Ország-Világ, 1920 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1920-09-19 / 38. szám

454 rosszul bántak vele és nevelését teljesen el­hanyagolták. Onnan megszökött és minden támasz nélkül állott. Az atyja halála után reá maradt, aránylag elég tekintélyes összegű örökséget sem adták ki neki. Csak később, Legros halála után (így hívták a jó embert, akitől megszökött) kapott 4.000 Livrest, ho­lott az örökség jóval meghaladta ezt az összeget. De Nicole meglehetős erélytelen lévén, beleegyezett az őt megrövidítő egyez­ségbe. Később nevét is letette. Az arany­­ifjúság egyszerűen Signy asszonynak hívta. Jószívűsége miatt nem tudott ellenállni azoknak, pedig voltak elegen, akik kegyeiért versengtek. Úgy látszik, e téren túl messzire is ment. Délutánonkint, mint már említettük, egy szép 4 éves kis­fiúcskával a Palais-Royal kertjében tartózkodott. Az alapjában véve igen jóindulatú, kedves Nicole azon kis párisi nők egyike volt, akik az élettől keveset várnak és fiatalkorukban szorgalmasan élvezik a szerelem örömeit. Szépségétől, szerelmétől eltelve, könnyelmű, romlatlan és bár fortélyos, de nem rossz lelkületű nő volt. Marie Antoinette csak megvetéssel nyilat­kozott róla. »Utcai leány«-nak hívta. Mi azonban ne zavartassuk magunkat az iránta érzett rokonszenvünkben, nem teljesen ér­demtelen arra. La Motte gróf az első látásra el volt tőle ragadtatva, különösen a királynéhoz való feltűnő hasonlatossága miatt! »Kellő tisztelettel közeledett — beszélte Nicole — és kért, engedjem meg, hogy m­eg­­látogathasson. Kérését nem tudtam meg­tagadni.« La­ Motte szorgalmasan fel is járt Nicole­­hoz. Később a feleségével is megismertette, aki szívesen fogadta és a társaságba d'Oliva báróné néven vezette be. (Oliva — a Valois betűjátéka). Meghívta ebédre, vacsorára, a legnagyobb figyelemben részesítette és rend­kívüli előzékeny volt iránta. Mindezért Jeanne »csak egy csekélységet* kívánt tőle: — Önnek kedvesem a királyné 15.000 Livres-t és nagyszerű ajándékot hajlandó adni, azonkívül igen nagy örömet is sze­rezne neki, ha megtenné . . . — Mit tegyek hát? — Egy csekélységet! . . . Valamelyik este a versaillesi parkban rózsát és egy levelet kell átnyújtania egy nagyon magas állású úrnak, aki Önnek ezért kezet fog csókolni. — De mi érdeke lehet ebben a királyné­nak? — Édes lelkem, nagyon körülményes volna mindazt elmondanom. La Motte gróf, mondjuk holnap este, Önnel együtt kikocsizik Versaillesbe. _ »Nem nagy fáradságomba került — vallá La Mottené később a bíróság előtt, — hogy Olivát e szerepre bírtam, mert az bizony nagyon ostoba teremtés.« XVII. A következő nap : 1784. augusztus 14-edike. Este 7 és 8 óra között La Motte gróf és Rétaux de Villette elmentek az új bárónőért s vele bérkocsin Versaillesbe hajtattak. Már 10 óra felé járt az idő, mikor megérkeztek. A kocsi a Place d’Armesen állt meg. Ki­szálltak. Közben La Mottené, Rozália és Planta báró egy másik kocsival szintén meg­érkeztek. La Mottenénak Versaillesben, a Piace Dauphinon Gobertséknál levő laká­sára mentek. Rozália Oliva kisasszonyt »en demi bonnet« módra fésülte meg. La Mottené pedig saját maga öltöztette: rózsaszín alsóra fehérpettyes musseline-ruhát, az ú. n. »Toilette á l'enfant« adott reá, amelyet az időben »gaulle« avagy »chemise«-nek is hívtak. Mielőtt útra keltek, Jeanne még egy finom fehér gyapjúgallért is terített fiatal barátnője vállára,­ ő maga pedig feketeselyem raffet­­ből készült Dominóba bújt. La Motte gróf előbb még a város legjobb vendéglőjébe vitte Olivát — a kellő bátorságot megszerzendő. A nagy, sötét, elhagyott parkban mély csend volt. Csak a szökőkutak