Ország-Világ, 1920 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1920-09-19 / 38. szám

452 A BŰBÁJOS ASSZONY. Irta: SCOSSÁNH MÁRIA OLGA. I. — Alszol kadét? — Nem alszom, főhadnagy úr. Paran­­csolsz valamit ? — Valamit mondani akarok, ami napok óta fojtogat . . . Szendrey százados, aki tel­­jesen megváltozott, nem a régi határozott, nyugodt felebbvaló többé, hanem . . . — Hanem egy szerelmes ember, — bökte ki hirtelen Pityu. — Hát te is tudod ? Azt hittem nem vetted észre, — csodálkozott Jablonkay Miklós fő­hadnagy. — Te tacskó, olyan éleslátásod van ? — Van, főhadnagy úr,­ a tacskó többet túd, mint gondolnád, mert a bolondos, jó­kedvű Lányi Pityu kadétot senki se veszi komolyan, a bűbájos asszony legkevésbé. Tehát nem vett fáradtságot, hogy előttem, a gyerek előtt óvatos legyen, így hát én min­dent jól megfigyelhettem. — Hiszen akkor többet tudsz, mint én. — Lehet, főhadnagy úr. Tudom, hogy a százados úr fülig szerelmes a bűbájos asszonyba, aki játszik vele s közönyével csak fokozza szenvedélyét. Nem lehet rá­ismerni a mi higgadt századosunkra, mindig azt mondtuk, vasból vannak az idegei s most? Elhanyagolja kötelességét, nem törő­dik bajtársaival, szóval ki van cserélve. — Ez az, kadét s ennek véget kell vet­nünk. Fel kell világosítanunk, hogy ez az asszony csak játszik vele, hiszen mind­annyiunkra kivetette a hálóját. — Pardon, főhadnagy úr, reám nem, — nevetett Pityu. . — Mert téged nem vesz komolyan. De az öreg Dombay ezredestől lefelé, fülig sze­relmes az egész tisztikar, még a kadét is. — Kivéve téged, főhadnagy úr, ami sze­rencse, mert különben . . . — Különben ? — Beszéljünk nyíltan, főhadnagy úr. Te is nyugtalan vagy egy idő óta és attól félek, hogy ... Nos, én első perctől kezdve, amióta hozzánk került, rettegtem a bűbájos asszony­tól, láttam, hogyan veti ki hálóját vala­mennyietekre / még a legénységet is meg­bűvölte, hiszen csaknem bálványozzák. — No, ami azt illeti, nem csoda — dör­­mögött Jablonkay. — Eltekintve vakító szép­ségétől, éjjel-nappal köztük van, a betegeket gyógyítja, a csüggedőket bátorítja. Maga az az ezredorvos is elismerte, hogy már a meg­jelenése is jótékony hatással van sebesült­jeinkre, azért nevezték el bűbájos asszony­nak, nem is említve csodálatos szépségét, ami már magában is elég, hogy bűbájossá tegye. — Tagadhatatlan, hogy csodaszép. De hogy te is így beszélsz róla, mondok vala­mit főhadnagy úr s igen kérlek, ne húzd meg a fülemet. Ti mindannyian vakon rohantatok hálójába. — No, nem egészen, kadét. Én bámulom, de nem vagyok szerelmes belé. — Nem, mert Szendrey a kegyelt, s ti sértett hiúságból visszavonultatok. — Kadét, bolondokat beszélsz. — Főhadnagy úr, most nincs idő az érzé­kenykedésre. Itt cselekedni kell, mert még veszedelem származhatik abból, ha nem ve­tünk véget gyorsan ennek a komédiának, ha ugyan már nem késő. — Beszélj, — sürgette Jablonkay. — Tudod főhadnagy úr, mikor a bűbájos asszonyt ezelőtt két hónappal Szendrőy por­tyázás közben az erdőben ájultan találta s ide közénk hozta, ti mindannyian lovagias szánalommal vettétek körül. Meg kell adni a bájos Viola jól csinálta a dolgát. Az ellen­ség elől való menekülése, amint üldözői elől sikerült az