felhők, az egész város olyan borzasztóan komor, a járókelőt megkapja valami kimodhatatlan szorongó érzés, az ember gyöngeségének érzete a természet fenséges miszticzizmusával szemben. Szó nem jön az ajkra, még a lépés zaja is olyan kísértetiesen hangzik. Olyan bizonytalan a járása, azt sem tudja, merre megy ; egyszerre megcsapja a folyó hús hajnali légáramlata, az apró vízfodrok mintha hívogatnák: jöjj ide közénk, csendes, nyugalmas hajlékot adunk, nem hatol ide le emberi szem, viszünk, viszünk magunkkal, míg egyszer te is olyan atom leszel, mint mi, olyan semmi... Áthajlik a korláton már érzi a másvilágra készülőnek bódító lázát, egy pillanat alatt ismét elrohan előtteegész élete, a teste egyensúlyát is lassan-lassan veszítéíti kezdi, amikor a látókör peremén végigfut egy fehér csík, a város fenségesen bontakozik ki a sötétségből s elővillan a felséges, dicső nap. Reszkető kezével megfogja a korlátot s fáradt, elcsigázott testétodatámasztja az oszlophoz . ..zeretné tudni a történetét, — szólt bánatos mosolylyal a művész — hogy lekapartam vásznamról az üde, kedves lányfejet,, melyet ön az orgonavirághoz hasonlított s a lehelletszerű, könnyed alapon a realizmus izgató, erős színeivel festettem meg ezt az érzéki szép asszonyt, lángoló, sötét szemeiben a szerelem, a bor tüzével, amint köszönti az urakat a kávéház küszöbén. Igaza van, most se hiszem még, hogy csak a szenvedély, az érzékiség durvaságában van természet és igazság s az eszményiség merő hazugság a művészetben. De a fájdalom sötét árnyképeket vonz egy időre a lelkem fölé, mint tó vizére a nyári zivatarban megszaggatott felhő, amíg átúszik a tájon. . . A nyári hónapokban kínozni kezdett az a lélek mélyéből feltörő levertség, mely olyan fájdalmas remegést, izgatottságot okoz a művész életében. A szenvedély égette a lelkemet, hogy alkossak, hosszú éjszakákat virrasztottam fenn lázas gondolatokkal s ha reggel a vászon elé álltam, fáradtan, kedvetlenül dobtam el az ecsetet. A munkátlanság lehangolt, mint a lucskos, sáros idő, mikor nem jut egy vidám napsugár se a szürke földre. Azt gondoltam, hogy csak egy egész valómat átható, nagy szerelem kölcsönözhet szárnyat teremtő erőmnek, az az eszményi szerelem, mely egészen más forrásából tör fel az érzésnek, mint a puszta szeretkezés, mely mindennap szomorúbb sivárságban hagyja a szívet. Bolyongva jártam be a mulatságok tanyáit, elmentem a templomok homályos csarnokába s kerestem mindenütt az édes, szűzi lányt, a kit megszeressek. Egy nap végre találkoztunk. Remegés fátyolozta el a hangomat, mikor nevén szólítottam s mint mikor a felhő megszakad az égen, valami meleg, fényes derű sugározta be a lelkemet. Marinak hívták. Remek barna gyermek volt, alig tizennyolcz éves , kissé gömbölyű alakjára jól illett a fényes zöldbársony derék s a komoly, barna szoknya. Fényes fekete hajában, örökké mosolygó, nagy barna szemeiben bódító szépség csillogott. Gyönyörködve hallgatta a szavamat s mintha érezte volna a vérem lüktetését, láttam arczán, hogy tetszik neki ez a hév vágyakozás. Örült a hódításának s nézett, bámult rám ragyogó szemeivel, a hogyan valamely hires festményt vagy szobrot bámulunk, melynek említésén régóta lelkesedtünk, nem tört még fel a tűz, a láng a fényes szép szemekben. Az estét rendesen együtt mulattuk át a parkban vagy náluk. «Hg. A MODELtv. 