Ország-Világ, 1920 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1920-09-19 / 38. szám
454 rosszul bántak vele és nevelését teljesen elhanyagolták. Onnan megszökött és minden támasz nélkül állott. Az atyja halála után reá maradt, aránylag elég tekintélyes összegű örökséget sem adták ki neki. Csak később, Legros halála után (így hívták a jó embert, akitől megszökött) kapott 4.000 Livrest, holott az örökség jóval meghaladta ezt az összeget. De Nicole meglehetős erélytelen lévén, beleegyezett az őt megrövidítő egyezségbe. Később nevét is letette. Az aranyifjúság egyszerűen Signy asszonynak hívta. Jószívűsége miatt nem tudott ellenállni azoknak, pedig voltak elegen, akik kegyeiért versengtek. Úgy látszik, e téren túl messzire is ment. Délutánonkint, mint már említettük, egy szép 4 éves kisfiúcskával a Palais-Royal kertjében tartózkodott. Az alapjában véve igen jóindulatú, kedves Nicole azon kis párisi nők egyike volt, akik az élettől keveset várnak és fiatalkorukban szorgalmasan élvezik a szerelem örömeit. Szépségétől, szerelmétől eltelve, könnyelmű, romlatlan és bár fortélyos, de nem rossz lelkületű nő volt. Marie Antoinette csak megvetéssel nyilatkozott róla. »Utcai leány«-nak hívta. Mi azonban ne zavartassuk magunkat az iránta érzett rokonszenvünkben, nem teljesen érdemtelen arra. La Motte gróf az első látásra el volt tőle ragadtatva, különösen a királynéhoz való feltűnő hasonlatossága miatt! »Kellő tisztelettel közeledett — beszélte Nicole — és kért, engedjem meg, hogy meglátogathasson. Kérését nem tudtam megtagadni.« La Motte szorgalmasan fel is járt Nicolehoz. Később a feleségével is megismertette, aki szívesen fogadta és a társaságba d'Oliva báróné néven vezette be. (Oliva — a Valois betűjátéka). Meghívta ebédre, vacsorára, a legnagyobb figyelemben részesítette és rendkívüli előzékeny volt iránta. Mindezért Jeanne »csak egy csekélységet* kívánt tőle: — Önnek kedvesem a királyné 15.000 Livres-t és nagyszerű ajándékot hajlandó adni, azonkívül igen nagy örömet is szerezne neki, ha megtenné . . . — Mit tegyek hát? — Egy csekélységet! . . . Valamelyik este a versaillesi parkban rózsát és egy levelet kell átnyújtania egy nagyon magas állású úrnak, aki Önnek ezért kezet fog csókolni. — De mi érdeke lehet ebben a királynénak? — Édes lelkem, nagyon körülményes volna mindazt elmondanom. La Motte gróf, mondjuk holnap este, Önnel együtt kikocsizik Versaillesbe. _ »Nem nagy fáradságomba került — vallá La Mottené később a bíróság előtt, — hogy Olivát e szerepre bírtam, mert az bizony nagyon ostoba teremtés.« XVII. A következő nap : 1784. augusztus 14-edike. Este 7 és 8 óra között La Motte gróf és Rétaux de Villette elmentek az új bárónőért s vele bérkocsin Versaillesbe hajtattak. Már 10 óra felé járt az idő, mikor megérkeztek. A kocsi a Place d’Armesen állt meg. Kiszálltak. Közben La Mottené, Rozália és Planta báró egy másik kocsival szintén megérkeztek. La Mottenénak Versaillesben, a Piace Dauphinon Gobertséknál levő lakására mentek. Rozália Oliva kisasszonyt »en demi bonnet« módra fésülte meg. La Mottené pedig saját maga öltöztette: rózsaszín alsóra fehérpettyes musseline-ruhát, az ú. n. »Toilette á l'enfant« adott reá, amelyet az időben »gaulle« avagy »chemise«-nek is hívtak. Mielőtt útra keltek, Jeanne még egy finom fehér gyapjúgallért is terített fiatal barátnője vállára, ő maga pedig feketeselyem raffetből készült Dominóba bújt. La Motte gróf előbb még a város legjobb vendéglőjébe vitte Olivát — a kellő bátorságot megszerzendő. A nagy, sötét, elhagyott parkban mély csend volt. Csak a