Ország-Világ, 1898 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1898-11-27 / 48. szám

1898 A Pénzintézeti Tisztviselők Egyesülete szép ünnepet tartott abból az alkalomból, hogy Walkó Lajosnak, az eszkomptbank igazgatójának s az egyesület tiszteletbeli elnökének olajfestésű képét leleplezték. A festményt, amely Zilzer Antal festő­művész jól sikerült művészi alkotása, az egyesü­let díszterme számára készíttették s a leleplezésnél megnyilatkozott az a közszeretet s általános tisz­telet, a mely Walkót összes kartársai részéről körül­veszi. Az ünnepségnél ott volt Wekerle Sándor v. b. t. t. is, az egyesület védője, azonkívül a fő­városi fi­nansziék túlnyomó számban, köztük Palla­­vicini Ede őrgróf v. b. t. t., Kornfeld Zsigmond, Ullmann Adolf, Székely Ferencz, Grötschl Imre, Mannsfeld Richard, Szirmai Oszkár, Joób Károly, Schneller Alajos, Prager Gyula, Hankó Jenő, Havas Rudolf, Schober Albert dr. stb. Az ünnepi beszé­det Lukács József, az egyesület elnöke, az angol bank igazgatója tartotta, a­kit beszédében a gya­kori éljenzésekkel sokszor félbeszakítottak és a ki a következőket mondotta: Tisztelt uraim, kedves barátom ! Mindenekelőtt fogadják, tisztelt uraim, hálás köszöne­tem­ kifejezését, hogy oly számosan jelentek meg és tisz­telték meg egyesületünk eme családi ünnepélyét, melyre ■önöket meghívni bátrak voltunk. Tisztelt uraim ! A modern élet egyik legkiválóbb jelen­sége, egyik leghatalmasabb tényezője a társulási szellem, a­mely a szétszórt erőknek egy czél iránt való össze­foglalásában akarja annak hatalmát érvényesíteni. Leg­szembeötlőbb eredményeit e társulási szellemnek a gaz­dasági tevékenység terén észlelhetjük, a­hol nagy pénzügyi, közlekedési és ipari vállalkozások mérvei bizonyítják kétségtelen módon, hogy a tőke-asszocziáció oly léte­sítmények megalkotására hivatott és képesített, a­melyek ■egyesek erejét, bármily hatalmasok is legyenek azok egyénileg, messze túlszárnyalja. De nem erről akarom önöket, tisztelt uraim, untatni, habár nagyon könnyű volna, ünneplendő kedves bará­tomat ezen a téren szerzett bokros érdemeit kellő vilá­gításba helyezni, hanem arra szeretném becses figyel­müket felhívni, hogy a társulási szellem jótékony kihatása a társadalmi életben is új és új alkotásokban nyilvánult. Az egyes társadalmi rétegek, az egyes osztályok mind­ WilyKÓ LAJOS, inkább érezték szükségét annak, hogy tömörülve töre­kedjenek bizonyos szoc­iális szükségletek kielégítését elérni. Ámde eme törekvések realizálása már nehezebb, mint a gazdasági czélokra való egyesülés eredményes keresztülvitele, mert egyrészről a törekvések inkább szel­lemi és szocziális irányban mozogván, csak nehezen preczizírozhatók, másrészről a kitűzött czélok elérése iránt kifejtendő munkálkodás és fáradozás nem kecseg­tet más jutalommal, mint a közreműködők elismerésével és a saját lelkiismeretnek öntudatos megelégedettségé­vel az önként elvállalt kötelesség hűséges teljesítése fölött. Hogy tehát valaki egy ilyen létesítendő szoc­iális egyesülés megalkotását magára vállalja és sikerrel végezze, ahhoz okvetlen megkívántatik, hogy egyesítve legyen benne a megállapodott férfiú élettapasztalatai és tapintatos­sággal párosult akaratereje, az ifjú minden szép és jó esz­ményért lángoló, lelkesülni tudó idealizmusával. A­midőn egyesületünk megalakításának eszméje fel­merült, ami szerencsés elhatározáshoz jutott, hogy Walkó Lajos kedves barátomat választotta meg első elnökének. Hogy ő ebben a minőségében minő tevékenységet fej­tett ki, mily önzetlen és határtalan munkálkodást vég­zett, azt most felsorolnom talán nem kell, mert önöknek, tisztelt uraim, élénk emlékezetében van, kedves bará­tomnak, Walkó Lajosnak pedig végtelen szerénységében talán nem is volna kellemes annyi dicséretet szemtől­­szembe meghallgatni. Csak annyit legyen szabad fel­említenem, hogy az egyesület mai magas pozíc­ióját Walkó Lajos fáradozásának köszönheti és hogy az a jó szellem, mely egyesületünk belső életét áthatja, ama tradiczió öröksége, mely Walkó Lajos vezénylését áthatotta. És a­mikor Walkó Lajos kedves barátom, személyes viszo­nyok követelte indokokból, az egyesület tagjai mind­egyikének szeretetétől környezve, vezető állásáról lemon­dott, az egyesület csak önmagát tisztelte meg, ha elhatá­rozta, hogy szeretett elnökének arczképét lefesteti és azt ünnepélyesen leleplezvén, az egyesület termében