Ország-Világ, 1921 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1921-01-01 / 1. szám

XLII. ÉVFOLYAM. BUDAPEST, 1921. JANUÁR L ELŐFIZETÉSI ^R: —" Egész évre ............a0 kor. Félévre...................... 130 ko^\”n­ Negyedévre ............. 65 kor." Egyes szám ára 6 korona. Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott viteldíj is csatolandó. 1. SZÁM. . — # i’V ___ —i -- * £..■» gfcaqÉLDÁNy Jr előfizaési ára: | ( Egp étre \ F^évvel.......77.. .. nyTItor. ^-Egyes dísz|£l}Imny Az előfizetési pénzek az »Ország- Világ« kiadóhivatalába küldendők. SZERKESZTŐSÉG: VI., HORN EDE-U. 18., földszint 1. SZERKESZTIK! DR. VÁRADI ANTAL ÉS'Qr^FAI^v ZSIGMOND KIADOHIVATAl.­ BUDAPEST, V„ HOLD-UTCA 7. PRZEMySLI SIR. Irta LEGÉN­y ELEMÉR. Dársonyos puhán szivárgott be az este. Láthatatlan szárnymozdulással tollai alá készítette a szobát. A szunnyadó könyves* polc, a politúros asztal elmerültek pihér simí­tásában. Kúszott még egy lépést és elérte Jolánt, aki a kihunyt parázs előtt ült és nézte az eső igyekvését. Az ablakszem néha el­homályosult, mint a szemüveg lencséje, a rá­cseppent könnytől. Már csak hófehér, ápolt, párnás kézfeje világított az ölében, mint fehér virágtölcsérek egy erdélyi kom­a vöröstéglás, visszhangos folyosóján megvakult, ólomkeretes ablak előtt. November fáradhatatlanul mosta az ablakot és a lesikló víz eszébe juttatta könnyeit,­ el­apadt könnyezését. Ismét felült a vonatra keletin, Miskolcon túl, amint a kifosztott felsővidékhez, hadtáp­­zónához közeledett a vasútvonal, csupasz harmadosztályú kocsik kietlenül kemény pad­ján rázogatta tovább a hosszú vonat. Katona­transzportok pusztításának és szennyének hidegrázó emlékei fogták körül. A szemben levő üres lécen az ülésnek apósa cipőtalpai előtt állott társa, egy sárga lobogású gyertya. Mindent kiöntött az okosan és fegyelmezett mereven ágaskodó lángfejnek. Olykor, mintha részvéteser­ igenlene, bólintott a gyertya füs­tölgő üstökével. De arra ő sem adott választ, meghalt-e Endre, vagy fogságba esett? Az ezredese azt írta, hogy egy kirohanás­nál mell­lövés találta és pár perc alatt elérte a sorsa: hősi halál. Századabeli hadnagy meg úgy mesélt Jolánnak, mikor szabadság alatt ellátogatott hozzá, hogy repülőgép-postát kí­sért az erődből és az orosz elhárító ütegek lőtték le a könnyű postagépet. A tartály fel­robbant és a pilóta meg Endre kapitány úgy hullottak alá a szürke égből, mint lobogó emberfáklyák. Egy zugsführer végre arról tudott, hogy a százados urat a járványkór­házban látta, kolera vívott vele élet-halál küzdelmet... Mire végig, meg végigjárta mind a hírek kusza ösvényeit, a gyertya leégett a tövéig. Az apósa, megtört, hosszú ember, még mindig mozdulatlanul nyugtatta egymáson hatalmas cipőit. A fény utolsó kétségbeesett levegő utáni vonaglása meg-megvillámlott a hatalmas cipőtalp vásott felületein,­ Jolán nézte. Az élet hanyatlásának közönye, görcsös el­határolása az énnek, a legközelebb állók sor­sától, meg nem értetten meredt előtte. Ő, az egyedül maradt asszony szívesen odadobta volna ifjúságát, ha ezért a zálogért vissza­adta volna Endrét a világ nagyobbik fele, a Semmi — de ez a megfoghatatlan hatalom nem állt alkuba vele... A sötét összecsukta szárnyait a kontya felett. Lelke, mely úton járt, megérkezett Przemysl erődjébe. Újra látta az orosz foglyok közönyös, fá­radt munkatevését, amint az ura sírját feltár­ták. Öt éve múlt. Mégis minden színes moz­galmassággal lüktetett el előtte, mint egy hegyről nézett város utcaszalagja. A szőke cseremisz-katonák úgy hányták a fagyos galicföldet, mintha sírt ástak volna hegyes otthonukban is mindig. Mogorva, pálinkaszagú legények. Borravalóéhes temető­vakondok. A sírszám sehogysem egyezett. A vár­parancsnokság nyilvántartása szerint 211-es sír alatt nyugodott volna Napos Endre hon­véd-százados. A kereszt pedig a 212-es sír felett állott Napos Endre nevével. A koporsó döntötte el aztán a kétséget. Azon rajta volt fehér mázolással: »Kön. ung. honvéd-haupt­­mann Andreas Napos«. Ezek a katona mázoló ecsetjéből kigördülő betűk egyszerre vissza­zárták fényszelencéjébe a reménységes kétel­kedés fellevelő sugarát. Jolán nem mert az arcába nézni a hónapok óta földnek átadott urának. Az öreg Napos, a hórihorgas gazdaember összeszorította elszánásai kemény öklét és fel­áldozta az arcemlékeket, élő fia képének mo­solygó illúzióit. Meg akarta győzni Jolánt, vissza akarta adni a bizonyosságnak. Mert az asszony az exhumálás előtt a gyász és az élet között tántorgott. Voltak napok, mikor dacosan elhajította a fátyolos fekete kalapot és kacagó színekbe öltözött. A másnap könnyzápor között találta és elegáns kék kalapja a szekrény legaljára temetődött. Kétségei az őrülethez lökték közel és apósa hiába bizonyította, hogy Endre már nincsen az élők között . . . Napos áldozatos bátorsággal meredt szembe Endre pusztuló teste romjaival. Egy össze­kuszált hajpamatot látott elsárgult homlo­kon, beroskadt arcot és fakó szakáll zász­laját, mely elrejtette előle a pusztulás élőkre oly döbbenetesen ható rémségeit, mint egy meleg, jótékony prémgallér, mely az állat megóvja a hideg foga elől. Zubbonyán ott volt a három kissé fényét veszített arany­csillag. Az öreg Napos ebből azt merítette, hogy a fia az, aki előtte enyészik. A mélységes csend, a szoba felett gubbasztó sötétség meleg szárnyai alatt meg sem moccant. Jolán az eső halk szisszenéseiből, koppaná­­saiból összerótta az ura temetésének muzsikáit. AZ ÚJESZTENDŐ BEKÖSZÖNTÉSE.

Next