Ország-Világ, 1898 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1898-11-27 / 48. szám
766 tollat e rövidség tekintetében, úgy, hogy mikor leteszszük a könyvét, van elég anyagunk a gondolkodásra és míg egyrészt eleget tudunk és olvastunk a leírt vidékekről, önkénytelenül felébred bennünk a vágy, hogy magunk is meglássuk azt a tájat, azt a tengert, azt a várost, amelyről megemlékezett. És ez az igazi úti rajznak egyik legjellemzőbb vonása. Igen érdekes és nagyon sikerült fejezetek az odautazás, Páris croquis-ja, a Sant-Sebastian és Lourdes leírása, mely búcsújáróhely kiváló nagy érdeket keltett szerzőnkben s ez érdek kifolyása e búcsújáróhelynek igen hangulatos és minucziózus leírása. Rendkívül erőteljes és érdekes vonásokkal van festve a spanyolországi utazás és Lisszabon, ez a nekünk teljesen új világ, melyet kevésbbé ismerünk, mint Amerikát. Fáik dr. igazán felfedezi és meg is hódítja e várost nekünk, képzeletünk és emlékezetünknek teljesen. Az illusztrácziók megválogatása pompás. Kivitele mesteri. A könyv kiállítása pedig az ország egyik legelső műintézetének, a páratlan ízlésű és finomságú Pesti Könyvnyomda Részvénytársaságnak mestereire vall. Ez intézet kiadványai a jó ízlésnek és a finomságnak, egyben a szoliditásnak valódi példányképei. Az ifjú szerző valóságos speczialista az útleírások terén s ez irodalom jónevű művelőjévé lett rövid időn. Meggyőződésem, hogy a folytatás méltó lesz az eddigiekhez, a melyek szerzőjének becsületet és érdemeket szereztek. Váradi Antal: Két esztendő előtt egy üllői uti kis kávéházban csaknem minden délelőtt beállított egy szürke külsejű, szemüveges fiatalember, leült valamerre az ablak mellé, papirost vett elő s irogatni kezdett. Künn csengetett a villamos, benn fel és alá rohantak a pinczérek, csattogtak a billiárd-golyók s a kávéházi lárma, füst között egyedül, magába merülve üldögélt az ablak mellett a szürke, külsőleg félszeg és szögletes iróember, Thury Zoltán. Mért ne mondjuk el ezt ? Hiszen Thury nem primadonna, nem akar tetszelegni és tetszeni s bizonyára ő maga tudja a legjobban, hogy milyen. Körülötte fiatal emberek mászkálnak az irodalom berkeiben, vidáman cseng a kupié s a közönség kaczagva tapsol az ifjú nagyoknak, akik csak úgy világgá penderítik vidám történeteiket és zsákszámra hordják össze a pattogó rímeket. A jóbarátok serege hordja, tolja őket előre, világgá kürtölik, hogy milyen nagy emberek, az iró-primadonna mindenfelé csak tehetségéről hall zengeni s végül büszkén döngetve mellét, hirdeti: — Jeles, nagy iró vagyok. Thury Zoltánnak nincsenek barátai, de vannak, akik szeretik, szeretik, mert ismerik. Amilyen Thurynak a lelke: nemes, egyszerű és igazságos, olyan minden írása is. Néha az újságban csak egy tizenöt, húszsoros kis újdonságot olvasunk és THURY ZOLTÁJL minden betűjéből, minden sorából megérezzük, hogy Thury tollából került ki. Van egyénisége és ez már igen sok. Szürke, komolyan pillantó, becsületes szemével látja a világot, a maga czifraságaival s a czifraságok között a nyomorúsággal, hallja és megérti az elnyomottak és szenvedők hörgését s sirását s lelkébe világlik mindaz a baj és nyomorúság, a mely lázadásra készti a szolgákat s halálba kergeti a szenvedőket. Van szive, a mely dobogni tud minden igazságtalanul szenvedőért s keresi a módot, hogyan törülje le a nyomorultak kényét. Vannak, akik azt hibáztatják, mert szerintök ez nagy baj: szoczializmus. De nyomorúság és baj közt megpillantja a derűt is, nem túlozva, csak éppen megírja, a hogy van s ezért a többség ráfogja, hogy fanyar. Persze, hiszen a színházakban most a bohózatok járják — órákhosszat kaczagnak czirkusz-tréfákon. A humor elvesztette ilyen erőltetetett mókázás közt a nevét s fanyarság lett. Ezekből a tulajdonságokból született meg Thury színdarabja, a Katonák, melyet Thury két esztendő alatt írogatott meg délelőttönkint az üllői úti kis kávéházban. Lehet, hogy a Katonák nem tökéletes dráma, hogy vannak hibái, de van benne élet, van benne igazság s ez olyan erény, a melylyel magyar darab manapság nem dicsekedhetik. Minden sora érdekes és jellemző, nagy igazságok áradnak ki belőlük, a milyeneket nálunk még nem mondtak, a milyeneket nem akartak meghallgatni, éppen azért, mert igazságosak. Thury Zoltán kimondta : a komoly emberek megtapsolták érte. 1. Rendes körülmények között az ember bemegy valamely könyvkereskedésbe, lefizet