kifüg­geszti. A­midőn tehát ezt a műalkotást az egyesület őri­zetébe átadnám, annak a kedves reményemnek óhajtok kifejezést adni, hogy szeretett első elnökünk arczképé­­ből ki fog sugározni szeretetreméltó egyéniségének egész varázsa és az a lelkesedés, melylyel ő egyesületünk fel­virágzása iránt érdeklődik. Tegyünk fogadalmat, hogy az ő alkotását szeretni fogjuk, mint ő szereti és hogy fáradni fogunk összetett erővel egyesületünk érdekében, mint ő fáradott megalkotása és munkálkodott megszilár­dulása körül. Téged pedig, kedves barátom, úgy saját magam, mint az egyesület nevében csak arra kérlek, hogy tartsd meg mindnyájunknak továbbra is jóakaratodat és szeretetedet, légy továbbra is jó tanácsadónk és részese minden törek­véseinknek. Az ég áldása nyugodjék rajtad és drága családodon. Önök pedig, tisztelt uraim, kiáltsák velem együtt, hogy tisztelt és szeretett barátunk Walkó Lajos éljen! E nagyhatású és szónoki lelkesedéssel előadott beszéd után Walkó Lajos, az ünnepelt mondott köszönetet. A leleplezést kétszázterítékes vacsora követte, a­melynél Székely Ferencz, Lukács József, Schneller, Molnár, Zilzer, Kotányi, Seidemann és még számosan mondtak beszédet. Zilzer Antal festménye pompásan sikerült. E heti számunkban bemutatjuk fényképben, a­mely persze meg sem közelítheti az eredetit.­ ­Valkó Lajos: Zilzer A. festménye. ORSZÁG-VILÁG ~»- Budapesttől Lisszabonig.­­ex Úti rajzok. Irta dr. Falk Zsigmond. Az úti rajzok irodalma örvendetes föllendülést mutat. Nem utánozzuk már a külföldet, a­kik sok­szor nem látott és nem ismert tájak és városok képzeleti leírásait adják úti rajz helyett s Jules Verne modorában részint kompilált, részint költött képeket rajzolnak »für die reifere Jugend«. A mi útleírásaink már évek óta abban a helyes meder­ben járnak, a­melyet a komoly tanulmányon és autopszián alapuló tapasztalás szab eléjök. És ebben az irányban haladt és halad dr. Fáik Zsigmond, a­mióta csak úti rajzokat ír. Barreuthi, oroszországi és amerikai leírásai fris­sek és hűségről tanuskodók, megfigyelései közvet­lenek, előadása élénk és a­mi a fő : sehol sem nagyképűsködik, nem akar ismert vidékeket fel­fedezni, nem költ útjaihoz csodálatos epizódokat, s egyáltalán nem vindikál magának egyéb szerepet e leírásokban, mint az egyszerű turistáét, a­ki látni és tapasztalni akar, s örömmel lát és tapasztal, s mint ilyen viszi magával az olvasót, a­ki éppen azért megy vele örömest és érdekkel, mert hite sehol sem inog meg, tapasztalása ellenben minden lapon gyarapszik. Úti impresszióknak nevezhetném egyes fejezeteit, melyek itt-ott jóleső szubjektivitás nyomait mutatják. Vannak passzusai, melyek költői lelket és érzéket árulnak el. Mennyire jól esik aztán az előttünk repülő képek tarka sorában egyszer-egyszer meg­­állam­, egy kis egészséges reflexió vagy okoskodás meghallgatása czéljából. Mintha magasra és mindig magasabbra haladván élénk kalauzunkkal, meg-meg­­állanánk a növekvő meredeken, s­ hogy kifújhassuk magunkat, közbe-közbe hallgatjuk, a­mint elmondja a maga véleményét is, a­mely mindig közvetlen, egészséges észjárásról és praktikus szemről tesz tanúbizonyságot. S csakugyan, mindig fölebb és fölebb érünk vele. Látóköre egyre szélesedik, mindig többet és többet mutat, mert a­mint útján halad, úgy nő érdekessége és úgy élesedik judicziuma, mintha fölebb és fölebb jutván, a magas régiók tisztább levegőjén keresztül élesebben tűnnének szeme elé még a távolabb levő tárgyak és dolgok is, a­melyeket disztingvál és hiven ír le. Rövidsége néhol valósággal virtuóz. El nem en­gedi lapulni a szemlélete alapján gyűjtött képeket s óvakodik, hogy túlságos szélesség által elmosód­janak. Nagyon jól tudjuk, hogy az írás mestersé­gében sokszor nehezebb dolog elhallgatni valamit, mint megírni. Dr. Faik érti a mesterségét annak, hogy kell a fölöslegest kerülni, nyomatékot helyezni a szükségesre, a lényegesre és kiélezni röviden és találóan azt, a­miből az olvasó ítélete vagy néhol fantáziája is hímet varrhat a továbbiakról. Mert igen fontos dolog az is, hogy ne verje békába az író az olvasójának a képzeletét és ítéletét egyaránt. Ne akarja azt, hogy az olvasó kizárólag csak az ő szemével nézzen, s ne merjen tovább gondolni annál a kulisszánál, a­melyet ő a maga színpadának korlátaiul felállít. Ebben dicsérnem kell fiatal út­­leírónkat, a­ki igazán nagy ügyességgel kezeli a 765

Next