Ország-Világ, 1901 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1901-01-06 / 1. szám
1901 I. Dlleg-megzauap a Hangod, 0, mint a csatogány, DkiW kesepgue csaffog, 0, mintha kaffanom. Síé puszták CSafoCjálljQ, Slangod mi volna más, DCekcrn kesepgő kaja, Dflásnak megszagás. ii. ki tónak i’ezgő kekkén ifiken a Hokdaikdg, Dfiffamm Hajtass, edes, Síé ákpándos nipán. ki tó kekfen a Holdnak Szepnyi csók ja gyük, S te csak elitesed ntefán, ©fy mozdukatkanak... Dalok. in. ©fszendepült mán minden, Sífarkgal a csafogány, Ott szunnyad papja mekkett, ©Cent kék dák ajakán. ©sak mi uayunk meg ekpen ÉfWasztna kekkeden, . ki kzívös nyápi ejken 0, égő szépekém! Irta Pekry Károly. IV. Sífa nappal jutsz eszembe kikpándos szép a fák, mepengne, Szemem oly ákmatag. Sífa ejjek újpa tatom Csodás nagy kék szemed, Sífej, mekkepül az áfont S gyötör a képseket. ORSZÁG-VIlÁG 3 Táborhoz szoktam én gyermekkorom óta; meglehet, nálatok maradok, édes bátyám, az is meglehet, átveszem a jussomat és beleülök, de most hadd nyugszom ki magamat, hadd szokjam meg köztetek, majd meglássuk, mit csinálunk. Telt az idő. Két tél, két nyár elmullott már s Boldizsárnak még mindig nem jött meg a kedve a gazdasághoz. De nem is volt nagy kedve semmihez sem. Amilyen hírek szállingóztak , azok inkább búsították, mintsem indították. A labancz lett az úr mindenfelé. A szegény kurucznak hallgatni kellett. Dicsőséges fejedelméről se tudott bizonyosat. Megkínálták várnagysággal, de mikor bement a székvárosba körülnézni, az alispán azzal fogadta: — No, öcsém, nem lehet ám most már káromkodni, de még csak emlegetni se szabad ám neked a pártütő fejedelmet. Mit szólhatott volna erre ? Isten megáldja viczispán urambátyám, nem várnagynak való ember vagyok én. Lovára ült, hazakoczogott s leült az udvaron levő nagy szilfa alá búsulni. 1715-ben a vármegye ádventi közgyűlésére többen bementek a székvárosba Veszprémbe. Radó István, Raditz Zsigmond, Perczel Sámuel mind rokonok s bement velük Pál bátyja is. Mikor hazajöttek, azt mondja Pál Boldizsárnak: — Édes Bódi öcsém, most már igazán vigyáznunk kell a beszédünkre. A vármegyén kihirdették a törvényeket. Az országgyűlés kimondta, hogy a fejedelem csak pártütő volt s a hazának és a szabadságnak csak gonosz ellensége volt s a ki megemlékezik róla, vagy levelet ir hozzá, vagy hirt keres róla, az maga is pártütős fejével és jószágával játszik. Boldizsár nagy felháborodással hallotta ezt a szót és azután a fejét csóválta. — Nem lehet az, édes Pál bátyám. Nem lehet az országgyűlésen annyi kutyahitű ember. Ha pedig egy ember volt is igaz hittel az országgyűlésen , halálnak kellett ott ilyen végzésre történni. — Már édes Bódi öcsém, én csak azt mondom, amit én hallottam. Nem nyugodott meg e beszéden Boldizsár. Elment Radó Istvánhoz, Baditz Zsigmondhoz és Perczel Sámuelhez, megkérdezte azokat is. Szakasztott azon módon beszéltek, amiként Pál bátyja. Felnyergelt, lóra ült, átkoczogott Berhidára a szolgabiróhoz. Megkérdezte azt is. Az se mondhatott egyebet. Bement a városba az alispánhoz. Megkérte, mutassa meg neki azt a törvényt. Az alispán meg is mutatta, el is olvasta, meg is magyarázta. Boldizsár ekkor két kezébe vette a törvényt, két szemével megnézte a király pecsétjét és aláírását s két villogó szemével maga olvasta el azt a törvényt. És midőn végére ért: két égő szeméből kicsordultak a nehéz könycseppek s végigfolytak remegő arczán, összeszoritott ajkain s fekete nyalka bajuszán. Letette a papirost s két kemény öklét mellére szokta, hogy onnan ki ne törjön a keserű zokogás hangja. Időbe telt, mig az alispánhoz szót szólhatott. — Igazság van ebben a törvényben, urambátyám ? Az alispán öreg ember volt s tanult ember. De a mint nézte az ifjú kuruczot s meghallotta ezt a szót, az ő szemeibe is könyek gyülekeztek. — Ne kérdezz, édes öcsém, én már öreg ember vagyok, én erre a kérdésre meg nem tudok felelni. Boldizsár a menteujjával megtörülte arczát, elkövetkezett