egy-két-öt pengő forintokat, kap érte egy könyvet és nyugodtan távozik. Velem is így szokott történni, azzal a különbséggel, hogy nem távozom nyugodtan. Okot erre rendszerint Klári kisasszony szokott szolgáltatni. Hogy kicsoda Klári kisasszony ? Hát egy molett barna leány, ábrándos szemekkel, folyton mosolygó arczvonásokkal. A lelke pedig tele van a modern irodalommal. Nincsen az a poéta, akinek a verseiből ő ne tudna czitálni. A regényekről pedig nem is beszélek. Azok a kis ujjában vannak. És ha akármiről beszél vele az ember, tud valami czitátumot. Már az ő kedvéért is sokan járnak abba a könyvesboltba vásárolni, amelynek ő a tündére. És a könyvkereskedőm, egy jóképű agglegény, mindent megtesz, hogy Klárika az üzletében megmaradjon. Sőt arra is vetemedett, hogy megkérte Klárika kezét. — Kinek virág kell, nem hord rózsaberket, — felelte ábrándos arczczal Klárika — és aztán, ha bennünket hymen láncra összefűz, a vevőinket is elveszítjük. Maradjunk csak jó barátok. Maga agglegény, én vén kisasszony. Hahaha! — Ne bolondozzék, Klárika ! Hiszen tudja, hogy én magát nem azért szeretem, mert az üzletemet virágzóvá tette. Szeretem, kedvelem magát, saját magáért. Hát ne feleljen ilyen rideg üzleti hangon . . . — Mindenki olyan hangon felel, — vágta közbe Klárika és nyakát daczosan hátra szegte — a milyen van. Pont. Ezzel aztán vége is volt a dolognak. A pont úgy befejezte a mondatot, hogy évek múltak el és mégsem került szóba a z■ Egy könyv át*a. házasság. És Klárika továbbra is a könyvespolczok között élte napjait. — Tudja, — mondta egy közlékeny perczében — sohasem megyek férjhez, mert itt kellene hagynom ezeket a könyveket — a lelkemet. Legszívesebben a gazdám felesége lennék. De akkor meg az a baj, hogy az asszony kedvéért nem jönnének úgy a vevők, mint a kisasszony mosolyáért. És lassan-lassan kipusztulnának a könyvek, megüresednének a polcok, be kellene csuknunk a boltot. Hát nem igaz ? Látnivaló ezekből, hogy Klárika nemcsak jólelkű, hanem okos leány is volt. És megérdemelte, hogy az ő boltjában vegyünk könyveket. Egyetlenegyszer történt, hogy másutt vettem könyvet, de meg is adtam az árát. II. Egy gyermekkori pajtásom meghívott a nevenapjára. Odalenn lakott egy bácskai nagyobbacska városban. Ami azt jelenti, hogy három napig ünnepeltük, vagy őszintébben mondva ittuk végig a nevenapot. Az egész frekvencziával, meg a czigánybandával is pertut ittam. A pezsgős üvegeket úgy hajigáltam már a második napon, mintha egész életemben egyebet se tettem volna. A tükörkereten kapaszkodó gipsz angyalkát tíz lépésről úgy levertem egy borospalackkal, hogy szinte magam is megdöbbentem az ügyességemtől. A negyedik napon aztán abbahagytuk a murit. Az egyik komponistám azt mondta, hogy a katzenjammer ellen (van-e ki e szót nem ismeri ?) egy kitűnő szert ajánl. Izgató, mint a kaviár és a hatása nem maradhat el. Egy könyv. Az a czíme : Egy orfeumdiva emlékiratai. Vegyem meg, három forint. Szabadkoztam, hogy így meg úgy, én a könyveimet csak Pesten vásárolom stb. stb. De addig kapacitált (könyvárus, volt az illető), amíg megadtam a három forintot. Este hazatértem a fogadóba, lefeküdtem és előszedtem a könyvet. Bizony,, nagyon izgató volt. Már szürkülni kezdett, — úgy reggeli négy óra lehetett — amikor kimerülten a háromnapi lumpolástól, fáradtan lecsuktam szemeimet és aludtam, mint a bunda. Természetes, hogy nem utazhattam el a délelőtti vonattal. Estefelé elmentem egy kávéházba. Kerültem a kompániát, nehogy megint ott tartsanak. Tíz óra után fogom a kis kézi táskám, hogy induljak, benyúlok a zsebembe . . . nincs sehol a könyv. Pedig milyen örömöm volt már előre. Hogy mulatnak majd rajta Pesten, ha felolvasom a memoárokat. — Valószínűleg a fogadóban felejtettem — gondoltam magamban és rohanok oda. Be a szobámba. Sehol a könyv. Kétségbeesetten keresem. Benyúlok újra meg újra a felsőkabátom zsebébe. Egy számlát találok benne, ezzel a czímzéssel : Tekintetes Wagner Antal úrnak Helyben. — Jesszul ! — ordítottam — hiszen ez nem az én kabátom Hamar vissza a kávéházba! Belépek. — Itt a tolvaj ! — kiált felém egy nagy társaság. Csak hosszas magyarázatok után sült ki a félreértés. Természetes, hogy az esti vonatot is lekéstem. Amikor visszatérőben voltam az állomásról, rögtön lefeküdtem és eloltottam a lámpát, nehogy megint a kezembe vegyem, azt az orfeumi dívát. ORSZÁG-VILSÁG 1898