Ország-Világ, 1919 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1919-01-01 / 1. szám
1919 ORSZÁG-VILÁG 5 Magyarok Istene!... Magyarok Istene, trónusán az égnek, Melyen künn dicsőség csillagai égnek, Kiborult szemeddel látsz te onnan minket, Látod-e keserű, égő könnyeinket ? Ezer nagy esztendőt küzdve végig éltünk. Sajónál, Mohácsnál Bukva is reméltünk. Most egyedül állunk tengerén a vérnek. Tarajos hullámok a mellünkig érnek. Melyet vérrel szerzett diadalmas Árpád: Mienk még a négy viz ? Mienk még a Kárpát ? Vérebek szaggatják a haza szent testét, Hiénák lesik az oroszlán elestét. Most is szerte húzunk? Most is viszályt hintünk? Könnybe lábhadt szemmel az égre tekintünk, Arcunk ég felé néz, s reája borulnak Kitépett tollai szárny szegett Turulnak... ... El, el a viszállyal... A perc elérkezett. Minden magyar fogjon most testvéri kezet. Nagy sorsfordulás jön reggeltől estére. Nézzetek a haza vonagló testére. Reng a föld, a haza szent földje alattunk. Ne járjunk az úton, min eddig haladtunk. Még élünk, még állunk, még küzdeni merünk. Megvédjük testünkkel nemzeti elmezünk. Magyar népi Milliók! Népünk minden fia. Testvéri láncba kell mindennek állnia, akik a kor szavát nem értették eddig. lm, elértünk most az utolsó nagy tettig. Ég az oltár... jörtek a nagy egyességre. Magyar a magyart, hogy most megértse végre. Pusztaszer mezején megújul vértestünk, Mint egyek: megállunk. Széthúzva: elestünk! Magyarok Istene, trónusán az égnek, Melyen Csaba vezér csillagai égnek, ~ Elborult szemeddel nézz meg onnan minket, S töröld le fájdalmas, égő könnyeinket! VÁRAD! ANTAL. «**~ SAR/----VW-VW"VW" 'VW VW 1 VW W ^ ----^ A SZÜRKE CIPŐ. Elbeszélés. - Ina ANDRISKA KÁROLY. — A szépséget mindig alkotó részeiben kell keresni, — dörmögte magában Leodegár alanyi költő, aki, hogy megélhessen, a ruharekviráló bizottságban teljesített nemes szolgálatot, szóra tkozván egész délelőtt a milliméter vékony* ságra elnyűtt polgári ruhákat. Leodegár azon*ban nem azért volt költő, hogy ilyen vad és nemtelen munka megtörje nemes szívét s a sokféle kellemetlen ruhaillat durva kéreggel vonja be az arra rakódott finom lemez*patinát, amely érzékenyen reagált minden szépre, különösen, ami a nővel volt összefüggésben. Pénz* kereső munkája közben — mert a versei után éppen annyit kapott, hogy reggel retúrjegyet válthatott a villamoson — sokszor eszébe jutott, hogy miért nem inkább női ruhákat ,rekviráltak. Mennyit ábrándozhatna akkor! És szinte érezte a Safranore, Heliotrop, Bam de River, Vinteur pax*illatban elhaló mámoros szoknyák gyenge lihegéseit, amint kitaszítva az idegenbe, lassanként a semmiségbe foszlanak, hogy magukkal vigyenek édes titkokat, amiket sok halandó úgy sem értene meg. Leodegár azonban nem volt annyira szoknya* bolond, hogy még mélyebben elmerült volna álmodozásába s miután szomorú szívvel megállapította, hogy egyik rongyos nadrágszár sem szélesedik szoknyává s egyik foltozott mellény sem alakul át kivágott csipke*blúzzá, szorgalmasan végezte munkáját s közben meg* írta a »Közigazság« részére az egyszárú nadrág elégiáját. Merengéséből és a poézis magas létrájáról egy durva hang rántotta vissza a sötét valóságba, amikor a hivatal »főnöke,« aki buzgón válogatott — talán éppen saját használatra — egy pár jókarban levő cipőt s aki az erősebb hangú zupásőrmesterek vezérkarához tartozott, felkiáltott: — A mennydörgős*ménküt akarnak ezzel a . . . És a falhoz hajította az ártatlan jószágot. Leodegár ijedten fordította fejét a koppanás irányában, majd szent áhítattal emelte fel a »főrendező« kitörő haragjának tárgyát, amely nem volt más, mint egy magasszárú szürke* betétes női cipő. A kis női holmi egyelőre el volt szakítva párjától, amely talán valami ronda és nehéz férficipő súlya alatt görnye* dezett, de Leodegár nem azért volt alanyi költő, hogy a szépséget az alkotó rész felé* ben is fel ne találja. Csak azt nem tudta el*gondolni, hogyan kerülhetett a költészetnek ez a remeke a prózai bakancsok sokaságába. Ennél a jelenetnél dörmögte magában Leode*gár, hogy »a szépséget mindig alkotó részei* ben kell keresni,« amire a próza embere, az őrmester, azt morogta vissza: — Keresse meg a párját is és vigye el a babájának! Leodegár azonban már nem kereshette meg a magasszárú, szürkebetétes női cipőcske párját, mert még aznap este olyan magasfokú láz vett rajta erőt, hogy könnyen azt lehetett volna gondolni, miszerint a láz el akarja érni a szürke női cipő lyukainak számát, amely jobbról balról összesen kitett negyvenkettőt. Mert ha sikerült is felkapaszkodnia az Uebe* féle thermométer higanyának a kislétra négy* venedik bokáig, azon túl már nem jutott. De ez is éppen elegendő volt ahhoz, hogy Leode* gár alanyi költő fantáziája előtt kitáruljon valami csodás világ kapuja. Szépnek, elragadónak látta képzelete, amelynek látományát még fenségesebbé varázsolta a láz ezerszínű ujja. Szép volt, mert fájt neki, elragadó volt, mert nem lehetett az övé. Melegség, buja szeretet áradt körülötte. Gyöny győzött a homloka és nedves lett a haja is. A láz kérlelhetetlenül öntötte egész testére széjjel égető parázsát, amelyen ellobbant min den, ami földi s megtisztult fenségében emel kedett ki egy pár szürkebetétes női magas* szárú cipőcske, amely simább volt a kora* érett kékszilva hamvas bársonyánál s az érin* tése fájó lemondást suttogott Leodegár felé. Egyszerre csak ott látta dideregni a kirakat fényáradatában, magánosan, árván és szomorúan. Mintha mindenki megfeledkezett volna róla. Talán azért, mert nagyon piciny volt? Majd bársonyos fehér, vékonyka leánykezek nyúltak feléje és gyengéden végigcirógatták. Ó, milyen örömmel szorította össze azokat a pici lábakat, amelyeket belebujtatott elhagyatottságának bájos nemzője. Átölelte a pici lábakat meleg szeretettel, mert érezte, hogy most híres lesz, mindenki meg fogja nézni és mindenkinek tetszeni fog. És a két kis szürkebetétes magasszárú cipőcske elindult hódító útjára. Szépen, egymás mellett lépegetett, kecses rngadozással, ritmussal és művészettel. Nagy hajú zeneszerzők megírták róla: »A cipő ritmikus elméletét,« tudósok könyvet írtak: »A láb öntudatos előremozgásának a lélekre való hatásának ,• cikkek jelentek meg a szürke cipők tudásáról, amely a balett pás dereskéjét messze túlhaladta. A cipő később féltékeny lett. Mégpedig azokra a pici lábakra, amelyeket reggeltől estig szorosan átölelve tartott, mert lassan kint megtudta, hogy senki sem neki hódol, hanem a Piroska lábainak, amelyek merészen nagy távolságot hagytak a negyvenkettedik cipőlyuk és a szoknya azon része között, amely szeszélyesen libeg a levegőben és mámorosan csókolódzik az átlátszó szürkeharisnya felső tízezer szemével . . . . . . Leodegár nyöszörgött ágyában s amikor új vizesborogatást kapott, már nem is látta a cipőcske szomorúságát. Újra vidám volt az, mint azelőtt. A cipőcske hallotta, amikor a férfi azt suttogta: — Gyönyörűek ezek a szürke cipőcskék! Ezeket nem is emberi kéz formálta, hanem valami csoda teremtette, de a maga lába ad meg neki minden ékességet, mint a királynak a korona. És a magasszárú szürke cipőcskék boldogan tipegtek a két fényes lakkcipő mellett. A szürke cipőcskék művésziesen halk menüettet lejtettek ritmikus előremozgással s a fekete cipők sarkantyújának pengése finom és mámoros muzsikával kísérte . . . . . . Leodegár hánykolódni kezdett ágyában. A háziasszonya ott szorgoskodott mellette és aggodalmaskodva nézett a betegre, aki érthetetlen szavakat suttogott: — Milyen fájdalom ... a szürke cipő bol* dogsága szomorú lelkem kínozza... A fekete cipő a torkomra lép . . . belém fojtja a lelket. A háziasszony rémülten futott orvosért. — Mindig valami cipőről beszél . . . — jegyezte meg, amikor az orvos egyet-mást kérdezett tőle. A csillapítószerek csökkentették Leodegár barátunk lázát. Már nem is látta a gyilkos fekete cipőt, már nem is félt tőle. Tudta, hogy a szürke cipőcske visszatér hozzá s ő boldog lesz. És íme, kinyílik a félhomályos hónapos* szoba ajtaja. Halkan, nesztelenül, mintha angyal suhanna be az ajtón, egy gyönyörű* séges fiatal leány közeledik az ágyához. Leode*gár felismeri benne a szürke magasszárú cipők tulajdonosát. Feléje nyújtja karjait, mosolyra nyílnak ajkai. Kihajol az alacsony ágyból — majdhogy ki nem bukik belőle — s kezével végig akarja simítani a szürke cipőcskéket. Tele vággyal, szenvedéllyel le akar borulni az imádott cipőcskék fölé, hogy elsuttogja olthatatlan szerelmét, amely a cipőcskék lépteinek nyomán támadt. — Ó, kis cipők, drága kis szürke cipők, amelyek a fenségest magatokban hordjátok, amely előtt leborul az ember, hogy hódolatát nyilváníthassa. Hozzatok termékeny áldást a földre, hogy a bakancsok taposta véres talpák nyomán virág, élet, boldogság fakadjon. Ti hoztok vigaszt a gyötrődő emberek millióinak, s a milliók elfelejtik a szenvedést, a gyötrelmet. A pokol helyett a mennyország fényes kapui nyílnak meg . . . A látomány eltűnt. A háziasszony gorombán ripakodott rá: — Mit beszél ennyi bolondot össze! Tartsa ide a fejét, hadd csavarom a vizesrongyot rá. Még megbolondul abba a szürke cipőbe, amelyből biztos valahol pezsgőt ivott. Mind*járt ki is dobom innen, hogy meggyógyul* hasson! Leodegár pedig nevetett, úgy, amint egy alanyi költő nevethet, amikor kétségbeesésében nem tehet mást. Amikor felgyógyult, mosolyogva dörmögte magában : — Szegény buta kis szürke cipők, mennyit bajlódtamveletek, pedig nélkületek nem tudok megélni! És én szamár, engedtem akkor, hogy ez a vén boszorkány kidobja a szépségnek legelső alkotórészét!