az alispántól, lova oda volt kötve a bástyához, eloldozta, felült rá s hazament. Eznap volt a karácsony előtt való nap. Köd volt, dér volt, mire hazaért. Szótlanul ette meg a karácsonyesti vacsorát. Nem igen váltott szót azzal a három-négy atyafi rokonnal sem, ki vendég gyanánt tölté ott a fele éjszakát. Hanem amint az étkezésnek vége volt, odament az édes anyjához, megcsókolta kezét és ajkát s e szavakat mondá: — Édes lelkem jó anyám, szeretett testvéreim s rokon atyafiak! Elbujdosom. Búbánatos szívvel válok el tőletek, de el kell válnom. Az én dicső és fölséges fejedelmem idegen népek közt bujdosik, hír se jön onnan, szellő se jön onnan. Én felkeresem, én az ő hűségére esküdtem, érte élek, érte halok. Országgyűlés törvényt hozott, fejével játszik, ki hű marad hozzá. Én fölkeresem a világ végén is. És megmondom neki, hogy mi hívek vagyunk hozzá. Fejünkkel, jószágunkkal parancsol a törvény, de szivünkkel, lelkünkkel az övé vagyunk. És én az övé maradok. Édes, jó testvéreim, üljetek bele ősi örökségtekbe s az én istenem áldása legyen ti veletek. És verje meg az igaz isten, a kik azt a törvényt hozták. Holnap, a mi üdvözítőnk születésén még veletek leszek istennek házában és azután bocsássatok el engem az én utamra. A rokon atyafiak némán maradtak. Ádám, az ifjabbik testvér, sírva fakadt. Pál, az öregebb testvér, azt mondotta: »Megháborodtál, Bódi öcsém.« Hanem az édes anya magához ölelte Boldizsárt, omló könye végigfolyt annak széles mellén és zokogva azt mondotta: — Nem eresztelek, lelkem jó fiam. Én vagyok a te szülőanyád. Én nem engedem, hogy elhagyj engem és elhagyd a te hazádat. — Hejh, édes lelkem, jó anyám ! A hol a szabadság van, ott van az én hazám s az én bujdosó fejedelmem mellett van az igaz magyar szabadság. De nem használt ez a szó a rokon atyafiaknak. De az ő sírásuk sem használt Boldizsárnak. Karácsony első ünnepének reggelén korán fölkelt. Lovát, lószerszámát rendbehozta. Istentisztelet után együtt étkezett anyjával és testvéreivel. Étkezés után megcsókolta, megsiratta valamennyit, lóra pattant s elindult kelet felé, a Hármas-Halom felé. Testvérei és siró anyja kocsin elkísérték a Hármas-Halomig. Ott megálltak. Boldizsár még egyszer leszállott a lováról, még egyszer összecsókolta szeretteit. Még egyszer felállott a halmok egyikére s szétnézett a vidéken. — Mikor jösz vissza, lelkem fiam ? — Visszajövök, édes lelkem jó anyám. Esztendőre vagy kettőre karácsony napjára megint itt leszek a Hármas-Halomnál. Lovára ült. Elvágtatott. Elnyelte a köd és a sötétség. . . . Csak az az utolsó szava ne lett volna. Ha fordult az esztendő, ha jött a karácsony, jó édesanyja korán reggel kiment a Hármas-Halomhoz. Várta bujdosó fiát. Ő akarta először meglátni. Néhány évig elkísérték fiai, azután unokái. Ha vihar fújt, ha fergeteg dúlt, ha csikorgott, az öreg anya mindig ott volt. Sok esztendő telt már el. 1735-ben már gyönge volt, már beteg volt az édes anya Az ágyat nyomta hetek óta. Egyszer azt álmodta, hogy hazajött a bujdosó fia, látta jönni messziről, a tarnóczai mezők felől fiatalon, délczegen, sárga lovon, fényes öltözetben. Karácsony reggelén üres volt a beteg anya ágya. Hiába keresték a ház körül, a faluban. Nem találták. Fölkelt a halálos beteg, felöltözködött s a mikoron senki sem látta, kivánszorgott a Hármas- Halomhoz. Ott elhagyta ereje s leroskadt az egyik halom oldalára. Szél fújt, csikorgó hideg volt, hordta a havat a förgeteg. De az anya meglátta a fiát messziről, a tarnóczai mezők felől, amint jött fiatalon, délczegen, sárga lován, fényes öltözetben. Még hallotta is, amint elkiáltotta: Édes anyám, édes jó anyám ! Pedig nem jött senki. Csak a sötétség jött. Varjak repültek lomhán a falu felé, vadludak suhogtak fent a Balaton felé. Csak a szél süvöltött. Ott találták meg az anyát holtan, hidegen, azon a halmon, melyen utoljára állott bujdosó fia, oda volt borulva utolsó lába nyomára s oda volt fagyva hulló könye!