Ország-Világ, 1923 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1923-01-14 / 3. szám
30 AZ ELHAGYOTT. Irta BALZAC HONORÉ. — Fordította BARÓTI LAJOS. ----------- (3) Ebben a pillanatban Nueil Gastonban vonzalmat ébresztett Beauséantné iránt az okok titkos befolyása vagy talán a kíváncsiság, szükségét érezvén annak, hogy jelenlegi életmódjában valami iránt érdeklődjék, szóval, a kimondhatatlan indokok tömege, amit a végzet szóval szoktak kifejezni. Beauséant vicomíne hirtelen feltünt előtte több nyájas hasonmás kíséretében, egy új világ volt reá nézve, közelében kétségkívül remegnie, remélnie, küzdenie, győznie kellett. Ellentétben kellett lennie ezekkel, akiket Gaston ebben a sivár teremben látott; szóval olyan nő volt, amilyennel még nem találkozott ebben a fagyos társaságban, ahol a számok helyettesítették az érzelmeket; ahol az udvariasság nem volt egyéb kötelességeknél és ahol a legmindennapibb eszmékül fogadták és hoztak forgalomba némely fölötte sértő dolgokat. Beauséantné fölébreszté lelkében ifjúkori álmainak emlékét és egy percre elszunnyadt hevesebb szenvedélyeit. Nueil Gaston szórakozott volt az estély további tartama alatt. A Beauséantnénak való bemutatás módjairól gondolkozott. Beauséantnét főleg szellemesnek tartották. De ha szellemes emberek elcsábíthatják magukat eredeti vagy finom dolgok által, akkor követelők, mindent ki tudnak találni; mindazáltal annyi valószínűség van mellettük arra, hogy veszítsenek, mint arra, hogy nehéz vállalataikban tetszést arassanak. Aztán a vicominőnek egyesítenie kellett helyzetének kényes voltával a méltóságot, melyet neve követelt tőle. A mélységes magány, amelyben élt, csökkentette a közte s a világ közt emelt válaszfalat. Csaknem lehetetlen volt tehát egy ismeretlennek, bármily jó családból származott is, bebocsátást nyerni hozzá. Mindazáltal másnap reggel Nueil úr a Courselles-palota felé irányozta lépteit és többször megkerülte a hozzátartozó kerítést. Elbolondítva ábrándjai által, melyeknek hinni oly természetes dolog az ő korában, áttekintett a hasadékokon, vagy a falak mögött, megállók a csukott ablaktáblák előtt vagy vizsgálta a nyitva levőket. Egy regényes véletlenre várt, mely segélyére jön anélkül, hogy belátta volna annak lehetetlenségét, hogy beléphessen egy idegenhez. Többször sétált arra reggelenkint minden eredmény nélkül, de ez a világból kirekesztett, szerelemtől legyőzött, magányba temetett nő minden sétája alkalmával magasabbra nőtt képzeletében és mindjobban befészkelte magát lelkébe. Gastonnak szíve gyorsabban vert a reménytől és örömtől, ha véletlenül Courselles falainak hosszában egy kertész nehéz lépteit hallotta. Arra gondol hogy írni fog Beauséannnénak, de mit írjon az ember egy nőnek, akit sohasem látott, aki nem ismer bennünket? Amellett Gaston nem bízott önmagában, meg aztán mint hasonló fiatal emberek, kiknek feje tele van még ábrándokkal, jobban félt a hallgatásban nyilatkozó rettenetes megvetéstől, mint a haláltól és borzadott arra az eshetőségre gondolva, hogy első szerelmeslevelét tűzbe dobhatnák. Ezernyi különböző gondolatnak lett zsákmánya, melyek agyában viaskodtak. Végre azonban sok fejtörés után megtalálta egyikét ama szerencsés cselfogásoknak, melyek legtöbb esetben maguk hozzák létre a találkozást azokkal, akikről ábrándozunk és amelyek a legártatlanabb nő előtt is fölfedik a szenvedély nagyságát, mellyel egy férfi iránta viseltetik. Gyakran a társadalmi különcködés annyi akadályt gördít egy nő és imádója közé, amennyit csak a keleti költők teremtenek gyönyörű regéikben, és amelyeken legmerészebb hasonlataik is ritkán tesznek túl. Úgy a természetben, mint az eszményi világban, a nőnek a felé kell hajolnia, aki őt vezérelni és sorvasztó helyzetéből kiszabadítan képes. A legszegényebb dervis, ha belebolondulna a kalifa leányába, bizonyára nem volna tőle nagyobb távolság által elválasztva, mint amilyen