csobogása hallatszott. A felhős égbolton sem hold, sem csillag nem látszott. A báróné és kísérői a kastély előtt elterülő terraszra értek. Onnan az úgynevezett Vénus-berekbe mentek le. A berekben, amelyet az egyik oldalról ma­gas fal határolt, még nagyobb volt a sötét­ség, mert fenyők, cédrusok és hársfák vették körül. Halálos csönd,­ az éjjeli madarak ide­­oda röpködtek. Nicole félelmében szorosan a grófhoz simult. Rétaux hirtelen előbukkant. Ó, hisz már itt vannak, — suttogta a gróf, mire Rétaux ismét eltűnt. Megálltak. A bátortalan Oliva még csak moccanni sem mert. Figyeltek! Az apró kavicsokkal kirakott fasorban közeledő léptek zaja hallatszott. Három férfi közeledett. Kö­zülük egy magas karcsú alak, testhez álló hosszú köpenyben, mélyen a fejébe nyo­mott kalappal, előlépett. Olivát kísérői kar­jánál fogva tolták előre ? Azután eltűntek. Oliva magára maradt. Úgy remegett, mint a körötte levő fák levelei, még a rózsát is kiej­tette a kezéből és a levélről is megfeledkezett. A nagy köpenyű férfi a földig hajolt előtte és megcsókolta ruhája szegélyét. Nicole sut­togott valamit, maga sem tudta mit és a bíbornok, aki szintén meg volt hatva, hallani vélte: »Remélhet,­ a múltat feledés borí­­tandja.« Rohan újra mélyen meghajtotta magát,, valami köszönetfélét mormogott, amiből a még erősebb reszketéstől elfogott Oliva persze egy árva szót sem értett. Hirtelen előbukkant valaki: — Gyorsan ! Gyorsan ! . . . Menjünk! . . Erzsébet és Artois grófnő a közelben van­­nak! . . . Rétaux de Villette volt ez a figyel­meztető. Olivát La Motte gróf vezette el, a­ bíbornok szintén távozott La Motte grófné­­val. Ez volt az a híres »berki jelenet« ! A következő nap estéjén a fiatal Beugnot La Motteék párisi lakásán kellemesen el­szórakozott Colson kisasszonnyal, a ház úr­nőjének társalkodónőjével. »Colson kisasszony szellemes és van érzéke a humor iránt« — írta Beugnot. — Azt hiszem, — jegyzé meg Colson a kérdéses estén. — Ő magasságáék nagy ter­vekkel foglalkoznak. Egész idejöket titkos tanácskozással töltik, amelyen csak az első titkár (Rétaux) vesz részt. „ Főméltóságá­nak, a másodtitkárnak (Loth páternek) meg kell elégednie a hallgatódzással. Ezért ő kelme vigasztalhatlan, mert olyan kíváncsi, akár egy vén apáca. »Éjjel 12 és 1 óra között, — folytatta­ Beugnot, — végre kocsizörgés hallatszott. A La Motte házaspár és Viliette egy 25—30 év körüli igen szép, remek termetű hölgy­gyel megérkeztek. A hölgyek, akik elegáns, de egyszerű toalettben voltak és az urak testhez álló kabátjaikban azt a hatást kel­tették, mintha kirándulásról jöttek volna Évődtek velem és Colson kisasszonnyal. Ne­vettek, énekeltek, a kicsapongásig vígak vol­tak. Az ismeretlen hölgy, bár szintén vidám volt, mégis tartózkodónak, szinte félénknek mutatkozott.* Beugnot, úgy vélve, hogy jelenlétével a társaságot zavarja, távozott. Anélkül, hogy tartóztatták volna, megkérték, kísérné haza a lent váró kocsin a szép ismeretlent. — Természetesen! A legnagyobb kész­séggel ! — válaszoltam. — Ez arc látása nyug­talanná tett. Ez az érzés akkor vesz erőt rajtunk, amikor úgy véljük, hogy az arc már nem ismeretlen előttünk. A kocsiban több kérdést intéztem hozzá, de nem válaszolt. A Rue Cleryn a szép nő kiszállt. Különös nyugtalanságom oka, mint végre megfejtet­tem, a nőnek a királynéhoz való feltűnő ha­sonlatossága volt. * (Folytatása következik.) AZ EGYETEMI ÉS FŐISKOLAI HALLGATÓK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGÉNEK KERTI ÜNNEPÉLYE AZ ANGOL PARKBAN.­­ A RENDEZŐ-BIZOTTSÁG. AZ ERDÉLYI MAGYAROK SZÜRETI ÜNNEPE A VÁROSLIGETBEN. Eiser felvitelei. ORSZÁG-VILÁG 1920

Next