Ország-Világ, 1907 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1907-12-15 / 50. szám
1026 — Folytatás. — II. Czakóra visszatérve, akinek rögtönös és tragikus halálát az imént mondtuk el, ő három évvel idősebb volt Petőfinél. Fantasztikus ember volt már ifjú korában, a nagyenyedi kollégiumból azért kellett nagy hirtelen távoznia, mert egy új vallás alapításán törte a fejét, amelynek alapelve a természetimádás. Ezt a fantasztikus vallási alapelvet később egy drámájában, a »Leónában« próbálta érvényesíteni. Nagy feltűnést is keltett annak idején, s az ifjúság rajongott érte és elveiért. Apja még alchimista volt s egész vagyonát kísérleteibe ölte, koldussá lett és fiát nem támogathatta többet. Akkor Czakó nekiindult a nagyvilágnak, felcsapott vándorszínésznek, hányódott-vetődött az országban, nyomorgott, szenvedett, s végre önmagával is meghasonlott, embergyűlölővé lett. Mélységes sötétlátása borong a darabjaiban is. Az első darabja volt a »Chantrey család«, melyet mint vándorszínész, Páli Elek társulatánál irt. Aztán a Nemzeti Színházhoz került kóristának. Ott írta »Festő és vámpír« című drámáját, de sem ezt, sem az előbbenit nem adták elő. Annál nagyobb örömmel fogadták el későbbi műveit, a »Kalmár és tengerészt«, amelyben egy nagy és annak idején híressé vált beszéd folyamában fordul elő az a szálló igévé lett mondás: Mi ez a tenger sima tükréhez képest? A kezdetben óriási hatással indult darabok későbbi sorozata kevésbé tetszett, s mikor e fölött elcsüggedve, »János király« című darabját sem találták barátai jónak, annyira kétségbeesett, hogy 1847 december tizennegyedikén, az előbb leírt körülmények között főbelőtte magát. Ez volt a kis baráti kör egyik fájó tragédiája. Czakó halálát Arany is, Petőfi is költőileg elsiratták. Petőfi szerint: »Magasan röpülő szellem sülyedt a mély semmiségbe. Tavasz dőlt, az ifjúságnak tavasza a sír telébe. Keresett-e rokonlelket, keresett-e jó barátot ? Vagy, ki odalépe hozzá, eltaszíta őt magától ? . . . Végre lelt egy jó barátot, jó barátja a fegyver lett, Mely szivéről lesegíté az életet, e nagy terhet. Könnyez a részvét, még a gyülölség is, ha itt volna. Ejtene egy drága gyöngyöt, egy könyűt a koporsóra !» A baráti körnek egyik speciális alakja Sükei Károly. Valóságos mesterdarabja a személyleirásnak az a virtuóz kép, amelyet Jókai Sükeiről ad. »És most kiemelkedik közülünk egy sajátságos alak. Mikor a cilinder kalapja emelkedik fölfelé, véghetetlen magasságú, fenyőegyenes, keskeny karimás kalap, azt hisszük, ez egy angol. Mikor az arcát meglátjuk, fakó bajuszával, benyomott állával, fiatalon rezes képével, színevesztett hajával, azt mondjuk: ez egy kozák; mikor utána következik a vézna alak, behorpadt mellkassal, előreeső vállakkal, egyik kezének hüvelyujját gomblyukába akasztva, mintha maga magába kapaszkodnék, azt mondjuk: ez egy kretin. És mikor megszólal, rettenetesen dadogva, akkor PETŐFI BARÉTAI. — A negyvenes évek írói, művészei, szereplői. *— nem tudjuk, hogy kicsoda? Hanem, ha végre megértjük, hogy mit beszél, akkor azt mondjuk rá: ez egy zseni! Ez volt Sükei Károly. Fia a bukaresti magyar protestáns egyházat megalapított nagy misszionárius lelkésznek, kora ifjúságában egy gonosz hátbaütés miatt örökre dadogóvá téve, de fejében egy eleven enciklopédia. Nincs a világon tudomány, amit ne tanult volna: nyitott könyv, vagy apokrif, inkunabulák és unikumok mind szóról-szóra a fejében. Ez nem elég. Amely külföldi és hazai költőket szeret, azoknak minden művét könyv nélkül elmondja. Amit azok is rég elfelejtettek, ami elveszett, ami nincs többé, az ő fejében megvan. Az egyszer hallott művet képes lediktálni évek múlva. És amellett emelkedett költői kedély. Egy kötet költeménye: »Hulló csillagok« a hazai remekművek közé sorozható. Cinikus és idealista.