Ország-Világ, 1901 (22. évfolyam, 27-52. szám)
1901-12-01 / 48. szám
1901 Csokonai Lillája, fölkerekedett feleségével és Juliska leányával s kimentek Duna-Almásra Lévai nevű dunaházi üzlettársához háztűznézni. Csokonai csak most ébredt fel és látott-futott az egész Dunántúlon, hogy valami állást kaphasson. Vajda uram pedig, noha nagyrabecsülte azt a »jóravaló, de élhetetlen poétát«, mindazáltal —hét gyermek apja lévén — nem volt hajlandó ingyenéletet venni a házhoz; mig tehát Csokonai állás után szaladgált, dispenzáczióval az esküvő is megtörtént Lévai István dunaalmási módos fakereskedővel s mikor Csokonai Csurgóról mint kinevezett segédtanár Lilláért visszasietett, már minden későn volt! Ekkor írta Csokonai legszebb költeményét a Reményhez (Földiekkel játszó égi tünemények stb.) czímen búcsúdalul Lillának. •Lillák... Trillák .. . Isten véletek !« Csokonai Vitéz Mihály, mikor a debreczeni kollégiumból kicsapták, vagyis inkább elcsapták a preczeptorságból, mint tudjuk, előbb Sárospatakra ment jogászkodni s miután abba is hamarosan beleunt, nekivágott nagy Magyarországnak, mint afféle vándorlantos. így került Komáromba is 1797. év április 26-án, a mikor ott Ferencz császár személyesen szervezte az országos nemzeti fölkelést (insurrectio) Napóleon ellen, a ki már Bécset is erősen szorongatja s maga Ferencz császár is kénytelen volt Komáromba menekülni. Csokonai aztán, mint korának divatos alkalmi költője, kétrendbeli ódát is irt a »Nemes Magyarság Felülésére« s ezeknek egyikét a komáromi kollégium udvarán, az inzurgensek zászlóavatási parádéján a város legszebb honleánya is elszavalta. A szőkefürtű, kékszemű, biborajkú, Vénusztermetű szép hajadon Csokonait menten elragadta s alig várta, hogy tudós Katona Mihály uram, a kollégium érdemes direktora s a parádé főrendezője közelebbi ismeretségbe hozza a bájos szavalónővel. E megismerkedés azonban másutt történt és Csokonainak teljes megelégedésére. Volt ugyanis a városnak egy országos hirű nőköltője, a Gvadányi barátnője , Bédi szenátorné, Fábián Juliánna, a kinél Csokonai is naponta megfordult s a kinek az ünnepi szavaló unokahúga volt. Itt ismerkedett meg Csokonai Vajda Juliskával, Vajda Pál szenátor, módos gabonakereskedő, hajóács (super) és mindennel kalmárkodó tekintélyes polgár ama kor szerint gondosan nevelt szép leányával. Csokonai aztán beczézve a Juliska névről Lillára bérmálta el s nap-nap után vígan turbékoltak. Kilencz s némi megszakítással tizenegy hónapig tartott ez a szerelmi ömlengés. Közben az inzurgensek is elszéledtek, mert Napóleon is meggondolta magát s későbbre halasztotta a leszámolást apósával. Csokonai azonban úgy belemerült az udvarlásba, hogy mindezt észre se vette. Fábián Juliánna költőbarátnője ugyan váltig nógatja, hogy nézzen valami biztos állás után, mert különben a lányt elviszik az orra elől. Lehet is szerelmesekkel okosan beszélni. . . , 1. Csokonai. Mikor az öreg Vajda látta, hogy több kettőnél. — 2. Lilla.. — 3. Lilla háza,melyben meghalt. —4. Lilla sírja. — 6. Lilla szalonasztala. — 7. Lilla mécsese. Történt mindez 1798. év márczius 30—31-én. Költőnk azután még négy évig barangolt a Dunántúl s lelkilegtestileg (előhaladott tüdővészes volt) megtörve, hazavánszorgott a Tiszántúlra Debreczenbe, ahol 1805. évben — halálos ágyán is Lillát emlegetve — kimúlt ez árnyékvilágból. „ Mi történt Lillával? — kérdezik olvasóim bizonyára. Már lánykorában hízásra hajló szép alak volt, ,asszonykorában pedig beteges ura mellett egészen elhízott s a Csokonaitól kapott emlékeken merengett a becsületes boldogtalanság otthonában. Mikor aztán nagysokára ura a negyvenes években meghalt, kitört belőle a boldogság után való elkésett vágyakozás és újra férjhez ment a reá maradt nagy vagyonnal együtt Végh Mihály hetényi ev. ref. espereshez. Újra csalódott, második urának, daczára, hogy a rokonság egybehangzó adatai szerint Lilla még öregségében is szépségszámba ment, ennek daczára a második urának csak a vagyona kellett s Lilla ezt idejekorán belátva, vagyona romjaival elmenekült, elvált tőle s beköltözött komáromi házába, ahol minapában arczképére is rátaláltunk hosszú kutatás után. Komáromból aztán úgyszólván meghalni ment Duna-Almásra, ahol 1855. évben február 15-én, 78 éves korában, végelgyengülésben elszenderült. Csoportrajzunkban bemutatjuk a Lilla-dalok két boldogtalan nagy alakját s egy pár, Lilla után maradt, idáig ismeretlen relikviát. 