erdőben elrejtőzni, ahol az éhség­től összeesett, azt hiszem mind koholmány. — A legélesebb sem fedezhette volna fel, hogy céljai vannak, még pedig bűnös céljai. Ha kora hajnalban jött haza, az őrség szót­lanul engedte be, hiszen a bűbájos asszony gyógyfüvekkel megrakott kosárral jött mindig haza a hegyek közül. Járhatott ki-be szaba­don. Ki merné gyanúsítani ? Szendrőy rettegő félelemmel könyörgött, hogy ne tegye ki ma­gát a veszélynek, az ellenség kezébe kerülhet, ha nem vigyáz. Ő pedig szelíd mosollyal nyugtatta meg : — Ne féltsen engem Szendrőy. De kü­lönben is mi az én életem ? Semmi. Míg ezek a füvek sok ember életét mentik meg. — S tényleg úgy van, hogy nem egy sebesült életét mentette meg azokkal a kuruzsló szerekkel. A napokban Szabados Lacinak, akinek lázát az ezredorvos se tudta lecsillapí­tani, a bűbájos asszony teája 24 óra alatt elmulasztotta. — folytatta Jablonkay. — Igen , azóta Laci is hűséges kutyája. A láz pedig magától is elmúlt volna, de azt hiába akarnám elhitetni bárkivel is, — dör­­mögött Pityu. — No azt már nem. Az ezredorvos is elismerte, hogy vannak gyógyfüvek, amelyek... — Amelyek használhatnak, elismerem. De a bűbájos asszony kezében csodát művel­nek, — fejezte be Pityu. — Kadét, te gyűlölöd Violát ? — Igen, mert nagy a gyanúm, hogy vala­mit forral ellenünk. A napokban nyomon követtem, a bokrok mögé lapulva figyeltem, hogy odalenn az erdőben egy kis fiúval sutto­gott. Valami levelet adott a gyereknek, mire én kiléptem rejtekemből, hogy a fiút elfog­jam, de az úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A bűbájos asszony pedig gúnyos mosollyal fordult felém : — Maga leskelődik utánam, Pityu? Talán a kis­fiúval fog gyanúba hozni ? Szegény gyer­mek, anyja beteg, gyógyszert adtam részére. — Levél alakjában. Láttam, — mondom határozottan. — Rosszul látta, kadét — s villámló sze­mekkel, megvetően hátat fordított. Azt hi­szem, ha tekintete élni tudott volna, már nem lennék itt. — Ez komoly dolog, kadét. Miért nem szóltál azonnal ? — Nem hittetek volna nekem, hanem a bűbájos asszonynak. Azt mondtátok volna, hogy halucinálok. — Sohase gondold azt Pityu, a bűbájos asszony előttem is gyanús. Ezt akartam mondani, ez nyugtalanít. Ezentúl ketten le­szünk résen. S most jó éjszakát! II. Szendrőy László idegesen tekintett jobbra­­balra, míg végre közeledni látta, akit oly tü­relmetlenül várt. Viola lehajtott fejjel, gondterhelt arccal jött a hegyek közül s megpillantva Szendreyt, gyöngéd melegséggel üdvözölte. — Türelmetlenül vártam, Viola. Fontos közlendőm van. — Kissé megkéstem. Jablonkayval talál­koztam véletlenül. — Miért mondja olyan nyomatékkal, hogy véletlenül. Mi baja van Viola? — Semmi. Csak különös, hogy napok óta egy lépést sem tehetek, hogy véletlenül Jablonkayval vagy a kadéttal ne találkozzam. Figyelnek. De miért? Mit vétettem? Gya­núsítanak? Mivel? — tört ki zokogva. Szendrey gyöngéden átkarolta, magához vonta s Viola önfeledten simult hozzá, majd hirtelen, pirulva bontakozott ki karjai közül. — Viola, szerelmem, maradjon. Hiszen tudnia, éreznie kell, hogy milyen őrülten szeretem. Az első pillanattól kezdve, amikor megismertem, rabja lettem. Könyörgöm, ne taszítson