Ország-Világ, 1897 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1897-07-04 / 27. szám

anyja, az a szentéletű, jóságos asszony. Az egész világ csupa szín és illat, mindenütt csak pajkos vidámság és élet, mindenütt boldog, megelégedett arczok. Ő bemegy a szobába, az anyja ad neki ennivalót, megsimogatja a homlokát, megcsókolja. 0, az a simo­­gatás, ha most is végig-végigsimogatnák a homlokát, talán elmúlna ez a gonosz álom, ez a gyötrelmes, kínos álom. Csudálatos víziói vannak, mintha mellette ülne az anyja s jóságos kék szemeivel csittítgatná. A hangját is hallja. — Miért nem gondolsz reám nagy bajodban, hát már elfelejtetted a szülő anyádat. Azt hiszed, én nem tudok rajtad segíteni. Ne félj, én nem hagylak el soha, mikor egyedül vagy s reám gondolsz, megnépesül előtted min­den, látod a rég eltűnt, elpusztult embereket s nem vagy egyedül; ha nagyon fáj az elhagyatottságod, eszedbe jut az az idő, mikor az én ölembe hajtottad a fejedet s mondtad, , ' " -IV.­­ ' — Mesélj csak, mesélj ! S én meséltem is, jut-e még eszedbe, a mit neked el­mondtam , most is gyönyörködni fogsz benne. Aztán vedd elő az imakönyvedet, azt a kopott, régi emléket, talán rátalálsz még a gyermekkori imádságra; mondd el szavanként hangosan, úgy, mint hajdan. Nem volt már választás, mind a két út megsemmisít; egy-egy perez az örökkévalóság, minden nesz meg­remegteti, az alvók lélegzetvétele fel-felriasztja a kábult­­ságból, elvonulnak előtte az évek, azok a szomorú, magányban eltöltött hosszú idők , pedig sok idő már nincs hátra, az ifjúság már-már távozóban van, itt-ott megcsillan már a halántékán az ősz hajszál.. . Menekülnie kell innen, mert ez a pokol. Csak most látja igazán az utat, a­melyre tévedt, lassan, lopva mint a tolvaj megy ki a szobából, óvatosan behúzza az ajtót, rohan le a lépcsőn, aztán ki a szabadba. Éjfél már el­múlt,­­ de a hajnal még nincs itt, ez az öngyilkosok napja. Sötét szín ül a házakon, az égen sötét felhők, az egész város olyan borzasztóan komor, a járó­kelőt megkapja valami kimodhatatlan szorongó érzés, az ember gyöngeségének érzete a természet fenséges miszticziz­­musával szemben. Szó nem jön az ajkra, még a lépés zaja is olyan kísértetiesen hangzik. Olyan bizonytalan a járása, azt sem tudja, merre megy ; egyszerre megcsapja a folyó hús hajnali légáramlata, az apró vízfodrok mintha hívogatnák: jöjj ide közénk, csendes, nyugalmas hajlékot adunk, nem hatol ide le emberi szem, viszünk, viszünk magunkkal, míg egyszer te is olyan atom leszel, mint mi, olyan semmi... Áthajlik a korláton már érzi a másvilágra­­ készülő­nek bódító lázát, egy pillanat alatt ismét elrohan előtte­­egész élete, a teste egyensúlyát is lassan-lassan veszí­­téíti kezdi, a­mikor a látókör peremén végigfut egy fehér csík, a város fenségesen bontakozik ki a sötétség­ből s elővillan a felséges, dicső nap. Reszkető kezével megfogja a korlátot s fáradt, elcsigá­zott testét­­odatámasztja az oszlophoz . ..­zeretné tudni a történetét, — szólt bánatos mo­­solylyal a művész — hogy lekapartam vásznam­ról az üde, kedves lányfejet,, melyet ön az orgonavirághoz hasonlított s a lehelletszerű, könnyed alapon a realizmus izgató, erős színeivel festettem meg ezt az érzéki szép asszonyt, lángoló, sötét szemeiben a szerelem, a bor tüzével, a­mint köszönti az urakat a kávéház küszöbén. Igaza van, most se hiszem még, hogy csak a szen­vedély, az érzékiség durvaságában van természet és igaz­ság s az eszményiség merő hazugság a művészetben. De a fájdalom sötét árnyképeket vonz egy időre a lelkem fölé, mint tó vizére a nyári zivatarban megszag­gatott felhő, a­míg átúszik a tájon. . . A nyári hónapokban kínozni kezdett az a lélek mé­lyéből feltörő levertség, mely olyan fájdalmas remegést, izgatottságot okoz a művész életében. A szenvedély égette a lelkemet, hogy alkossak, hosszú éjszakákat virrasztottam fenn lázas gondolatokkal s ha reggel a vászon elé álltam, fáradtan, kedvetlenül dobtam el az ecsetet. A munkátlanság lehangolt, mint a lucskos, sáros idő, mikor nem jut egy vidám napsugár se a szürke földre. Azt gondoltam, hogy csak egy egész valómat átható, nagy szerelem kölcsönözhet szárnyat teremtő erőmnek, az az eszményi szerelem, mely egészen más forrásából tör fel az érzésnek, mint a puszta szeretkezés, mely mindennap szomorúbb sivárságban hagyja a szívet. Bolyongva jártam be a mulatságok tanyáit, elmentem a templomok homályos csarnokába s kerestem mindenütt az édes, szűzi lányt, a kit megszeressek. Egy nap végre találkoztunk. Remegés fátyolozta el a hangomat, mikor nevén szólítottam s mint mikor a felhő megszakad az égen, valami meleg, fényes