« Örökké jellemző az a mondata, amivel egyszer Pulszkynak megfelelt a negyvennyolcas forradalom napjaiban. Pulszky nagy felindulásában azt kiáltotta oda, hogy hallgassanak már végre az okos emberekre! Sükei azt vágta neki vissza: — Mmmmmost olyas idők járnak, ammmikor nnnem klikkel hallgatni a okos emberekre ! — Arany igazság! — kiált föl Jókai, — bár ne hallgattunk volna reájuk! Rendkívül érdekes egypár részlet március tizenötödike krónikájából, amelyet Jókai Mór »Életemből« című könyvében ír le. Le kell, hogy írjam ezeket a följegyzéseket, mert olyan közvetlenséggel mondják el a nevezetes reggel történetét, milyen csak a szemtanú, a főszereplők egyikének tollából kerülhet ki. »Négyen voltunk együtt dohány utcai szobámban, Petőfi, Vasváry, Bulyovszky és én. Társaim rám bízták, hogy fogalmazzam a pesti tizenkét pontot a néptől érthető alakban . Petőfinek egy költeménye volt készen e napra. — És azután előre! — kiáltá Vasváry, és amint tőrbotjával előre sújtott, a tőr kirepült pálcahüvelyéből, mintha mutatni akarná az utat. Siettünk a Pilvax-kávéházba, hol írótársaink szoktak összegyűlve lenni. Engem feltoltak az asztalra, hogy olvassam fel: »Mit kíván a magyar nemzet?« Valami villanyos melegség állta el akkor minden tagomat: érzem, végzetes szó az, amihez kezdek, de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is. Ki lett mondva. Utánam Petőfi olvasta fel halottföltámasztó költeményét: »Talpra magyar, hí a haza, itt az idő most, vagy soha !« S most hová innen ? Oda, ahol az ifjú tűz van: az egyetemre. Ugyanazon villanyárasztó jelenet, de már a csoportosult ifjúság buzdító riadala mellett, kinek nevében Vidacs János felelt a felhívásra. S hová innen ? A nyomdába! Nem ismerünk cenzort többé, kinyomatjuk a nemzet követelését és Petőfi buzdítóját. írta URRRQI RDTHL. Länderer nyomdája előtt már valamennyi írótársunkat mind együtt találtuk ; itt csatlakozott hozzánk Irinyi is, és a Nemzeti Színház tagjai, férfiak és nők. Esős, sáros idő volt, a közönség esernyőket tartott kalapjai fölé. — És uraim, — kiáltok a közönségre, — lehet, hogy egy óra múlva a golyók hullanak reánk eső helyett, akkor elfutunk-e ? S arra minden esernyő eltűnt a fejek fölül. De eltűntek még a kalapok is abban a pillanatban, amidőn Irinyi az első példányát a nemzeti követelésnek felmutatá e szóval: — íme, a szabad sajtó első nyomtatványa! A nyomtatógépet mindjárt elsőnek ragadta meg Irinyi, a második nyomást Petőfi, a harmadikat én tettem meg vele. Hogyha a merénylet szerencsétlenül üt ki, minket érjen a csapás, ne az ártatlan nyomdai személyzetet, így lett kinyomtatva Magyarországon a szabadsajtónak legelső terméke, így született meg a sajtószabadság! Eszembe jut, hogy azalatt, amíg a tizenkét pontot szedték, felhivattak a nemzeti kaszinóba, mely ugyanazon háznak első emeletén volt s egyike a legkonzervativebb uraknak azt a tanácsot adta nekem, hogy a tizenkét ponthoz még vegyünk föl egyet, a papi jószágok elvételét. — Ugyebár, — mondom, — azért, hogy a tizenharmadik ponttal megbuktassuk a többi tizenkettőt? — Köszönöm a jó tanácsot!« így adja elő a költő-szemtanú e nevezetes órák történetét, melyekben együtt lelkesedett úr és munkás, gazdag és szegény, s mint Jókai föntebb előadja, ott voltak a Nemzeti Színház tagjai, akiknek sorában Petőfi előtt legkedvesebb volt Egressy Gábor. Egressy nemcsak korának, de minden időknek egyik legnagyobb magyar színésze. Akkorában a Nemzeti Színház úgynevezett »régi gárdája« — 1837 és 1848 között — a következő fényes nevekkel dicsekedhetett: Déryné, Lendvayné, Laborfalvi Róza, Megyery, Szentpétery, Fáncsy, Bartha, Lendvay, László és utolsó bár e sorban, de első mindenütt: Egressy Galambos Gábor. A Nemzeti Színház első igazgatója Bajza József volt, zeneigazgatója Mátrai (Rothkrepf) Gábor. Bajza után Szentkirályi Móric lett az igazgató. A színház vezetését részvénytársaság veszi át, melynek elnök-igazgatója Földváry Gábor, alelnöke gróf Ráday, a társaság által kinevezett kormányzó választmány tagjai: Ilkey Sándor, Kovács Zsigmond, Nyáry Pál, Patay József és Rosti Albert. 1839-ben a színpadi darabok fordítói között Kossuth Lajos is szerepel, aki »Finnlandi János« című igen lelkes hangú és szabadszellemű dráma fordítója; ezt a színdarabot — éppen lelkes, szabad szelleme miatt — országszerte nagyon sűrűn adták. Shakespere darabok nagyban szerepelnek a műsoron, a régi fordításokat át- meg átjavítják, vagy újra fordítják. A »Makrancos hölgy«-et Egressy maga fordította le. »Como- ORSZAR-UtCA« 1907