Ország-Világ, 1918 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1918-12-08 / 50. szám

1918 látogattam ott a még akkoriban életben volt Hatfaludi Elek urat, kinél éppen a sok áldo­­zatról folyván a beszéd, én különösen föl­említettem a Petőfi Sándor elestéből eredt irodalmi veszteséget. Hatfaludi úr az ottani bizalmas kört meg­­nyugtatva, oda nyilatkozott, hogy eziránt nyugodt lehetek, mert Petőfi Sándor a seges­vári csatában nem esett el, mert még 1849-ben késő őszszel a Szilágyságban fekvő bölcskei lakában több napig időzött nála. S midőn én a személyben való tévedésre figyelmeztettem, becsületszavára erősíté, hogy ő Petőfi Sándort azelőtt ismervén személyesen, személyére nézve nem tévedhetett. E szerint örömest hiszem annak a segesvári csata utáni életben maradását, hogy azonban lelki bánata és keserves bujdoklása közepette nem lett-e, ismer­etlenül, csakugyan a forra­dalom áldozata, azt állítani nem merem. Okát rejtőzésének, ha még életben lenne, nem képzelhetem . . . Míg tehát Petőfi számára babérkoszorú­val díszített szabadságoszlopot emelhetnénk, várnunk kell, míg e történet biztos alapú adatával fel lesz világosítva az e részben létező kétely és bizonytalanság.« így reménykedtek, sőt hittek az öregek. Ki is tudta volna elhinni egy szóra, 1850-ben, egy évvel a fehéregyházai csata után, hogy a »Talpra magyar!« költője — nincs többé... Egressy azt mondja erre a levélre, hogy »nincs ugyan oka a levélíró adataiban kétel­kedni, de olyan emberrel akarnának már végre találkozni, aki egyenesen kimondaná: ám, itt vagyok, én láttam Petőfit az 1849-iki csata után, én találkoztam, én beszéltem vele . . . Ilyen embert hiába keresünk, olyan azonban sokszor akadt, aki egy harmadiktól hallotta, hogy találkozott vele. Pedig mennyi jóhiszemű s mennyi nemtelen ámítás történt e részben . . .« Pedig hány ember akadt, aki esküdött rá, hogy látta!... Még Jókai is a hit zománcával vonja be Hazucha elbeszélését, aki a várba vezető Jezsuita-lépcsőn találkozott Petőfivel. Hazucha Petőfi legnagyobb ellenségeinek egyike volt, a Honderű-klikkhez tartozott s mint ilyen, Lázárral és Jámborral cseppet sem hízelegtek neki. S ez a Hazubia jött haza holtra sápadtan és zavarodottan azzal a hírrel, hogy ő beszélt Petőfivel . . . Hogy mit? . . . azt örökké titokban tartotta, mert szerinte, Petőfi tőle, mint hivatalnoktól külföldi út­levelet kért. Ha elárulná, talán romlását okozná. Pedig Hazucha tisztességes ellenfél volt. A titkát sírba vitte magával. Barabás Károly felel az előbbeni levelekre s azt mondja, hogy »midőn a kérdéses levelet elolvastam, a magyarnak azon nemes tulajdona jutott eszembe, hogy akit igazán szeretve tisztel, azért élni-halni kész s ha hallja, hogy nincs többé, semmiképen sem akarja elhinni.« Ez a levél Marosfalváról kelt november 12-én. »Ez a kegyelet csalta meg tán — folytatja tovább — a kolozsvári levélíró emlékezetét, mert az ország minden részéből jöttek levelek s szoríttatott kezet a segesvári csata után Petőfivel, mely eset, ha valósággal megtörtént, az a segesvári csata előtt volt, mert akkor nemcsak a kolozsvári levélíró, hanem mások is, sokan, láttuk, hogy el­utazott.« De nem fárasztom a tisztelt olvasó becses figyelmét az efféle kitérésekkel, a tárgyhoz szólok, még pedig nem hallomásból, — mint ezt minap tevém — hanem, mint a Bánságból Erdélybe a borgói táborhoz visszaparancsolt és 1849. évi július 22-ik napján Szászrégenbe, a Damaszkin ezredes parancsnokságához meg­érkezett s másnap, azaz július 23-án a régeni hídnál ágyúfedezeten volt Mátyás-huszár­­század őrmestere. Ezen nap máig is eleven emlékezetemben van, mivel akkor oly időtöltésbe elegyedtem volt, hogy a szórakozás közben csákómat is ott felejtettem. Szász-Régentől Erdő-Szent- György felé hátráltunk, innen július 26-ik napján — ezt jól megjegyeztetni kérem — Vásárhelyre megérkeztünk,­ másnap a volt királyi táblai ülnök, — akinél három évig irnokoskodtam volt — mélts. Balla Mihály úrnál tisztelkedni jártam. A tisztelt úr igen szívesen fogadott s a közelebbi vasárnapra ebédre parancsolt, de én — minthogy nem tudhattam, meddig lehetünk Vásárhelyt — nem ígérkeztem, mire azt mondta: »No hát mindennap jöjjön el hozzám ebédre, míg itt lesznek!