Ország-Világ, 1903 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1903-12-13 / 50. szám

1903 (Dispensaire-ek.) Új intézmény a tüdővész leküzdésére. Humanitárius intézmény talán sohsem alakult neme­sebb czélzattal, mint a tüdővész leküzdésére alakult dis­pensaire-ek. És mindjárt utána tehetjük: áldásdúsabb működéssel. A szegénység ugyanis nagyon sokszor együtt jár a nemes büszkeséggel. Koldusokat sokkal többet ismerek azoknál az utczasarkon álló és kezüket könyö­rögve kinyújtó, hangos szóval alamizsnát esdő szerencsét­leneknél, a­kiknek lelke még nem kérgesedett el annyira, hogy könyörögni, kérni tudjanak, a­kikben — büszke­ségnek vagy szégyennek nevezzem — de van valami abból a tiszteletet érdemlő nemes daczból, a­mely vissza­tartja őket attól, hogy nyomorúságukat, koldus voltukat a világ piaczára vigyék. Ezeket a koldusokat, a­kiket szeretünk középosztály­nak csúfolni, átkozottul pusztítja a nagy népbetegség: a tüdővész. Ezek a koldusok teszik a kis, kiolvasott garassal éldegélő és rendesen öt-hat tagból álló kishiva­­talnok családsereget, a­mely 30—40 frt havi fizetésből hogyan fizesse a még oly olcsóvá tett szanatóriumi kezelés napi 2 forintját? Összeszorul a szívem, ha felidézem a múlt emlékeiből azt a jelenetet, a­midőn Szegedről, az én szőkébb ha­zámból, a budakeszi szanatóriumba felhozta családfentartó férjét a szegény asszony, a­kinek négy gyermeke lesi odahaza a szeretett apát, a havi pár forint fizetésből kenyeret adó megváltót. Helyet kért a szegény asszony már a betegség legutolsó stádiumában levő férje számára. — Néha napokig nem ettünk kenyéren kívül egyebet, csakhogy szegény uramnak elő tudjam teremteni, a­mit orvosunk meghagyott. Mi ha éheztünk is, de neki meg­volt mindene. 60 frt havi fizetésből már egy év óta gyűjt­jük a pénzt, a­mi majdan a szanatóriumi kezeléshez szükséges lesz. Most együtt van a pénz és felhoztam az uramat. Egy év alatt azonban a betegen való segítség lehető­ségének legkisebb reménye is eltűnt. És most itt volt előttem egy nagy családi tragédia expozíc­iója a maga megdöbbentő valóságával, négy kicsiny, boldogságra teremtett gyermek hiába átéhezett évének iszonyaival. Müller Kálmán egyetemi tanár megbecsülhetlen gya­korlati érzékének újabb bizonyítéka ama óhaj, hogy dis­­pensaire-ekkel éppen ezt a középosztályt mentsük ki a romboló tüdővész karjai közül. A dispensaire-ek ugyanis az emberbaráti kötelesség legnemesebbikére utalnak. Nem várják be azt, hogy az a szerencsétlen, szegénysorsú tüdőbeteg porig megaláz­kodva tárja fel szívtépő helyzetét. Mert ezt ennek az osztálynak nemes büszkesége nem engedi megtétetni. Hanem maga az intézmény, saját detektívjei által, a­kiket a franczia dispensaire-ek »pisteur«-nak, nyomozónak neveznek, kikutatja annak a szerencsétlennek lakását, életviszonyait, kikérdezi a szomszédokat, a ház tulajdo­nosát, hogy megtudja, mire van szüksége társadalmi segít­ség szempontjából annak a tüdőbetegnek, a­kinek erdő szavát, kérő pillantását csak az a négy fal hallotta eddig, a­mely rettenetes helyzetében őt körülveszi. Egyszerre csak megérkezik a segítség, az orvosi éppen úgy, mint a társadalmi és a szerencsétlen tüdővészes úgy érzi, miként ha megismétlődnék a csodák korszaka, a­mikor néma vágyak beteljesültek, hangtalan óhajok valóra váltak. A dispensaire-ek tehát — és én ezt tartom ez intéz­mény leghasznosabb feladatának — ott keresik a bajt, a­hol annak a tanyája van, a lakásviszonyok és a beteg életviszonyainak közepette. E kettőt kell javítani és akkor van remény arra, hogy a dispensaire-eket mindjárt beteg­ségük elején felkereső és ott gyógyszerrel, köpőüveggel és a szükséges tanítással ellátott beteg megváltoztatott lakás- és életviszonyok közé kerülvén, a bajjal eredmé­nyesen tud megküzdeni. A dispensaire-ek által kiküldött nyomozó közegnek a feladata és az azt követő intézkedések emelik tulajdon­képen ez intézményt az