Ország-Világ, 1908 (29. évfolyam, 1-26. szám)
1908-05-24 / 21. szám
410 nem végzünk felesleges munkát, ha megvilágítjuk Vörösmarty pályáját, küldetését. Kicsinységünknek, ziláltságunknak ma is szüksége van arra, hogy nagyságát minden vonatkozásában tisztán lássuk, értsük. Az ő költészetét nemcsak kora használhatta, de éltető erőnek érezzük ma is, melyhez vissza-visszatérünk. Nemsokára szólani fog a szobra s ez az alkalom is jogot ad arra, hogy kimondjuk a varázsigét: amint ő megmentette a jövőt nemzetének, úgy mentsük meg a jövőnek őt, de ne csak hideg követ, vagy bronzot adjunk neki, hiszen a gyász, az elborulás volt az övé! Ne a halott Vörösmarty alakját faragtassuk ki, hanem a mindig élő és éltető Vörösmartyét! De mire is tanított meg minket Vörösmarty, ki lelkesedett költő, számító politikus és szenvedő ember volt egy személyben ? Arra, hogy a nemzet hódító ereje nem a kesergésben, hanem a munkában, akaratban, elszánásban rejlik. Haladjunk, de ne a meggondolatlanság, hanem a tapasztalat vezessen ! Az átalakulást Széchenyi indította meg, kirontva és építve uralkodott az egész nemzeten. Széchenyi pályája sugallta, irányozta Vörösmartyét is, de míg Széchenyinek egy mentő szava se volt a régi magyar patriarkális élet számára s maró gúnynyal árasztotta el a múló világ tipikus alakját: az ósdi magyart, addig Vörösmarty kímélettel, szeretettel búcsúzott el az ősi, vendéghívó, gondtalan kúriáktól. Vörösmarty félt a rázkódásoktól, de a változás szüksége éppen úgy dolgozott benne, mint Széchenyiben, akinek varázsvesszeje új típust teremtett : a magyar reformerét. Széchenyi Bécsben nevelkedett s külföldről hozta haza a tettre készülő, új magyar élet eszményeit is. Az idegen környezet s a bejárt nyugati világ varázsa keltette föl benne azt a keserűséget, melylyel a régi világ minden bűnét elárasztotta: a gőgöt, tudákosságot, tétlenséget, könyvgyűlöletet s az adózni nem akarást. Vörösmarty nem járt idegenben: ő itthon, hazai levegőben fedezte fel magyar szivét s már akkor szinte elemi erővel tört ki hazafias szenvedélye, mikor Széchenyi bensejében még elégületlenül vívódott. A gyermekemlékek eredményezték, hogy Vörösmarty engesztelékeny volt a maradiság világa iránt s ha kifakadt, korholt is, harmonikusabb lelkületének nyugodt vonzalmával könnyűvé iparkodott tenni az új világnak a régivel beállt összeütközését. Vörösmartyban több volt a békítő szellem, Széchenyiben pedig a szigor, a kérlelhetetlenség volt az uralkodó vonás. Azonban agitációját mind a kettő csodás szivósággal teljesítette s a munkakedv akkor sem hagyta el őket, mikor már nemcsak érezniök kellett a fejlődés veszedelmeit, de a sors őket is összetörte. Küzdő, vergődő ember lett mind a kettő, de míg Széchenyin végleg erőt vett a kétségbeesés, Vörösmartyból nem veszett ki a jövőnkbe vetett hit. Széchenyinek is, Vörösmartynak is küldetése volt, érezték is céljaik, eszményeik közösségét, sőt többet ennél, éreztek előre valamit a jövendőből is. Csodálatos éleslátással ismerték fel a jövő fejleményeit, lappangó, homályos alakulásait. A tevékeny, fáradhatatlan Széchenyit, ki kézzel, észszel és szívvel előljárva indította meg a fejlődést, lobogó érzése, kínos háborgása éppen úgy jóssá tette, mint Vörösmartyt, kiben megvolt a nemzeti lélek Vörösmarty, a látnok. =— irt° «^oly. Rákosi Jenő, a Vörösmarty-szoborbizottság elnöke. — Hét képpel. — ]. A vadász ül hosszú, méla lesben, Vár felajzott nyílra gyors vadat, S mind fölebb és mindig fényesebben A serény nap dél felé mutat; Hasztalan vár; Vértes belsejében Nyugszik a vad hűs forrás tövében. A vadász még lesben ül sokáig, Alkonyattól vár szerencséjeb : Vár feszülten a nap áldoztáig, S ím a várt szerencse megjelent: Ah de nem vad, könnyű kis pillangó, S szép sugár lány, röpteként csapongó. »Tarka lepke, szép arany pillangó ! Lepj meg engem, szállj rám kis madár, Vagy vezess el, merre vagy szállandó, Ahol a nap nyugodóba jár.« Szól s iramlik, s mint az őz futása, Könnyű s játszi a lány illanása. »Istenemre !« szóla felszékelve A vadász: »ez már királyi vad!« És legottan, minden mást feledve, Hévvel a lány nyomdokán halad. Ő a lányért, lány a pillangóért, Versenyeznek tündér kedvtelésért. »Megvagy!« így szól a leány örömmel: Elfogván a szállongó lépét; »Megvagy!« így szól a vadász, gyönyörrel A leányra nyújtva jobb kezét; S rezzent kézből kis pillangó elszáll; A leány rab szép szem sugaránál. II. Áll-e még az ősz Peterdi háza ? Él-e még a régi harc fia ? Ám a ház még, bár fogy gazdasága S telt pohárnál ül az ősz maga. A sugár lány közben és a vendég, Lángszemében csábító varázs ég. S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért, A kupák már felvillantanak, Ősz vezére s a hon nagy nevéért A vén bajnok könnyi hulltanak : Most könyvi, vére hajdanában Bőven omlott Nándor ostromában. »Húnyt vezérem ifjú szép sugára« Szól az ősz most, »éljen a király!« A vadásznak vér tolál arcára S még kupája illetetlen áll. »Illetetlen mért hagyod kupádat ? Fogd fel gyermek, és kövesd apádat. Mert apád én kétszer is lehetnék, És ha ittam, az nincs cenkekért; Talpig ember, akit én említek, Nem gyaláz meg ő oly hősi vért !« S illetődve s méltóság szemében, Kél az ifjú, tölt pohár kezében : »Éljen hát a hős vezér magzatja, Addig éljen, míg a honnak él! De szakadjon élte pillanatja, Melyben attól elpártolni kél ; Egy király se inkább, mint hitetlen: Nyűg a népen a rossz s tehetetlen.« S mind zajosban, mindig hevesebben Víg beszéd közt a gyors óra ment. A leányka híven és hívebben Bámuld a lelkes idegent. »Vajh ki ő, és merre van hazája?« Gondolá, de nem mondotta szája. »Téged, is, te erdők szép virága, Üdvözölve tisztel e pohár! Hozzon Isten egykor fel Budába, Ősz apáddal a vadász elvár. Fenn lakozva a magas Budában Leltek engem Mátyás udvarában.« Szól s búcsúzik a vadász, rivalva Inti őt a kürthang: menni kell. Semmi szóra, semmi biztatásra Nem maradhat vendéglőivel. »Emlékezzél visszatérni hozzánk, Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.« Mond szerényen szép Ilonka, állván A kis csarnok végső lépcsején, S homlokán az ifjú megcsókolván, Útnak indúl a hold éjjelén. S csendes a ház, ah, de nincs nyugalma: Föl véré azt szerelem hatalma. III. Föl Peterdi s bájos unokája Látogatni mentenek Budát. Minden lépten nő az agg csodája, Mert sok újat meglepetve lát. A leányka titkon édes óra lövetén vár szép találkozóra. S van tolongás s új öröm Budában: Győzelemből várják a királyt, Aki Bécset vívó haragúban Vérboszút a rossz szomszédon állt. Vágyva néz sok hű szem ellenébe : Nem indul még szép Ilonka képe. »Hol van ő, a nyájas ösmeretlen ? Mily szerencse fordult életén ? Hemne, vagy tán messze költözötten VÖRÖSMARTY mIHELY költeménye. Jár az őzek hűvös rejtekén ?« Kérdi titkon aggó gondolattal, S arca majd ég, majd színében elhal. S felrobognak hadvészülte képpel Újlaki s a megbékült Garák. S a király jő, fölség érzetével környékezvén őt a hős apák, Ősz Peterdi ösmer vendégére, A király az: »Áldás életére!« »Fény nevére, áldás életére !« Fenn kiáltja minden hű alak; Százszorozva visszazeng nevére A hegy és völgy és a zárt falak. Haloványan hófehér szobornál Szép Ilonka némán és mezőn áll. »A vadászhoz Mátyás udvarában, Szép leánykám, elmenjünk-e hát ? Jobb nekünk a Vértes vadonéban, Kis tanyánk ott nyugodalmat ád.« Szól az ősz jól sejtő fájdalommal, S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal. És ha láttál szépen nőtt virágot Elhajolni belső baj miatt. Úgy hajolt el, félvén a világot, Szép Ilonka titkos bú alatt. Társasága lángzó érzemények, Kínos emlék, és kihalt remények. A rövid, de gyötrő élet elfolyt, Szép Ilonka hervadt sir felé. Hervadása liliomhullás volt, Ártatlanság képe s bánaté. A király jön s áll a puszta házban : Ők nyugosznak örökös hazában. fcgriRg^):R gri 0R5ZR6-U1LRS 5ZÉPLONKfi. 1908