Ország-Világ, 1903 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1903-10-18 / 42. szám
1903 A rokonság közt senki se hallotta jó kedvvel, hogy Deák Ferencz el akarja adni a kehidai uradalmat. A pénz elkel, de a birtok megmarad s ebből mindig remélhető némi örökség. A legnagyobb nehézség pedig az volt, hogy Klára nénje, Oszterhuber Józsefné, az áldott lelkű édes jó testvér is ellenezte a birtok eladását. Nem az örökségre való vágyakozásból. Hiszen nem volt gyereke s valósággal gazdag úrnő volt. Férje is ritka nemes lélek. Hanem ő jól ismerte Ferkó öcscse természetét, s emberszerető jó szivét, s tudta, hogy a pénz nem marad meg nála s igy a kisvagyonú rokonok utóbb elesnek mindentől. Deák is forrón szerette Klára nénjét. Mikor Deák kis gyerek volt, Klára akkor volt hajadon felnőtt lányka. Az anyát ő pótolta a kis gyereknél. Deák sehogy se akarta őt busítani, neki kedvetlenséget okozni. Azonban mégis csak el kellett adni a birtokot. Deák habozásának véget vetett gróf Széchenyi István, a döblingi remete, a legnagyobb magyar s »az ország bolondja«. Gróf Széchenyi Istvánt 1841-ben Kossuth nevezte el a legnagyobb magyarnak; a döblingi remetének a napi irodalomban nevezték 1850. óta; az ország bolondjának ő maga gúnyolta magát. Volt igazság e szavakban, valami szomorú kis igazság még az utolsó szóban is. De ennek felvilágosítása nem ide tartozik. 5 . Ő avatkozott tehát a dologba. Volt egy főtisztje : Perlaky nevű. Személyesen nem ismertem, nem is sokat tudok róla. Sok felől hallottam : igen derék ember volt, mély hazafias gondolkozással. Perlaky ismerte a kehidai uradalmat s Deák Ferencz belső gazdasági viszonyait. Úgy látta, hogy vagy a gazdaság, vagy Deák közéleti nagy munkássága lassan kint el fog hervadni. Deákot föl kell menteni az élet gondjainak nagy súlya alól. Közölte gondolatát gróf Széchenyivel. S javasolta, hogy ő vegye meg Kehidát. Széchenyi nagy lelke rögtön megérezte, minő nagy kötelességet teljesíthet s az ő erős sastekintete messzemessze ellátott előre, a mindennapi emberek látásának határain túl a távoli jövendőbe is. Rögtön írt levelet Deáknak. A levél régen napvilágot látott, Győrben is sokan lehetnek, akik olvasták. Szórulszóra idézni nem tudom, mert magam is régen olvastam. De eszméinek folyamata fenséges. Mintha azt mondaná: Barátom ! Ne ülj te Kehidán, mint a pók az ő hálójának szögletében. Ne vesztegelj te ott s a mit Isten rád bízott, az legyen a te dolgod s ne a gazdasággal való vesződés. Eredj te az ország szivébe, Pestre, a nemzeti élet központjába. Hadd találhasson téged ott meg mindenki. A nemzet reményei haldokolnak. Te tartsd őket életben, sőt erősítsed. Jön majd még jobb idő, őrizd meg és fejtsd ki akkorra a magyarnak önérzetét. Hogy pedig birtokod pogány kézre ne jusson, azt megveszem én. Fogadj szót! Ezt a tanácsot adja a nemzet bölcsének az ország bolondja, gróf Széchenyi István. Efféle gondolatok voltak abban a levélben. Deák megfogadta a jó tanácsot. Tárgyalásba bocsátkozott Perlakyval, Széchenyi meghatalmazottjával s rövid tárgyalás után megalkudtak. Deák Ferencz kehidai birtoka igy ment át gróf Széchenyi István tulajdonába 1855-ben. Látta-e a legnagyobb magyar valamikor ezt a birtokát? Sohase látta. A védegyleti mozgalom idején 1844-ben Deák hires szentgróti beszéde után egyszer ugyan ellátogatott Deákhoz Kehidára, de a birtokot megnézni akkor eszébe se juthatott. Amikor pedig megvette , attól kezdve többé nem hagyta el Döblinget a haláláig. A vételár, amennyire én tudom, százhuszonötezer pengő forint volt. A mai pénznemben 263 ezer korona. Kis összegnek látszik azért a birtokért. Ma az a birtok, úgy hiszem, hét vagy nyolczszázezer koronát is megér. Ám az eladás 48 év előtt történt. Másfél nemzedék élt és halt meg azóta. Abban az időben azon a vidéken nem volt nagy értéke a birtoknak s különösen nem volt az erdőnek. Egy öl hasábjáért egy-két forintnál többet tisztán kapni akkor nem lehetett. Bizonyos, hogy Deák Ferencz értéken alul el nem adta volna ősi birtokát s bizonyos, hogy gróf Széchenyi István nem nyerészkedett volna Deák Ferenczen.Az adásvevést tehát rendesnek kell tekintenünk. Hová lett a vételár? Elmondom, ahogy tudom, Deák Ferencz legelőször kifizette az öröklött és a szerzett adósságokat. Ezek a folyó hátralékkal együtt a vételár felét fölemésztették. Azután kiegyenlítette az osztályigazításból származó igényeket. Ezek ugyan nem voltak megítélt és határozott tartozások, nem is rúgtak nagy összegre, de ezeknek kiegyenlítésében nem is volt szűkmarkú. Édes jó testvérjének, Klárinak tizenegy-tizenkétezer forinttal tartozott. Ezt is ki kellett fizetni. Az utolsó napon, melyet Kehidán töltött, ott volt nála unokaöcscse Nedeczky Pista, akit mindig nagyon szeretett. Összes vérrokonai közt ő volt körülötte legtöbbet s ő és családja szerzett neki agg napjaiban legtöbb örömet. Szép története van ennek, de ennek elmondása nem ide tartozik. Az utolsó napon kifizette s szép ajándékokkal látta el tisztjét, cselédjeit, molnárait, papját, tanítóját. Az érzékeny jeleneteket nem szerette. Egykori jobbágyai szívesen mentek volna hozzá hálálkodó búcsúzásra, de ezt nem akarta. Bizonyára neki is fájt volna az elbúcsúzás. Az egyszerű falusi emberek keresetlen szavaira neki is eszébe jutott volna: minő nagy dolog az, örökre elhagyni az ősi tanyát, ahol gyermekkora lefolyt, ahol félszázadon keresztül élt és dolgozott s ahol annyiszor keresték őt fel bölcs tanácsért a nemzet vezérei, az ország nagyjai. írók, költők, államférfiak, bujdosók s a főiskolák lelkes ifjai. A birtokkal együtt átadta Perlakynak hámos lovait is. Nem volt már kocsija se. A Deák Ferencz söjtöri szülőházán elhelyezett emléktábla. Deák Ferencz szülőháza Söjtörön. ORSZÁG-VILZÁG 825