derű sugá­rozta be a lelkemet. Marinak hívták. Remek barna gyermek volt, alig tizennyolcz éves , kissé gömbölyű alakjára jól illett a fényes zöldbársony derék s a komoly, barna szoknya. Fényes fekete hajá­ban, örökké mosolygó, nagy barna szemeiben bódító szépség csillogott. Gyönyörködve hallgatta a szavamat s mintha érezte volna a vérem lüktetését, láttam arczán, hogy tetszik neki ez a hév vágyakozás. Örült a hódításának s nézett, bámult rám ragyogó szemeivel, a hogyan valamely hires festményt vagy szobrot bámulunk, melynek említésén régóta lelkesedtünk, nem tört még fel a tűz, a láng a fényes szép szemekben. Az estét rendesen együtt mulattuk át a parkban vagy náluk. «Hg. A M­­ODELtv. 4*$-r Egy este deákkori csinjeit mondta el a zárdából s hangosan kaczagott rajtuk. Elbeszélte, hogy apácza sze­retett volna lenni, de az utolsó hónapban a véletlen olyan jelenetnek tette tanújává, hogy elment a kedve a zárdas élettől. Megvallotta, hogy az egyik nővér s a hitoktatóval történt az eset. A meleg nyári este elbágyasztotta, hallgatagon fek­tette vállamra a fejét s a forró bágyadtság átömlött a vérembe, izgalom szállt meg, homlokon csókoltam. Haraggal, sírva fordult el, karját kiragadta az enyém­ből s kezeibe szorította arczát. A zokogás egész testét megrázta. Megbánást éreztem a szűziesség e félénk remegésén, eszembe jutott, a­mit pár nappal előbb mondott a szo­bájában : ha egyszer megcsókolná egy idegen férfi, meg­halna bele. Félelemmel gondoltam a kegyetlen szavakra s nem tudtam mit mondjak. Egyszerre leejtette a karját, szemei felvillantak, a sötét pillák alatt ijesztő árnyék vetődött. Félelmes volt, mégis isteni e perezben. Ezt a képet megfesteni, a halhatatlansággal érne fel. — Szeret? — kérdezte félénken s ebben a szóban szomorúság, szerelem és odaadás volt kifejezve. — Szeretlek, Marim édes ! — feleltem boldogan. Szavamra gyengéd pirosság öntötte el az arczát, szem­pillái lecsukódtak, mint bágyadt lepkeszárnyak a harmat nedvességétől aléltan, a kis szalmakalap hátraesett a fején, úgy nyújtotta csókra a kétittas ajkakat. S érez­tem, mint tapad mellemre forró öleléssel. . . A következő napokon ő unszolt a munkára s a mire nem akartam kérni, önként ajánlkozott modellnek. Fel­emelt karjai reszkettek a fáradságtól s nem tudtam rávenni a pihenésre. Az alkotás izgalmas napjait éltem s hogy megvolt a vázlat, műtermemben fejeztem be a képet. Kedves barna lányka — Mari mása — mosolygott felém a vászonról, a­mint mezei virágokból font koszo­rút illeszt a fejére. Messzebb egy fa alul kedvese nézi az ártatlan mulatságot s várja, hogy elibe toppanjon a lány mosolyogva: — Tetszek igy magának? Meleg verőfény sugárzott a tájra, a háttérben zöld akácz-erdő, mely fényleni, égni látszott a nyugvó nap tűz­sugarában, oldalt kis tanya, a szeretők fészke. Egy este későig maradtam a műteremben, mámor szállta meg a lelkem, az a boldog mámor, mely a férfi egész lényét megrészegíti arra a gondolatra, hogy szeretik. Az első csillag már fenn ragyogott a kék messzeség­Írta: BITE PÁL. ben, narancssárga fénye kigyúlni látszott, majd homályba veszett. Az este szürkeségével feltámadt lelkemben a nyugtalanság, kimerült voltam s félelmet éreztem, mint az az ember, a­ki kincset rejtett el valamely elhagya­tott tájon. A hold megvilágította a műtermet, ijesztő nagy árnyé­kot vetettek a képek, a tárgyak a háttérbe. Nyitva hagytam az ajtókat, lassan mentem le a lép­csőkön, valami megmagyarázhatlan csüggedés feküdt a mellemre. Marit kerestem, de nem találtam otthon. A park felé siettem, azt gondoltam, oda mentek. Egy postaszolga állított meg a Kossuth­ utcza sarkán. Táviratot adott át. Halálosan beteg anyámhoz hívtak. Nem maradt időm gondolkozni, 8 óra elmúlt s tudtam, hogy a legközelebbi vonat 9 óra előtt 15 perc­c­el indul. Az indóházhoz siettem. Két nap múlva levelet írtam Marinak, de hiába vártam a válaszra. Hat hétig maradt falunkban. A vonatról egyenesen Máriákhoz hajtattam, az anyját találtam otthon, kérdésemre, hogy miért nem válaszolt Mari levelemre, el­mondta, hogy utazásom után pár napra jegyet váltott egy gazdag építővel. Megőriztem nyugalmamat, ha sápadt arczom s hangom remegése nem ájultak el. Mikor az utczára jutottam, nem tudtam elnyomni kényeimet. Elmondtam a mindennapi történetet, mely mégis oly mély nyomot hagyott lelkemen s bár a nyugalom vissza­tért már szivembe, de a lánynak, a ki annyi hévvel vetette magát a mellemre, a szerelmes lánylélek szűzies vonaglásával s érezni kényszerített, hogy soha úgy más nem szeretett, mint ő, nem tudtam megbocsátani, hogy a modell szerepére vállalkozott csak művészetemben.

Next