4*$-r Egy este deákkori csinjeit mondta el a zárdából s hangosan kaczagott rajtuk. Elbeszélte, hogy apácza szeretett volna lenni, de az utolsó hónapban a véletlen olyan jelenetnek tette tanújává, hogy elment a kedve a zárdas élettől. Megvallotta, hogy az egyik nővér s a hitoktatóval történt az eset. A meleg nyári este elbágyasztotta, hallgatagon fektette vállamra a fejét s a forró bágyadtság átömlött a vérembe, izgalom szállt meg, homlokon csókoltam. Haraggal, sírva fordult el, karját kiragadta az enyémből s kezeibe szorította arczát. A zokogás egész testét megrázta. Megbánást éreztem a szűziesség e félénk remegésén, eszembe jutott, amit pár nappal előbb mondott a szobájában : ha egyszer megcsókolná egy idegen férfi, meghalna bele. Félelemmel gondoltam a kegyetlen szavakra s nem tudtam mit mondjak. Egyszerre leejtette a karját, szemei felvillantak, a sötét pillák alatt ijesztő árnyék vetődött. Félelmes volt, mégis isteni e perezben. Ezt a képet megfesteni, a halhatatlansággal érne fel. — Szeret? — kérdezte félénken s ebben a szóban szomorúság, szerelem és odaadás volt kifejezve. — Szeretlek, Marim édes ! — feleltem boldogan. Szavamra gyengéd pirosság öntötte el az arczát, szempillái lecsukódtak, mint bágyadt lepkeszárnyak a harmat nedvességétől aléltan, a kis szalmakalap hátraesett a fején, úgy nyújtotta csókra a kétittas ajkakat. S éreztem, mint tapad mellemre forró öleléssel. . . A következő napokon ő unszolt a munkára s a mire nem akartam kérni, önként ajánlkozott modellnek. Felemelt karjai reszkettek a fáradságtól s nem tudtam rávenni a pihenésre. Az alkotás izgalmas napjait éltem s hogy megvolt a vázlat, műtermemben fejeztem be a képet. Kedves barna lányka — Mari mása — mosolygott felém a vászonról, amint mezei virágokból font koszorút illeszt a fejére. Messzebb egy fa alul kedvese nézi az ártatlan mulatságot s várja, hogy elibe toppanjon a lány mosolyogva: — Tetszek igy magának? Meleg verőfény sugárzott a tájra, a háttérben zöld akácz-erdő, mely fényleni, égni látszott a nyugvó nap tűzsugarában, oldalt kis tanya, a szeretők fészke. Egy este későig maradtam a műteremben, mámor szállta meg a lelkem, az a boldog mámor, mely a férfi egész lényét megrészegíti arra a gondolatra, hogy szeretik. Az első csillag már fenn ragyogott a kék messzeségÍrta: BITE PÁL. ben, narancssárga fénye kigyúlni látszott, majd homályba veszett. Az este szürkeségével feltámadt lelkemben a nyugtalanság, kimerült voltam s félelmet éreztem, mint az az ember, aki kincset rejtett el valamely elhagyatott tájon. A hold megvilágította a műtermet, ijesztő nagy árnyékot vetettek a képek, a tárgyak a háttérbe. Nyitva hagytam az ajtókat, lassan mentem le a lépcsőkön, valami megmagyarázhatlan csüggedés feküdt a mellemre. Marit kerestem, de nem találtam otthon. A park felé siettem, azt gondoltam, oda mentek. Egy postaszolga állított meg a Kossuth utcza sarkán. Táviratot adott át. Halálosan beteg anyámhoz hívtak. Nem maradt időm gondolkozni, 8 óra elmúlt s tudtam, hogy a legközelebbi vonat 9 óra előtt 15 perccel indul. Az indóházhoz siettem. Két nap múlva levelet írtam Marinak, de hiába vártam a válaszra. Hat hétig maradt falunkban. A vonatról egyenesen Máriákhoz hajtattam, az anyját találtam otthon, kérdésemre, hogy miért nem válaszolt Mari levelemre, elmondta, hogy utazásom után pár napra jegyet váltott egy gazdag építővel. Megőriztem nyugalmamat, ha sápadt arczom s hangom remegése nem ájultak el. Mikor az utczára jutottam, nem tudtam elnyomni kényeimet. Elmondtam a mindennapi történetet, mely mégis oly mély nyomot hagyott lelkemen s bár a nyugalom visszatért már szivembe, de a lánynak, a ki annyi hévvel vetette magát a mellemre, a szerelmes lánylélek szűzies vonaglásával s érezni kényszerített, hogy soha úgy más nem szeretett, mint ő, nem tudtam megbocsátani, hogy a modell szerepére vállalkozott csak művészetemben.