Ország-Világ, 1908 (29. évfolyam, 1-26. szám)
1908-05-24 / 21. szám
1908 gyúlékonysága, de hiányzott a gyakorlati hajlam. A divinációt, a jósadományt az idők forrongó árja keltette föl bennök, de a hangot, a színt önfényükből kellett szítaniok. » A jósló képesség visszavezethető a mohácsi vész előtti időkbe. Ijesztő elborulás váltotta fel Mátyás tündöklő éveit s mint a zivatar előszele, oly láthatlan erővel szólt 1525-ben Geszthy László töredezett éneke: Isten, Szűz Mária háborútól védjen, Hatvanban gyűljetek, hogy jó végre legyen . . . Ez a hang már pusztában kiáltó szó volt: nem is tudta feltartóztatni a romlás folyamatát... A divináció folytatódott a XVI. század jeremiádjainak félelmes, ótestamentumi borújában. Az országot ekkor már nemcsak a német és török hadak tartották rettegésben, hanem pártos, erőszakos, fékezhetetlen uraink is. E meghasonlás keserű látomásoknak adott helyt a költészetben is: fölkeltette a boszúálló, kegyetlen Jehova eszméjét, az utolsó ítélet vigasztalan, sötétlő képeit s a zsidó népre lesújtott részt tragikus megadással vonatkoztatta a mi sorsunkra. Szkárosi Horváth András 1547-ben Mózes rettegtető átkát dörögte nemzete fülébe: Ad az Isten ellenségnek tégedet kezébe, Eloszlatol mindenfelé sok ország szegébe, Az vadaknak, madaraknak te esel körmébe, És nem leszen, te testedről ki őket elűzze. E fekete levegőben megfogant a végpusztulás gondolata is. Szkárosi félelmes jóslatokba merült: Azt tudjátok, hogy az Isten megvakult, már nem lát? De nem alszik, felünk pislog, noha sok bosszút lát . . . így jól látja ez világnak minden álnokságát, Majd levágja az fejszével az gonosz termő fát! A kurucénekmondókat is látomásokra ragadta a bukás fájdalma, az elmúlt dicsőség, de az ihletet már nem Izrael sivatagainak képeiből merítették, hanem az önérzet és búcsúvétel melancholikusan vegyített érzetéből. Minden elvégeztetett felőlünk. A büszke mámor, a szilaj kedv jajveszékelésbe ment át, de volt még egy utolsó reménység: Rákóczi, kit lesújtott ugyan a tragikus sors, mégis úr maradt százados álmaink felett s utolsó pihenőjét végre is a magyar föld ölében találta meg. A földönfutó kuruc Rákóczi ajkára adta keserű panaszait, de a gyász nyomán felvillanó reménykedő sejtelmeit is : Szeret Magyarország, Óhajt Erdély országa holtig szán, holtig bán Még a gyermekek is Tudom, visszakiván ! ... Mélyen nyúlt Berzsenyi is a nemzet lelkébe a »Romlásnak indult. . .« komor elborulásával. Az ő lelkéből is félelmes színekben tódultak elő a pusztulás képess ége tépelődései közt csak az antik fátum , a világtörvény kérlelhetlen szükségszerűsége bírta engesztelékenységre. Felforgat a nagy századok érckeze Mindent. Ledült már a nemes Ilion, A büszke Karthago hatalma, Róma s erős Babylon leomlott. Kölcsey is szorongó szívvel leste, hogy kondul-e a halálharang felettünk? Ekkor már valóban úgy látszott, hogy csak a katasztrófa van hátra. Kölcsey nem is az antik fátum képzetét vonatkoztatta a haza romlására, hanem a tények logikájából következtetett arra, hogy a magyar nép eljátszotta létjogát : csak múltja van, jövője nincs ! Kétségbeesése zord próféciákban nyilatkozott meg Zrínyi énekeiben : . .. Más faj állott a kihúnyt helyére Gyenge fővel, romlott, szívtelen. A dicső nép, mely tanult izzadni S izzadás közt hősi bért aratni, Névben él csak, többé nincs jelen ! Az idő megszülte azt, akire szükség volt: Széchenyit, ki 1830-ban éppen a múltat gúnyolta ki a dicsőbb jövő kedvéért. Jósigéje, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, szinte a vele oszlásáig hatott. A reformer Széchenyi forrása lett a hitnek, rendületlenségnek, benne sejtette meg az áléit nemzet a maga erejét. De a feladatok tömegével szemben a magunk erejének csekélységét mindjobban érezni kezdte s lelkében a föllelkesülést keserű kétely váltogatta. A »Hitel«-ben a magyart erőteljes, életre hivatott népnek mondta, a »Kelet népé «-ben már úgy szólt róla, mint amely a sír szélén áll. Az erőnek képviselője csalókáknak érezte reményeit s végre is szemelláthatólag megtántorodott... A levegőben közelgő viharok szelét sejdítette s a végzetes órákban szivének lángjainál belátott a jövendő homályába. Felizgult képzelete rémes képeket varázsolt eléje: tűzvészt, vérpatakokat, de a nemzet elfordult tőle, nem értette többé s egész lelkével Kossuthhoz csatlakozott. Széchenyi egyedül maradt égő gyötrelmeivel s megdöbbentő jóslataival. »Én a csillagokból olvasok. Vér és vér mindenütt. A testvér a testvért, a népfaj a népfajt fogja mészárolni engesztelhetetlenül és őrülten. Keresztet rajzolnak vérből a házakra, melyeket le kell égetni. Pest oda van. Száguldó csapatok dúlnak szét mindent, mit építünk! Ah! az én füstbe ment életem . . .« Tragikus sorsa nyomot hagyott a költészetben. Vörösmartyban nemcsak politikai programmja maradt meg tisztán, de lelki élete, benső világa is. Vörösmarty riadóiba is bele-bele zokogott a tragikus panasz: föltétlenül hinni ő sem mert. Az ő lelkében is felülkerekedett a végzet ösztönszerű sejtelme, őt is sötét árnyékok környékezték . . . Ebben az ellentétes hangulatban született a »Szózat« is, mely a nemzeti lélekre tett hatásával 1836-ban történeti jelentőségűvé lett, de ma sem tudjuk eldönteni, hogy mi is több benne: az elszántság vagy a balsejtelem, az önérzet vagy a fájdalom ? Vörösmarty szemei előtt megnyílt a jövendő s lelkének jóserejével szólt ez a versszak : Vagy lőni fog, ha lőni kell A nagyszerű halál, Hol a temetkezés felett Egy ország vérben áll! A nemzeti sír tűnt fel Vörösmarty előtt, melynek gyászképe Széchenyit kétségbeejtette és összetörte. Ezzel a fenyegető árnyékkal szállt szembe Vörösmarty is. Konvulzióit ő sem tudta rejtve tartani a világ előtt, de az erő, a nagyság érzete is kitéphetetlenül begyökerezett lelkébe, ha el is kell Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka. S rezzent kézből kis pillangó elszáll. A leány rab szép szem sugaránál. Orlai Petries Soma festménye után. 0R5ZRBUILRO 411