Ország-Világ, 1904 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1904-01-31 / 5. szám
1904 A Népszínházban pénteken este nagy sikert aratott egy magyar darab. A »Katinka grófnő« czímű operett ez, amelynek szövegét Faragó Jenő írta, a zenéje pedig Hűvös Iván műve. Mindkettő fiatal Katinka grófnő, ember, mégsem újonczok a színpadon. Faragó Jenőnek az elmúlt szezonban is nagy sikere volt a »Casanova« czímű librettóval, de különben is már vagy egy tucat darabját adták fővárosi színpadokon és negyedszáznál több operettet és bohózatot fordított néhány év alatt. Ha tekintetbe veszszük még, hogy a »Magyar Hírlap« színházi rovatának vezetője, a »Szikra« és a »Magyar Figaró« felelős szerkesztője, igazán bámulattal kell lennünk a Faragó munkássága iránt, amelyben ritka szorgalom párosul a talentummal. Hűvös Iván még nem produkált ennyit, de neki is kiváló sikerei voltak már, így az »Új földesúr« czímű operett zenéjével, Géczy István egyik népszínművének megzenésítésével s több dallal, tánczczal. A »Katinka grófnő« partitúrájában azonban egyszerre nagyot nő Hűvös Iván és egyszerre legelőkelőbb zeneszerzőink sorába lépett. Annyi ötlet, melódia, zenei tudás és találékonyság van ebben az operettben, hogy Hűvös igazán büszke lehet a partitúrájára; Faragó Jenő, a librettista pedig meg lehet elégedve ezzel a partitúrával. A »Katinka grófnő« meséje romantikus, bájos dolog, amelyet csak azért nem részletezünk el, mert hiszen bizonyára mindenki meg fogja nézni. De el kell mondanunk, hogy megint pompás szerephez jutott Küry Klára, dő alkalma nyílik tehetségének kifejtésére Komlóssy Emmának s a többi főszereplőnek: Szirmainak, Kovács Mihálynak is. A színház pazar bőkezűséggel állította ki a magyar szerzők darabját, amelyre bizonyára visszatérünk majd — a jubiláris előadások alkalmával. Hűvös Iván, a »Katinka grófnő« czímű operett zenéjének szerzője. Faragó Jenő, a »Katinka grófnő« című operett szövegírója. A »Lelkek« czímű regényből v érrózsákat fest a napsugár a habokra. Egyegy halászbárka úszik csak a part mentében s a sziklákon, amelyek kimeredeznek a nápolyi öbölből, néhány sirály tekintget a caprii olajligetek felé. A parton korálhalászok kunyhói előtt néhány leány ül a kőpadon, pengetve a mandolint, észak felé meg sirályfogók fűzik zsinegre a csalétket csónakokban. A tenger tükre alig hullámzik, közel a mennyboltozathoz fürjek csoportja száll Afrika partjai felé. — De magasan szállanak Frederigó, — szól egy barnaképű fekete fiú az egyik bárkában. — Hiába tartod azt a hálót, ma nincs szerencsénk. Frederigó néz a távozó madárcsoport után, míg csak el nem tűnnek dél felé, azután megszólal: — Mit gondolsz Silvió, hová szállanak ezek a madarak ? — Elmennek azok a Jóreményfokig, — felel a fiú. — El ám, — szól a másik — hacsak a vihar nem söpri őket a habokba, vagy össze nem fogdossák más partokon. Az én apám is a Jóreményfok felé hajózott korait keresni; jött egy vihar, felborította a bárkáját, nem is jött vissza többé. Ne higgj a reménynek, Silvio, hűtlen az, mint a hullám. Nagy fekete szemeivel a Monte Salerno felé nézett a fiú. — Nézd csak Frederigó, egy idegen van ott a csónakban. Közel a parthoz csónakot ringatott a hab, egy halovány férfi ült benne. Kezébe vette az evezőt, majd odaszólt a parton álldogáló fiúnak : — Maradj csak Mihály. Ülj be valami esztériába, azután alkonyatkor várj meg itt, én egyedül megyek oda... — Van ereje evezni, jó uram ? — szólt a fiú. — Ijanna lelke. — — Van fiú, könnyű ez a csónak, aztán az ár is segít előre— De néha nem oda visz az ár, ahová akarjuk! szólt a fiú. — Menj csak Mihály, ne filozofálj; menj abba az esztériába a Sajtó alján ; jobb a bor, mint a filozófia. Alkonyatra megyér ide vissza. A férfi evezni kezdett, a csónak sebesen siklott tova a habok hátán, ő meg hátradőlt a bárkában és nézte a napot. Csónakja ott úszott a part mellett s a fiúnak eszébe jutott az az este, mikor a nádas mentén csónakáztak ő és az a leány. Akkor még írta Drégely Gábor, beteg volt a lelke, azt hitte, hogy írt talál a bajára, de hiába kereste. A nagy tengeri út összetörte, beteg volt nagyon s mégis, mikor legjobb barátját, a kék eget, a zúgó tengert megpillantotta, úgy érezte, hogy már nem fáj semmije. Halovány arczára pirt varázsolt az erős tengeri jég és vértelen ajkára rácsapódott a levegőből kiváló só. A habok ringatták a bárkát, a parton barkarolát játszottak a mandolinos lányok, minden olyan volt körülötte, mint három évvel ezelőtt... A sziget északi sarkán mindjobban hullámzani kezdett a tenger, dél felől erősebbé vált a szél és a kék barlangból sietve jöttek ki a csónakosok, hogy a hullám el ne zárja a bejáratot. Felé sem hederített a szélnek, az csak vitte csónakját előre a »grotta azzurra« felé. De milyen más volt itt a tenger, mint az újvilágban. Ott azt a háborgást s morajt keresztülzúgta az emberek zsivaja, itt minden olyan csendes , olyan sejtelmesen rezgeti meg a szellő az olajfák lombjait, távolban meg a Vezúv füstje száll az ég felé, mintha valaki a magasban egy oltár előtt áldoznék. Hullámok csapkodták körül a sziklákat, a kék barlang bejárata alig félméternyire emelkedett ki a tengerből, mikor Ferencz beevezett rajta. A barlangban homály volt. Sötétkék színben csillogtak a sziklák. A férfi soká nézett a habokba , a barlangnyíláson már csak alig vetődött be egyegy napsugár, mikor letette az evezőt és a kezébe hajtotta fejét. Azt hitte, hogy egyedül van. A barlang hűvös levegője arczába kergette a vért, magára húzta köpenyei és felemelte szemeit. Lassankint kibontakoztak a homályból az azúrkék sziklák, a barlang nyugati oldaláról meg mintha a víz csobbant volna, olyan morajlás ütötte meg fülét. Oda ORSZÁG-VILÁG Ábrándozás: 91