szökőkutak csobogása hallatszott. A felhős égbolton sem hold, sem csillag nem látszott. A báróné és kísérői a kastély előtt elterülő terraszra értek. Onnan az úgynevezett Vénus-berekbe mentek le. A berekben, amelyet az egyik oldalról magas fal határolt, még nagyobb volt a sötétség, mert fenyők, cédrusok és hársfák vették körül. Halálos csönd, az éjjeli madarak ideoda röpködtek. Nicole félelmében szorosan a grófhoz simult. Rétaux hirtelen előbukkant. Ó, hisz már itt vannak, — suttogta a gróf, mire Rétaux ismét eltűnt. Megálltak. A bátortalan Oliva még csak moccanni sem mert. Figyeltek! Az apró kavicsokkal kirakott fasorban közeledő léptek zaja hallatszott. Három férfi közeledett. Közülük egy magas karcsú alak, testhez álló hosszú köpenyben, mélyen a fejébe nyomott kalappal, előlépett. Olivát kísérői karjánál fogva tolták előre ? Azután eltűntek. Oliva magára maradt. Úgy remegett, mint a körötte levő fák levelei, még a rózsát is kiejtette a kezéből és a levélről is megfeledkezett. A nagy köpenyű férfi a földig hajolt előtte és megcsókolta ruhája szegélyét. Nicole suttogott valamit, maga sem tudta mit és a bíbornok, aki szintén meg volt hatva, hallani vélte: »Remélhet, a múltat feledés borítandja.« Rohan újra mélyen meghajtotta magát,, valami köszönetfélét mormogott, amiből a még erősebb reszketéstől elfogott Oliva persze egy árva szót sem értett. Hirtelen előbukkant valaki: — Gyorsan ! Gyorsan ! . . . Menjünk! . . Erzsébet és Artois grófnő a közelben vannak! . . . Rétaux de Villette volt ez a figyelmeztető. Olivát La Motte gróf vezette el, a bíbornok szintén távozott La Motte grófnéval. Ez volt az a híres »berki jelenet« ! A következő nap estéjén a fiatal Beugnot La Motteék párisi lakásán kellemesen elszórakozott Colson kisasszonnyal, a ház úrnőjének társalkodónőjével. »Colson kisasszony szellemes és van érzéke a humor iránt« — írta Beugnot. — Azt hiszem, — jegyzé meg Colson a kérdéses estén. — Ő magasságáék nagy tervekkel foglalkoznak. Egész idejöket titkos tanácskozással töltik, amelyen csak az első titkár (Rétaux) vesz részt. „ Főméltóságának, a másodtitkárnak (Loth páternek) meg kell elégednie a hallgatódzással. Ezért ő kelme vigasztalhatlan, mert olyan kíváncsi, akár egy vén apáca. »Éjjel 12 és 1 óra között, — folytatta Beugnot, — végre kocsizörgés hallatszott. A La Motte házaspár és Viliette egy 25—30 év körüli igen szép, remek termetű hölgygyel megérkeztek. A hölgyek, akik elegáns, de egyszerű toalettben voltak és az urak testhez álló kabátjaikban azt a hatást keltették, mintha kirándulásról jöttek volna Évődtek velem és Colson kisasszonnyal. Nevettek, énekeltek, a kicsapongásig vígak voltak. Az ismeretlen hölgy, bár szintén vidám volt, mégis tartózkodónak, szinte félénknek mutatkozott.* Beugnot, úgy vélve, hogy jelenlétével a társaságot zavarja, távozott. Anélkül, hogy tartóztatták volna, megkérték, kísérné haza a lent váró kocsin a szép ismeretlent. — Természetesen! A legnagyobb készséggel ! — válaszoltam. — Ez arc látása nyugtalanná tett. Ez az érzés akkor vesz erőt rajtunk, amikor úgy véljük, hogy az arc már nem ismeretlen előttünk. A kocsiban több kérdést intéztem hozzá, de nem válaszolt. A Rue Cleryn a szép nő kiszállt. Különös nyugtalanságom oka, mint végre megfejtettem, a nőnek a királynéhoz való feltűnő hasonlatossága volt. * (Folytatása következik.) AZ EGYETEMI ÉS FŐISKOLAI HALLGATÓK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGÉNEK KERTI ÜNNEPÉLYE AZ ANGOL PARKBAN. A RENDEZŐ-BIZOTTSÁG. AZ ERDÉLYI MAGYAROK SZÜRETI ÜNNEPE A VÁROSLIGETBEN. Eiser felvitelei. ORSZÁG-VILÁG 1920