Gaston és Beauséantné közt volt. A vicomínő éppen semmit sem tudott a maga köré emelt sáncok mögött Nueil úrról, akinek szerelme csak növekedett az akadályok nagyságával, melyek rögtönzött úrnőjének oly vonzerőt adtak, amilyennel minden távollevő bír. Egy alkalommal, bízván ihletében, mindent remélt szerelmétől, mely szemeiből sugárzott. A szót ékesebben szólónak tartván a legszenvedélyesebb levélnél és a nő különc természetére is számítván, Champignelles úrhoz fordult, közbenjárását kérvén szándékának kivitelére. Egy gavallérról tegyen említést, akinek fontos és kényes megbízást kell teljesítenie Beauséannnénál, de nem lévén benne biztos, elolvasna-e ismeretlen kézből származó leveleket, vagy megajándékozna-e bizalmával egy ismeretlent, arra kéri őt, kérdezze meg a vicominétől, mikor kegyeskednék őt elfogadni. Egyúttal felszólította a márkit, őrizné meg a titkot tagadó válasz esetén. A márki szavát adta, hogy egyet sem hallgat el Beauséanné előtt azokból a jogcímekből, melyek elfogadását lehetővé teszik nála. Nem volt-e tisztességes, igazlelkű ember, aki képtelen arra, hogy ízetlen vagy éppen illetlen dolgot engedjen meg magának. A dölyfös gavallért, akinek az apró semmiségek hízelegtek, teljesen elbolondította a szerelemnek ez a diplomáciája, mely egy fiatal embernek egy vén nagykövet ügyes felfelését és szilárdságát kölcsönzi. Többször megkísérlő Gaszton titkait kipuhatolni, de ez, óvakodván azokról előtte szólani, normand tájszólásokkal ütötte el Champignelles úr fortélyos kérdéseit, aki francia lovagi szavával biztosította őt hallgatagságáról. A márki tüstént Courcellesbe sietett azzal a buzgalommal, melyet bizonyos korú emberek kifejtenek, hogy szép nőknek szolgálatot tegyenek. Abban a helyzetben, amelyben Beauséannné volt, egy ilyfajta hír ellene irányuló cselszövés természetével bírt. Ugyanazért szokása ellenére felidézvén emlékeit, nem talált sem okot, mely Nueil urat hozzá vezethette, sem akadályt a vele való találkozásra, mindazonáltal elég veszélyes volt társadalmi állása felől tudakozódni. A vicommé ennek dacára azzal kezdte, hogy vonakodott őt elfogadni, majd megvitatta Champignelles-lel az illemnek ezt a pontját, tanakodás közben igyekezvén kitalálni, vájjon ő tudja-e ennek a látogatásnak az okát. Aztán megmaradt tagadó válasza mellett. A márki vitája és természetellenes hallgatása ingerelték kíváncsiságát. Champignelles úr, nem akarván nevetségesnek látszani, azt állítá, mint beavatott, ORSZAG-VILAG cs Petőfi. Itt született Petőfi e tájon, A mi kedves alföldi rónánkon, Melynek síkja kebele e bánnak, Magyar szívek, melyek ott dobognak, Szép s áldott e daltól csengő határ: Cserebogár, sárga cserebogár. Itt futkosott Petőfi mint gyermek, Paripáját — nádból — itt ülte meg, Űzött lepkét, látott délibábot, S kint a pusztán ami szépet látott, Mint gyermek, a szívébe zárta már: Cserebogár, sárga cserebogár. Játékait aztán — buzgalommal — Felcserélte a poros padokkal. De mert híve maradt a daloknak, Szemét szúrta a professzoroknak. Azt nyeri, ki ábrándok után jár : Cserebogár, sárga cserebogár. És Petőfi, ha ott ki nem tartott, Oldalára kötötte a kardot. Nyomta az, hát csakhamar letette. S azt a pályát vette fel helyette, Mely deszkái közt egy világot zár: Cserebogár, sárga cserebogár. Nem felelt meg ez a vándorélet, A láznak, mely a lelkében égett, S felrázta, amelyet az kiváltott A lelkéből, dalta a világot. Nem volt az dal, de mind egy-egy zsoltár: Cserebogár, sárga cserebogár. S ki néki oly dicsőséget szerzett, körülvette hálával a nemzet. Szabadságát mert nem csak hirdette, De küzdeni is tudott érette. Küzdve, balsors ne érte volna bár: Cserebogár, sárga cserebogár. Elveszett és hallgat ajka régen, A lelkéből csillag lett az égen, A szivéből virág lett a tájon S dajkadalát dalolja az ágon, Sírjánál a fülemile madár: Cserebogár, sárga cserebogár. Malomhegyi István, 1923. január 14.