Ország-Világ, 1921 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1921-01-01 / 1. szám
XLII. ÉVFOLYAM. BUDAPEST, 1921. JANUÁR L ELŐFIZETÉSI ^R: —" Egész évre ............a0 kor. Félévre...................... 130 ko^\”n Negyedévre ............. 65 kor." Egyes szám ára 6 korona. Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott viteldíj is csatolandó. 1. SZÁM. . — # i’V ___ —i -- * £..■» gfcaqÉLDÁNy Jr előfizaési ára: | ( Egp étre \ F^évvel.......77.. .. nyTItor. ^-Egyes dísz|£l}Imny Az előfizetési pénzek az »Ország- Világ« kiadóhivatalába küldendők. SZERKESZTŐSÉG: VI., HORN EDE-U. 18., földszint 1. SZERKESZTIK! DR. VÁRADI ANTAL ÉS'Qr^FAI^v ZSIGMOND KIADOHIVATAl. BUDAPEST, V„ HOLD-UTCA 7. PRZEMySLI SIR. Irta LEGÉNy ELEMÉR. Dársonyos puhán szivárgott be az este. Láthatatlan szárnymozdulással tollai alá készítette a szobát. A szunnyadó könyves* polc, a politúros asztal elmerültek pihér simításában. Kúszott még egy lépést és elérte Jolánt, aki a kihunyt parázs előtt ült és nézte az eső igyekvését. Az ablakszem néha elhomályosult, mint a szemüveg lencséje, a rácseppent könnytől. Már csak hófehér, ápolt, párnás kézfeje világított az ölében, mint fehér virágtölcsérek egy erdélyi koma vöröstéglás, visszhangos folyosóján megvakult, ólomkeretes ablak előtt. November fáradhatatlanul mosta az ablakot és a lesikló víz eszébe juttatta könnyeit, elapadt könnyezését. Ismét felült a vonatra keletin, Miskolcon túl, amint a kifosztott felsővidékhez, hadtápzónához közeledett a vasútvonal, csupasz harmadosztályú kocsik kietlenül kemény padján rázogatta tovább a hosszú vonat. Katonatranszportok pusztításának és szennyének hidegrázó emlékei fogták körül. A szemben levő üres lécen az ülésnek apósa cipőtalpai előtt állott társa, egy sárga lobogású gyertya. Mindent kiöntött az okosan és fegyelmezett mereven ágaskodó lángfejnek. Olykor, mintha részvéteser igenlene, bólintott a gyertya füstölgő üstökével. De arra ő sem adott választ, meghalt-e Endre, vagy fogságba esett? Az ezredese azt írta, hogy egy kirohanásnál melllövés találta és pár perc alatt elérte a sorsa: hősi halál. Századabeli hadnagy meg úgy mesélt Jolánnak, mikor szabadság alatt ellátogatott hozzá, hogy repülőgép-postát kísért az erődből és az orosz elhárító ütegek lőtték le a könnyű postagépet. A tartály felrobbant és a pilóta meg Endre kapitány úgy hullottak alá a szürke égből, mint lobogó emberfáklyák. Egy zugsführer végre arról tudott, hogy a százados urat a járványkórházban látta, kolera vívott vele élet-halál küzdelmet... Mire végig, meg végigjárta mind a hírek kusza ösvényeit, a gyertya leégett a tövéig. Az apósa, megtört, hosszú ember, még mindig mozdulatlanul nyugtatta egymáson hatalmas cipőit. A fény utolsó kétségbeesett levegő utáni vonaglása meg-megvillámlott a hatalmas cipőtalp vásott felületein, Jolán nézte. Az élet hanyatlásának közönye, görcsös elhatárolása az énnek, a legközelebb állók sorsától, meg nem értetten meredt előtte. Ő, az egyedül maradt asszony szívesen odadobta volna ifjúságát, ha ezért a zálogért visszaadta volna Endrét a világ nagyobbik fele, a Semmi — de ez a megfoghatatlan hatalom nem állt alkuba vele... A sötét összecsukta szárnyait a kontya felett. Lelke, mely úton járt, megérkezett Przemysl erődjébe. Újra látta az orosz foglyok közönyös, fáradt munkatevését, amint az ura sírját feltárták. Öt éve múlt. Mégis minden színes mozgalmassággal lüktetett el előtte, mint egy hegyről nézett város utcaszalagja. A szőke cseremisz-katonák úgy hányták a fagyos galicföldet, mintha sírt ástak volna hegyes otthonukban is mindig. Mogorva, pálinkaszagú legények. Borravalóéhes temetővakondok. A sírszám sehogysem egyezett. A várparancsnokság nyilvántartása szerint 211-es sír alatt nyugodott volna Napos Endre honvéd-százados. A kereszt pedig a 212-es sír felett állott Napos Endre nevével. A koporsó döntötte el aztán a kétséget. Azon rajta volt fehér mázolással: »Kön. ung. honvéd-hauptmann Andreas Napos«. Ezek a katona mázoló ecsetjéből kigördülő betűk egyszerre visszazárták fényszelencéjébe a reménységes kételkedés fellevelő sugarát. Jolán nem mert az arcába nézni a hónapok óta földnek átadott urának. Az öreg Napos, a hórihorgas gazdaember összeszorította elszánásai kemény öklét és feláldozta az arcemlékeket, élő fia képének mosolygó illúzióit. Meg akarta győzni Jolánt, vissza akarta adni a bizonyosságnak. Mert az asszony az exhumálás előtt a gyász és az élet között tántorgott. Voltak napok, mikor dacosan elhajította a fátyolos fekete kalapot és kacagó színekbe öltözött. A másnap könnyzápor között találta és elegáns kék kalapja a szekrény legaljára temetődött. Kétségei az őrülethez lökték közel és apósa hiába bizonyította, hogy Endre már nincsen az élők között . . . Napos áldozatos bátorsággal meredt szembe Endre pusztuló teste romjaival. Egy összekuszált hajpamatot látott elsárgult homlokon, beroskadt arcot és fakó szakáll zászlaját, mely elrejtette előle a pusztulás élőkre oly döbbenetesen ható rémségeit, mint egy meleg, jótékony prémgallér, mely az állat megóvja a hideg foga elől. Zubbonyán ott volt a három kissé fényét veszített aranycsillag. Az öreg Napos ebből azt merítette, hogy a fia az, aki előtte enyészik. A mélységes csend, a szoba felett gubbasztó sötétség meleg szárnyai alatt meg sem moccant. Jolán az eső halk szisszenéseiből, koppanásaiból összerótta az ura temetésének muzsikáit. AZ ÚJESZTENDŐ BEKÖSZÖNTÉSE.