1. Csokonai. 2. Lilla. 3. Lilla dunaalmási háza, a melynek utczai szobájában meghalt. 4. Lilla sírja, díszes, két méter magas, gót stilben megfaragott sírkövét már a moharozsda lepte el, de még így is messze kiválik a hegyoldali kis falusi temetőből. 5. Lilla kancsója, fehér alapon kékmázú magyar ornamentikával, melyből Csokonai is gyakran iddogált. 6. Lilla szalonasztala, faragványos, masszív asztal, ma már rozoga állapotban. 7. Lilla pinczejáró mécsese. Utóbbi relikviák még sok egyéb érdekes aprósággal együtt Kecskeméthy Jenő dunaalmási ref. lelkész tulajdonában vannak, a ki maga is az atyafisághoz tartozik; ő vette meg a Lilla szőlőjét is pinczéjével együtt, a mely fölött egy igen becses kis Lilla-múzeumot rendezett be fönt a hegyoldalon. Szendrey Imre. 5. Lilla kancsója Mulatságos reggele). Hosszú, keskeny sávokban, követelően tolakodtak be a napsugarak három ablaktábla szűk hasadékain. Bizonyára jól tudták, hogy Évikének, aki ott belül aludta meg a gyermekek rózsás, nyugodt álmát, már rég ki kellett volna bújnia a puha fészekből, mert hisz ő már nagy leány, iskolás leány. Hanem mindebből persze a szendergő Évike mit sem sejtett, amíg a szomszéd szobában egyszerre csak fel nem rezzent a mama. — Jesszusom! Fél nyolcz! Évike, hamar felkelni. Hallod Évike ? Hamar, gyorsan öltözni, fél nyolcz! Mégsem keltél fel? Megint el akarsz késni az iskolából? Nosza rajta, szaladt a mama papucsban, hálókabátban Évi ágyához, felültette a kis leányt, aki alig bírta még a szemét kinyitni. — Mamuskám, nem bírok látni! — motyogta. — Julcsa, nyissa csak ki az ablaktáblát! Ugyan ne szuszogjon, hamar, siessen ! Hol az Évike czipője ? Jöjjön ide, fűzze az egyiket. És mialatt a mama meg Julcsa Évike lábait húzigálták erre-arra, addig ő, szegényke, alig tudott hova lenni a nagy világosságtól, beledugta fejét a párnák közé és nyafogott. — Na, megvan, így ni! Évike, ne nyafogj. Nézd csak, milyen szépen süt a nap ! — Fáj a sze ... a szemem! — Majd megmossuk jó hideg vízzel, gyere csak. Ugyan ne rücskölj mindig ! Julcsa ! mosdóvizet gyorsan ! Egy-kettő ! Erre már Duczi is felébredt. Kóczos, göndör haja szemébe lógott, de azért hunczutul pislogott és mindjárt oda is pityegte Évinek : — No hiszen majd lesz kapsz megint a tanitónénitől! — Halgass, tudó .. . od ? — Te Évi, betömöm a szádat evvel a törülközővel, ha nem hallgatsz mindjárt! Julcsa! Hol az Évi hajszalagja ? Ide vele! Áhh, nem ezt a madzagot. Na fogja addig ezt a czopfot, majd keresek másikat. — Mama elkésem — — — — Hát nem látod, hogy sietek? Hova is tettem a szekrény kulcsát ? Öregem ? Hallod-e öreg, nem tudod, hol a szekrénykulcs ? — Bizonyosan ott lesz a csipkeminták között. — Mama elkésem , jó lesz a másik is! — Megvan már! Mégis jó az öreg a háznál. No gyere ide Évi. Látod, milyen szép kék szalagot kapsz? — Igen, de elkése . . . em. — Dehogy késel! Julcsa, adja ide azt a ruhát. Kefélje ki addig a kötényt. — Mama, leszakadt róla a gomb. — Ugyan öregem gyere ki, add csak ide a czérnát, meg a tűt! — Mama, a reggelimet!... — Julcsa, kész van-e már azzal a köténynyel ? Hamar töltsön ki Évinek egy csésze tejet... Úgy, úgy, csak töltögesse át. Fújja egy kicsit, hadd hüljön. — Nem kell már, hiszen forró------------ni, hogy füstöl. — Te Évi, nem kémény az, hogy füstöljön. Gőzölög! — dörmögi apa a másik szobából. — Nem bánom, de nem kell. Hamar a kalapomat! — Na egy kortyot muszáj inni! Addig elhozza Julcsa a táskát. — Nincs palavesszőm! — Dehogy nincs, hiszen tegnap láttam Duczikánál. Duczi, hova tetted a palavesszőt ? — Hát. . . hát bedugtam a Paprika Jancsi gyomrába. — Te haszontalan, te! Na várj csak! . . . Öregem, adj gyorsan egy krajczárt! — Már megint ? — Évi, egyél egy falat zsemlét is. — Nem kell.. . kézit csókolom ... — rohan ki Évi , az ajtót majd magával viszi. — De Évi, legalább tedd a táskáiba!... Azonban Évike már nem hallja a mama szavát, ott szalad valahol az utcza sarkán éhgyomorral az iskolába, de még előbb a boltba. A mama pedig kimerülve ül le. — Jaj az a szegény gyerek . .. semmit sem evett... ez az iskola ... csak már szünidő volna ! . .. Ó, alig keltem fel, már oda vagyok !... Az öreg megáll az ajtóban és félénken dünnyög: — Ugyan anyjuk, nem akarnál talán még egyet aludni ? Dániel Lujza: ORSZÁG-VILÁG 971