« Használtam is az alkalmatosságot s vasárnap is, azaz július 29-ik napján is ott ebédeltem. Ebéd után az utcára kimentem s más két bajtársammal találkozván, holmiról szót váltottunk. Egyszer csak sebesen el­halad mellettünk egy szekér két ismeretlen tiszttel. »Kik lehetnek ezek?« kérdék a félénken közeledő, kis termetű s jóformán barna fiatal tiszttől. — A jobbfelől ülő az Petőfi Sándor! — felelé a tiszt. Erre mindnyájan felkiáltottunk : — Ejnye, az angyalát, hogy nem tudtuk, hogy itt van... megismerkedtünk volna vele ! A másik tisztnek is megmondta nevét, de azt számba se vettük. Marosvásárhelyt voltunk 30 bikán, 31 sikén és augusztus első napján is, amikor az a szomorú hír terjedt el, hogy Bem a segesvári csatát elvesztette s maga is egy pocsolyába lovastul beleesett s belemerült. Mihelyt ezt a hírt hallottam — minthogy rokonom, Lőrinc hadnagy sorsa érdekelt — felsiettem a fő­hadiszállásra, hogy tudakozódjam róla, de Bemet éppen akkor fürösztötték a sárból s e miatt személyesen nem láthattam. Lőrincet sem láttam sehol. Miután jó darab ideig várakoztam s még sem bocsátottak be, azon hírrel, hogy nagy csata volt Segesvár alatt s istenes ember, ki megmaradhatott, szállásomra visszamentem. Alig füröszték ki Bemet ma a sárból, már másnap, azaz augusztus másodikán a vallott kudarcot megbosszulandó, a tábor egy részét Gálfalvának, a mást Tordának indí­totta. Én a Torda felé indított csapattal mentem s mint láttam, a parancsnokok is mind jöttek. A kolozsvári levél pedig azt állítja, hogy augusztus ötödikén is még Vásár­helyen voltak a főhadiszálláson parancsvétel végett, de hogy ezen állítása tévedésen alapul, bizonyítja elől említett barátom naplója, mely szerint Bem tábornok 1849-ik évi augusztus ötödikén s Szebennél az oroszokat keményen megverte s Szebent másodszor is bevette.« A kolozsvári levél írója ugyanis azt állította, hogy Petőfit a segesvári csata után öt nappal látta. Barabás Károlynak ez a levele meglehetős zavaros, mint afféle hadba keveredett emberé, aki összezavar dátumokat és embereket. Gyalokay Lajostól, a nagyváradi törvény­szék érdemes elnökétől tudom, hogy a mondott napon Petőfi »egy másik ismeretlen tiszttel« nem kocsikázhatott Marosvásárhelyen, mert akkor Berényből indult ki Egressy Gáborral, amit ennek teljesen szavahihető fel­jegyzése bizonyít. Utolsó útjára pedig Gyalokay vitte a költőt a maga szekerén s ekkor Petőfi vászonzubbonyt viselt s a vállán dupla puskát. Ezt bizonyítja Lengyel dr. is, aki a fehér­egyházai csata folyamában a sebesülteket kötözte s aki Petőfit a csata folyamában többször látta. Beszélt is vele. Mikor Gyalokay kocsiján haladtak a csata­tér felé, a szemhatáron sötét felhők gyüle­keztek s vihar közeledett, melynek távoli mennydörgése fel-feszengett. Gyalokay, hogy megtörje a csendet, feltekint s Petőfihez for­dulva, azt kérdi: — Vihar jön. Várjon kit ver meg az Isten ?... Petőfi kérdőleg tekintett rá. — Minket vagy az oroszt? — folytatja Gyalokay. — Én remélem, hogy az oroszt... Petőfi sötéten nézett rá. — Reméled ? . . . Én követelem ! . . . Mikor ezt egy kolozsvári látogatásom alkal­mával az öreg Brassai bácsinak elmondottam, mosolyogva jegyezte meg: — Est genuine Petőfianum . . .­­Petőfit jellemző vonása van a dolognak !» Az is volt... Hanem a fehéregyházai napon az Isten nem az oroszt, de a magyar nemzetet verte meg a legsúlyosabb veszteséggel: leg­nagyobb dalköltőjének elvesztésével! . . . ›---»---»■---»---'----»---» » ---K­-- ---!!---|.---!!---N­---1 GYÖRGy, szerb herceg. PÉTER, Szerbia királya. ORSZÁG-VILÁG 593 TÉL. ! Ha odakint a rét virágba öltözött, Ha a vándordaru újra elköltözött, Ha felhős volt ott fönt a nemrég napos ég, Ha madárdallal volt telisteli a lég : Verseket faragtam búsan vagy nevetve. Álmokat, vágyakat lassan elfeledve, Hiába már nekem a ragyogó tavasz, A lelkemben örök hervasztó tél havaz. Dalolhat felőlem a légben a madár, Elmúlt én tőlem már titkon, lopva a nyár. Nem nyilik az ajkam kacagó nótára, Összeomlott szívem szép, délibáb vára, Ha kicsendül néha egy-egy melódia, Az is oly csöndes, mint templomban az ima, Csak szélzúgása az a szívem telének : S mindegyik szomorú, bús halotti ének. Kesztyűsné BALOG MARGIT.

Next