el magától. Engedje, hogy védel­mezője lehessek. — Nem, nem lehet, — szabadkozott Viola s csodaszép szemével szomorúan tekintett Szendreyre. — Miért nem? Hiszen szeret. Látom, aka­ratlanul is elárulja édes tekintete, remegése. Miért nem akarja bevallani? — Ne kínozzon, László. Nem szabad sze­retnem, — zokogott Viola. — Ki tilthatja meg? Szerelmem, csak egy szót. S birhatásáért megküzdök magával a sátánnal is érette! — Nem. Nem szabad. Legyen irgalommal, László., — Én legyek irgalommal, Viola? Maga mondja azt, ki könyörtelenül utasítja vissza szerelmemet. Ki tudja, mit hoz a holnap? Szerettem volna édes ajkáról hallani, hogy félt, hogy retteg értem. Holnap meglepetés­szerűen megtámadjuk az ellenséget. Ki tudja lát-e még az életben? Viola, ne engedjen így elmennem. Engedje, hogy szerelme adjon erőt arra, hogy győzelmesen visszatérjek, hozzá, érezte. A bűbájos asszony riadtan nézett maga elé, majd reszketve kérdezte : — Igazán, holnap lesz az ütközet? Miért nem mondta előbb, László. — Szerelmem, most se lett volna szabad elárulnom. De tudom, hogy az én Violám szívvel-lélekkel velünk tart, azért mertem szólni. Miért remeg? Félt. Tehát szeret? — Igen, László, szeretem, — szólt halkan. — Tudtam. Miért titkolta? Most már érzem, hogy visszajövök. Hiszen a boldogság vár reá. — Átkarolta Violát, forró csókjai­val borította el arcát s suttogta : — Te édes, bűbájos asszonyom! Viola csókjait szenvedéllyel viszonozta, majd kibontakozva karjaiból, könyörögve szólt hozzá : — László, bármi történjék is, jusson eszedbe ez az óra, s ne feledd soha, hogy őszintén, igazán szerettelek! Szendrőy meglepetve tekintett reá. De Viola mosolyogva búcsút intett s elfutott. Szendrőy alá s fel járt. Boldogan gondolt szerelmére, az ő csodaszép bűbájos asszonyára, de bizonyos nyugtalansággal az utolsó, rej­télyes ,szavakra, amellyel Viola búcsút vett tőle. Álmodozva nézett maga elé s óra-óra után múlt, anélkül, hogy észrevette volna. — Százados úr, mindenhol kereslek ,■ — riasztotta fel boldog merengéséből Jablonkay. — Történt valami? — Igen. A kadét ezelőtt egy órával két kémet fogott el. A rögtönítélő bíróság össze­ült, re reád várnak. — Megyek azonnal, — szólt szórakozottan Szendrőy. — Százados uram, László, régi jó bará­tom, várj egy pillanatig. Beszélnem kell veled. — Mit akarsz Miklós ? Magad mondtad sietnünk kell. Jöjj. Halaszd későbbre a mon­danivalódat. — Lehetetlen. A te érdekedben kérlek, hallgass meg. Szendrey meglepetve nézett Jablonkayra. — Nem értelek. Mi történt. — László, légy erős. A kémek egyike — mondta a főhadnagy — a bűbájos asszony. — Nem igaz! Hazudsz! El a szemem elől, te álnok barát. Hát azért lestétek a kadéttal, hogy ártatlanul gyanúba keverjétek. Ezt érdemeltem tőled?! Hiszen vele együtt megölsz engem is! — László, csillapodjál. Kötelességemet tel­jesítettem. Ezrek életéről volt szó. Éppen akkor érte a kadét tetten a bűbájos asszonyt, mikor egy fiúnak levelet akart átadni. A levél minden kétségen felül igazolta, hogy a bű­­bájos asszony áruló. Le volt írva, hogy hol­nap támadni akarunk, szóval figyelmeztette az ellenséget. — Miklós, ez rettenetes! Vezess! Látnom kell őt, mert megör­ülök. ORSZÁG-VILÁG 1920

Next