emberszeretet magas piedesztál­­jára. Mert hiszen a szegény tüdővészesnek dispensaire-ek nélkül is módjában volt eddig meggyőződni bajáról, orvosi vizsgálatnak magát alávetni, sőt a betegsegélyző egyletekben való részvétel ingyen gyógyszerről is bizto­sította őket. De a tüdővészes helyzete ezért nem változott, mert életviszonyaiban és lakásában maradt minden a régiben. Ugyanaz a koplalás és nélkülözés és ugyanazok, a néhol visszaijesztő lakásviszonyok között volt kénytelen tovább élni. A dispensaire-ek ez utóbbiakon fognak gyökeresen változtatni: nem pénzbeli alamizsnát nyújtanak, hanem írta Dr. Müller Vilmos. Fertőtlenítő kocsi. Tüdőbetegek ruháinak fertőtlenítése. ORSZÁGHI/IPÁC­ Z-*- llenczfalvi Sárkány József meghalt,­­v­­ agy veszteség érte a magyar bírói kart; egyik legkiválóbb tagja, Sárkány József, a budapesti királyi tábla nyugalmazott alelnöke hetvenöt esztendős korában el­hunyt. Régóta betegeskedett s az utóbbi napokban állapota annyira rosszra fordult, hogy az orvosok lemondtak megmentéséről. Vasárnap este nyolcz órakor csendesen elhunyt szerettei körében. Halála széles körben keltett részvétet, mert az elhunyt egyike volt a legrégibb és legtiszteltebb magyar bíráknak. Rövid életrajza a következő: llenczfalvi Sárkány József 1828-ban született Dunaegyházán. Iskoláit az aszódi gimnáziumban végezte, a­hol Petőfi Sándornak volt iskola- és lakótársa. Ügyvédi oklevele elnyerése után a köz­­szolgálatot Pest vármegyénél kezdte meg. 1848-ban a pestvármegyei követek kíséretében a pozsonyi országgyűlésre küldték, hol Kossuth Lajos követi irodájának volt a főnöke. Mikor Kossuth pénzügy­­miniszter lett, Sárkányt elnöki fogalmazójává ne­vezte ki, de ebben az állásban csak rövid ideig maradt, mert besorozták katonának. Először mint hadbíró, később mint igazságügyi főnök működött, majd saját kívánságára századosi rangban a Don Miguel-sorezred első zászlóaljához helyezték át. A csatatéren — hol három sebet szenvedett — őrnag­gyá léptették elő. A komáromi kapituláczió után külföldre menekült, hol két évet töltött, jogi tanulmányokkal foglalkozván. 1850-ben visszatért wVV——-------------------I/V -------------- wif­f-és ügyvédi irodát nyitott. 1869-ben táblai bíróvá nevezték ki és e hivatalon felül mint a pestvidéki esküdtszéki sajtóbiróság teendőivel megbízott táblai küldöttség elnöke működött. Ebben az állásában­ is kiváló erőnek bizonyult és az akkor új esküdt­széki intézménynek megszilárdítása majdnem ki­zárólag az ő érdeme. 1871-ben a pesti kir. tör­vényszék elnökévé nevezték ki és a bíróság az ő vezetése alatt mintabirósággá fejlődött. Mint minisz­teri biztos, ő szervezte a budapesti kir. törvény­széket, melynek 1872-től 1875-ig elnöke volt. E minőségében különös érdemeket szerzett a budapesti ügyvédi kamara, a közjegyzői kamara szervezése és a főváros pesti része telekkönyveinek átalakítása körül. 1875-ben a budapesti kir. Ítélő­tábla egyik tanácselnökévé nevezték ki. 1876-ban ő Felsége a Lipót-rend lovagkeresztjével tüntette ki. 1886-ban lett a budapesti kir. Ítélőtábla alelnöke, a­mely állásról 1901-ben betegsége miatt lemondott. Tudományos munkásságáról a szaklapok és a magyar jogászgyűlés évkönyvei tesznek tanúságot. Jelentékeny részt vett a magyar büntető törvény­­könyv javaslata feletti bizottsági tárgyalásokon. A sajtótörvény revíziója iránt javaslatot dolgozott ki. Elnöke volt a szerzői jogról szóló törvényjavaslat feletti tanácskozásnak. A budapesti ág. ev. magyar egyháznak több mint másfél évtizeden keresztül világi felügyelője volt. Azonkívül számtalan egye­sületnek és társulatnak volt elnöke, alelnöke vagy tiszteletbeli tagja. Bizottsági tagja a volt a székes­­főváros és Pest vármegye törvényhatósági képviselő­­testületének is. ILENCZFALVI SÁRKÁNY JÓZSEF: Nyitott terrasz tüdőbetegek számára. 995 -------- - ----| -------- - - .«w———

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék