Ország-Világ, 1918 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1918-01-01 / 1. szám
1918 A bronz állóóra is — mint korának hű és jólnevelt példánya — tudta, hogy fődolog a szépség és a külső forma. Tehát híven alkalmazkodott korának jelleméhez, minden sze* szélyéhez és udvariasan viselkedett minden* kor. Sohasem sietett és sohasem siettetett. A fehér parókás és csipkebodros lovagoknak mindig elég időt engedett egy bókra, egy kézcsókra és a legmélyebb hajlongásnak sem szabta szűkre az ütemét. A királyok udvariasságához alkalmazkodott, amikor pontos volt. A szerelmes szív dobogását mindig diszkréten kísérte, ha ütött a titkos pásztorbóra lepkeszárnyú boldogsága. Olykor*olykor megállt egy kicsit, mert tudta jól, akár csak a legtanultabb fehér paró* kás udvaronc, hogy nem illik valamelyik vér* beli hercegnél előbb járni. Sok zege*zuga, sok cikornyája volt annak az időnek, sok udvariassága, sok finomsága, sok léhasága, sok gyarlósága. De még a hibákat és léhaságokat is a leg* ildomosabban, a legünnepélyesebben, a leg* előkelőbben követték el a rokokó világban. A mérget rózsák kelyhébe zárták, az orgyilok tőrét csipkezsebkendőbe rejtették és királynőt megillető hódolatban részesítették a szerelem fodros,bodros selyembe, arany brokátba öltözött pillangóit. Abban a korban, abban a milliőben, abban a felfogásban és hitvallásban kellett a bronz amorettekkel ékes rokokó órának az időhöz alkalmazkodni és úgy beleélte magát korának szellemébe, hogy többé nem tudott abból sohasem kibontakozni. És dacára annak, hogy mutatta az időt és annak múlását, mégsem volt képes egyúttal követni a kornak a haladását. Mint egy szegény száműzött, úgy érezte magát az öreg óra az új, vadonatúj környezetében, ahol minden bántotta, sértette, izgatta, meglepte és megbotránkoztatta. A bútorok, a tapéták, a képek, az emberek, az érzelmek, a beszédek. A sietés, a nyerseség, a nyegleség, a sok szám, a sok számítás, a tőzsde, a kamat. A túl hangos nevetés, a a durva élcek, a sok dicsekvés, a sok törtetés, az előtérbe való törekvés, amelynek létrája, nem mint valamikor régen, selymes asszonyhajszálakból, de hajókötélszerű idegekből volt szőve. Sértette, a sok erős parfüm, a dohányzó, a kártyázó asszony, a túl sok ékszer, a gyári csipke, a börze tónus. Szegény öreg óra, amikor nagyon meg-megdöbbent, elf el* állt egy*egy percre a lélegzése s mint ami* kor az ijedt, a meglepetett szívnek kimarad az átérverése, úgy akadt el olykor,olykor a régi műremeknek egy*egy ketyegése. Azután csak újra járt, mert hát ez volt a köteles* sége. Valahányszor a milliomos vastag ujjai a mellényzsebből előhúzták az arany kerékkötő láncon lógó, fényes arany kronométert, amely hajszálpontossággal mutatta az időt, az órát, a percet, a másodpercet, a hónapot, az évet, az évszakot, a csillagok állását és még Isten tudja, mi minden más egyebet, rendesen így recsegett, a milliomos hangja, ha az öreg rokokó órára nézett: »Ostoba, vén szerszám, már megint tíz percet késik. Na hát, nem értettek még akkor a mesterséghez. Ma egy ilyen Werck öt fillért meg nem ér. Csak ne lett volna olyan drága, ki is dobnám a vén lomot! Vehettem volna az árán vagy húsz elsőrendű svájci órát, a legújabb fajtából. Eladni sem lehet az ilyet, mert ki az ördög fizetne meg egy ilyen ostoba, pontatlan jószágot? Ezzel ugyan szépen becsaptak...« így megy ez napról*napra. Ilyenkor a rokokó műremeknek ki*kimarad egy-egy lüktetése, mindig több és nagyobb lesz a késése, amelynek okáról senki sem sejti, hogy ez az új időkben élő régi óra ketyegő tragédiája. (Folytatása következik.) ORSZÁG-VILÁG A TRENCSÉNI LEGENDA. Történelmi kép. - írta LELKES NÁNDOR JÓZSEF. A kurucvilág idején nagyobb érvágás nem érhette a magyarság érdekeit, mint az az ütközet, mely 1708 augusztus hó 3-án trencséni csata név alatt II. Rákóczi Ferenc seregének vereségével végződött. Hámoros és Tornyos ölelkező határán folyt le az a harc, mit a történelem II. Rákóczi Ferenc trencséni csatavesztésének nevez. Jelentőségében nagyobb és következményeiben gyászosabb fegyver ténye nem volt a kurucoknak a fölkelés ideje alatt. Ez az esemény nemcsak a felvidéki hadjáratnak, hanem az egész országban folyó hadműveletek sorozatának a legnagyobb szabású, mondjuk a legvéresebb csatája volt. Voltaképen nem a fejedelem akaratával találkozott ez a gyászos emlékű fegyvertény, ha* a vezéreinek nyakasságán mullott, akik az előzetes haditanácsban mintegy rászuggerál ták a fejedelemre, hogy ne az általa tervezett Lipótvár ostromához fogjanak, hanem Trencsénnél támadják meg az arra húzódó Heister, Viárd és Pálffy egyesült seregeit. »Úgy látszik, mintha valami végzetszerű átok szállta volna meg a lelkeket« — jegyzi meg a fejedelem irataiban a tanácskozókra vonatkozólag. — »A józan okaimra senki sem hallgatott — írja, csupán Vay Ádám udvari főkapitány volt a fejedelemmel egy véleményen. A történtek, mint minden esetben, úgy ez alkalommal is neki adtak igazat, mert tényleg csúfosabb vereség még nem érte a kurucok seregét és ezzel nagyobb kerékkötője aligha keletkezhetett volna a nagy szabadsághős ter* veinek. Elveszett itt minden. Nemcsak a szépen és újonnan szervezett kuruc*sereg, hanem a további hit, a bizalom az ügy végső diadalá* ban ,• a vezérek állhatatossága, a nemesség kitartóssága, a kurucnév fényes dicsősége. Ezt mutatták az ezt követő egymásra torlódó események. Ez a csata, mintha méhében hordta volna a szomorú okozatok egész láncolatát. A kuructörténet valóságos fordulópontja volt ez. És ezek után, mint a fejedelem is felsóhajt: »Semmi sem sikerült többé!« De nem is sikerülhetett, mert általános lett a fejetlenség. Lehangoltság, elkedvtelenedés szállták meg a lelkeket, sőt a fejedelem sem volt ment az elcsüggedés hangulatától. Ha itt-ott kedvezett is a kurucfegyvereknek a hadiszerencse, ez oly csekély méretű volt s oly kis számban fordult elő, hogy mindez mit sem változtatott az adott viszonyokon, azonban ezek az adott viszonyok nagy kihajtással voltak az események további fejlődésére. Ocskay elpártolása csak egy kimagaslóbb momentuma volt a trencséni csatából kifolyó eseményeknek, mit a brigadéros eposzi neve tett ezzé. Ámde volt ilyen és ehhez hasonló eset számos a szereplő egyéniségéhez mérve, hol kisebb, hol nagyobb fontosságú. Mintha egyik a másikának folyománya lett volna ,a sűrű egymásutánba bukkantak fel árulók, elpártolók és »hitehagyottak« úgy a táborban, mint a vármegyék gyűléstermeinek rendjei, akár a domíniumaikban ülő urak között. Vezérek és más vezető férfiak inogtak meg a fejedelem iránti hűségben. Ennek nyomában burjánzott a meggyanusítás is, mitől még a sziklaszilárd Vak Bottyán, vagy az elkedvtelenedett, de azért hűnek maradt Balogh István dandár a nők sem volt ment. Ilyen káros nyomokat hagyott maga után az a fatális ütközet. Azonban nemcsak a fejedelem és Bercsényi, a »locumtenens« a trencséni csatavesztésnek tulajdonították mindezen sajnálatos állapotokat, melyekről báró Zay Lőrinc kormánytanácsos írja, hogy soha életének rendiben oly konfu*ziót nem látott, hanem maga a köznép sem vonhatta ki magát a vesztett csata hatása alól. Az egyszerű nép lelkét szintén mintha bal* sejtelmek szállották volna meg a jövőre nézve. Minden reményüket a nagy szabadsághősbe, Rákócziba helyezték. Mondákat, kurucdicső*get sirató nótákat teremtettek maguk között, melyek főbb tárgya a fejedelem személye, akit dédelgetve, becézve a megtörtént események fölé helyezve, tőle várják a dolgok jórafordulását, melyek azonban, sajnos, mégis csak fátumszerűen a nagy majthényi síkhoz vezették a nemzet ügyét. Nemcsak a fejedelem, hanem a kialakult közvélemény is Pekry Lőrinc tábornoknak, a kuruchad jobbszárnya vezérének tulajdonítják a trencséni csata balvégű kimenetelét. Pekry állítólag abban a szerencsétlen hibába esett, hogy többrendű »szánalmas« mozdulataival felbátorította a szemfüles Pálffy labancgenerálist arra, hogy ez az összeütközést kerülő Heister főhadvezér beleegyezésével a saját felelősségére megtámadhassa a kuruchadnak ezt a szárnyát. És nem eredménytelenül. Pálffy helyesen következtetett az ügyetlen mozdulatokból. Pekry jobbszárnya egyszerre csak minden további ellenállás nélkül meghátrált, majd futni kezdett és ezzel oly helyzetet idézett elő, a többi seregekben is, hogy ott is általános lett a zűrzavar, mely ezeknél is gyors meghátrálásba, majd vad menekülésbe fulladt. Rákóczi, hogy katonáiba vitézséget öntsön s mérsékelje a rendetlen menekülést jelenlétével, sebes lovaglással iparkodott eléjük kerülni. Azonban lova megbotlott, kardja kirepült kezéből, ő maga kifordulva a nyeregből, eszméletlenül a földre zuhant a páráját kiadó lova mellé. Karabélyosai és hű testőrei a legrosszabbat sejtve, hozzárohantak s gyöngéden felemelve a vérző fejedelmet, sietve vitték el a szint , FEHÉR HÓ, PIROS HÓ. Messze indult ő is, puska volt a vállán, Gyerek volt, alig hogy pelyhedzett az állán ,■ Szülőfalujába mindig üzengette, Életben van, most meg ki is lett tüntetve. Hej, de egyszer aztán a levél csak késett, Egy bolondos golyó röpült a szívének , Úgy bukott a hóba, mint a fehér galamb, Piros lett a hó is gyönge teste alatt. Alig borított az éj a földre fátyolt, Lelke egyenesen föl az égbe szállott, Egy angyal az utat mutatta előtte, Fehér hó, piros hó messze maradt tőle. Ott állt az Úr fényes, nagy trónusa mellett. Szólt az Úr: Mondd fiam, miben lenne kedved ? Vitéz voltál, hős is, melleden az érem ... Szólj fiam, mit kívánsz hát jutalomképpen ? De a hős csak hallgat, nem nyílik szó ajkán, Minden gondolata ott búsong anyjánál. . . Az angyalok súgják : Mondd, hogy legyen béke, Szeretet és áldás szálljon minden népre. A kis hős szemében kínzó zavar támad . . . — Uram, én szerettem nagyon az anyámat! Minden vágyam ő volt, csak még egyszer lássam, S letöröljem szemét örömujjongással. Tudom, nem éri túl, nem bírja sokáig, Ha a hír felőlem eljut majd odáig, Nemsokára ő is eljön ide ... értem, Azért tőled Uram, azt az egyet kérem : Tekints le a földre, a fehér hó rajta Szegény embereknek piros vérpatakja, Ha már kívánnom kell, hát csak azt akarom, Hogy a hó a földön szép fehér maradjon. ANDRISKA KÁROLY.