Ország-Világ, 1921 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1921-05-08 / 19. szám
XLII. ÉVFOLYAM. BUDAPEST, 1921. MÁJUS 8 ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ............ 320 kor. Félévre .................... 160 kor. Negyedévre .............. 80 kor. Egyes szám ára 10 korona. Külföldi előfizetésekhez a postailag meghatározott viteldíj is csatolandó. előfizetési ára : 1. . . Egész évre ........ 1.000 kor. Félévre ................ 500 kor. Egyes díszpéldány ára 40 kor. Az előfizetési pénzek az »Ország» Világ« kiadóhivatalába küldendők. SZERKESZTŐSÉG: VI., HORN EDE U. 18., földszint 1. SZERKESZTŐK: DR. VÁRADI ANTAL ÉS DR. FALK ZSIGMOND KIADÓHIVATAL, BUDAPEST XV., HOLD-UTCA 7. V 19.,SZÁM. NEKED!... Tied vagyok reggel, este, Tied, ha feljő a nap, Tied vagyok alkonyatkor, Ha az este szárnyra kap. Tied minden vágyam, álmom, Orthatatlan szomjúságom, Minden tettem, minden percem, Csak a Tied, édes lelkem. Álljak akár szirtek szélén, Kétség, örvény, remény mélyén, Búbánatban és gyönyörben, Egyre Téged vágy a lelkem. Napsütésben, hideg télben, Szellemváró sötét éjben, Törten járva, majd megállva, Égve, félve, ázva, fázva, Te vágy a szívembe zárva ! Becsffy Gyula: A POFON. Novella. Irta CSERNÁK ÁRPÁD. Fiatal, tizenhétéves vérét is felkavarta a tavasz. A virágrügyek álmos illata elhódította s valami könnyű, mámoros muzsikával lelkében járkált az utcán. Csókot, szerelmet kivánt . . . Dalolni, táncolni szeretett volna arra a muzsikára, ami víg ritmusokban ott pattogott a fülében. Suttogó szerelmes párokat, színes ruhás, mosolygó lányokat látott tova libbenni.. . S minden suttogó hang, minden mosoly, minden színfolt, jaj, meg új vágyakat tépett föl benne. Ő is szeretett volna valami mosolygó szőke leány karjába fonódni. Szerette volna rózsás fülcimpákba belesuttogni szíve titkait. Elhatározta, ha meglát egyedül haladó szép leányt, oda lép hozzá, illedelmesen bemutatkozik, aztán beszélni kezd forrón, szerelmesen. .. Talán lesz egy ilyen leány, aki meg fogja hallgatni, aki megengedi, hogy karjába fonja karját. .. Hogyne lenne ? . . . Hisz a leányok is szeretik a fiúkat, hisz a leányok is tudnak szeretni, hisz a leányoknak is van szivük . . . Látott sok leányt. Utánuk is ment, de úgy találta, hogy azok vagy nagyon sietnek, vagy nagyon komolyak s így néhány lépés után visszafordult. Egyik-másiknak már egész közelébe ért, csak a száját kellett volna kinyitni, a nyelvét mozgatni, a kalapját megemelni. De mikor eddig eljutott, megállt minden tudománya. A száját ugyan kinyitotta, de a nyelve sehogy sem akart mozogni. Egy ringójárású, zöldruhás leány suhant el mellette. Litána iramodott. Megemelte a kalapját s azt mondta : »Kezit csókolom.« A leány mérgesen félre fordította a fejét. Ő elszégyelve, visszamaradt. Hiába, nem ment a dolog. Csüggedten, fáradtan a Nemzeti Színházhoz ért. A Rákóczi út és Körút sarkán a villanyóránál egy széptermetű leány álldogált. Nyilván randevúja volt, elhatározta : ha törik, ha szakad megismerkedik vele. A villanyóra félkilencet mutatott. A lámpák fénypackákkal szórták tele az utakat. Tömött, csilingelő villamosok gördültek tova, autók pöfögtek, kocsik zörögtek. S a néptömeg, mint sok-sok pasztellfigura ringott föl s alá. Lázasan zsongó volt az este. Olyan volt a levegő, min ha földalatti kályhák melegítenék volna át. De ő mindebből nem látott semmit sem. Ott settenkedett a leány körül. Kerülgette, mint macska a forró kását. Nézte, nézte mohó, sóvárgó nézéssel. A szemei kidülledtek s érezte ajka remegését. A leány már unta a dolgot. Valami tolakodó, szemtelen fickót látott benne. Nem is sejtette, hogy egy fiatal, melegszívű diák táncolja körül, akit csókra nógatnak a tavaszi hangok. De hiába kerülgette a fiú tekintetét, hiába ment jobbra, balra, csak mindig mellette volt. Aztán végre nagy nekibátorodással odalépett a leány mellé és így szólt : Kedves kisasszony, engedje meg, hogy bemutatkozzam. A leány, aki már inkább kisasszony volt, mint leány, dühösen végignézte, aztán tova ment. De hiába! A nyakáról nem tudta lerázni. Néhány perc múlva ismét eléje lépett és bátran szólt: — Kisasszony, maga tetszik nekem. A kisasszony végignézte még dühösebben és azt mondta megvetően : — Szemtelen fráter! A fiú dühbe jött, valami hirtelen erő szökött a testébe. Bátor, elszánt mozdulattal lépett a lányhoz. — De kisasszony, engedje meg . . . Nem tudta befejezni, mert a leány mérgesen felemelte kezét s kiábrándító brutalitással és erővel pofonütötte. Csak úgy csattant. A fiú mereven, megdöbbenve nézte egy ideig. A balarca égett. A tavaszi mámor elszállt a fejéből. A nőt, akiben eddig a szépet, a lágybőrű, édes csókú leányt látta, most tüzes haraggal nézte. Szeretett volna neki rohanni, vad erővel letemperni a földre és összedögönyözni, úgy ahogy az iskolában szokta egy-egy pajtásának ellátni a baját. De legyőzte indulatát. Tudta, hogy nőt nem illik bántani. Megvetően végignézte s a méreg így buggyant ki ajkán: — Vén banya ! Aztán sarkon fordult. De mikor hazaért, nagyon bánta, hogy nem ütötte vissza. Hiszen olyan csúf volt. Olyan nagyon csúf. A NEMZETI ZENEDE OPERANÖVENDÉKEI ELŐADJÁK MOZART »SZÍNIGAZGATÓ«-JÁT. Balról jobbra: Sz. Kiss József, Eitner Irén, Csertán László, Weiss Vilmos, Mikó Ida. A KERESZTÉNY DIÁKOK VILÁGSZÖVETSÉGÉNEK NAGYGYŰLÉSE A GÓLYAVÁRBAN Középen: Pekár Gyula államtitkár, mellette jobbról Henricd H. L. svájci, balról Wilder Róbert amerikai kiküldött.