Ország-Világ, 1923 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1923-01-14 / 3. szám

30 AZ ELHAGYOTT. Irta BALZAC HONORÉ. — Fordította BARÓTI LAJOS. ----------- (3) Ebben a pillanatban Nueil Gastonban vonzalmat ébresztett Beauséantné iránt az okok titkos befolyása vagy talán a kíván­csiság, szükségét érezvén annak, hogy je­lenlegi életmódjában valami iránt érdek­lődjék, szóval, a kimondhatatlan indokok tömege, amit a végzet szóval szoktak ki­fejezni. Beauséant vicomíne hirtelen feltünt előtte több nyájas hasonmás kíséretében, egy új világ volt reá nézve, közelében kétségkívül remegnie, remélnie, küzdenie, győznie kellett. Ellentétben kellett lennie ezekkel, akiket Gaston ebben a sivár terem­­ben látott; szóval olyan nő volt, amilyennel még nem találkozott ebben a fagyos tár­saságban, ahol a számok helyettesítették az érzelmeket; ahol az udvariasság nem volt egyéb kötelességeknél és ahol a leg­mindennapibb eszmékül fogadták és hoz­tak forgalomba némely fölötte sértő dol­gokat. Beauséantné fölébreszté lelké­ben ifjúkori álmainak emlékét és egy percre elszunnyadt hevesebb szenvedélyeit. Nueil Gaston szórakozott volt az estély további tartama alatt. A Beauséantnénak való bemutatás módjairól gondolkozott. Beauséantnét főleg szellemesnek tartották. De ha szellemes emberek elcsábíthatják magukat eredeti vagy finom dolgok által, akkor követelők, mindent ki tudnak találni; mindazáltal annyi valószínűség van mel­lettük arra, hogy veszítsenek, mint arra, hogy nehéz vállalataikban tetszést aras­sanak. Aztán a vicominőnek egyesítenie kellett helyzetének kényes voltával a mél­tóságot, melyet neve követelt tőle. A mély­séges magány, amelyben élt, csökkentette a közte s a világ közt emelt válaszfalat. Csaknem lehetetlen volt tehát egy ismeret­lennek, bármily jó családból származott is, bebocsátást nyerni hozzá. Mindazáltal másnap reggel Nueil úr a Courselles-palota felé irányozta lépteit és többször meg­kerülte a hozzátartozó kerítést. Elbolon­­dítva ábrándjai által, melyeknek hinni oly természetes dolog az ő korában, áttekintett a hasadékokon, vagy a falak mögött, meg­állók a csukott ablaktáblák előtt vagy vizs­gálta a nyitva levőket. Egy regényes véletlenre várt, mely se­gélyére jön anélkül, hogy belátta volna annak lehetetlenségét, hogy beléphessen egy idegenhez. Többször sétált arra reg­­gelenkint minden eredmény nélkül, de ez a világból kirekesztett, szerelemtől legyő­zött, magányba temetett nő minden sétája alkalmával magasabbra nőtt képzeletében és mindjobban befészkelte magát lelkébe. Gastonnak szíve gyorsabban vert a re­ménytől és örömtől, ha véletlenül Coursel­­les falainak hosszában egy kertész nehéz lépteit hallotta. Arra gondol hogy írni fog Beauséann­nénak, de mit írjon az ember egy nőnek, akit sohasem látott, aki nem ismer ben­nünket? Amellett Gaston nem bízott ön­magában, meg aztán mint hasonló fiatal emberek, kiknek feje tele van még ábrán­dokkal, jobban félt a hallgatásban nyilat­kozó rettenetes megvetéstől, mint a haláltól és borzadott arra az eshetőségre gondolva, hogy első szerelmeslevelét tűzbe dobhat­nák. Ezernyi különböző gondolatnak lett zsákmánya, melyek agyában viaskodtak. Végre azonban sok fejtörés után megtalálta egyikét ama szerencsés cselfogásoknak, melyek legtöbb esetben maguk hozzák létre a találkozást azokkal, akikről ábrán­dozunk és amelyek a legártatlanabb nő előtt is fölfedik a szenvedély nagyságát, mellyel egy férfi iránta viseltetik. Gyakran a társadalmi különcködés annyi akadályt gördít egy nő és imádója közé, amennyit csak a keleti költők teremtenek gyönyörű regéikben, és amelyeken leg­merészebb hasonlataik is ritkán tesznek túl. Úgy a természetben, mint az eszményi világban, a nőnek a felé kell hajolnia, aki őt vezérelni és sorvasztó helyzetéből ki­szabadítan képes. A legszegényebb dervis, ha belebolondulna a kalifa leányába, bizo­nyára nem volna tőle nagyobb távolság által elválasztva, mint amilyen Gaston és Beauséantné közt volt. A vicomínő éppen semmit sem tudott a maga köré emelt sán­cok mögött Nueil úrról, akinek szerelme csak növekedett az akadályok nagyságá­val, melyek rögtönzött úrnőjének oly vonz­erőt adtak, amilyennel minden távollevő bír. Egy alkalommal, bízván ihletében, min­dent remélt szerelmétől, mely szemeiből sugárzott. A szót ékesebben szólónak tart­ván a legszenvedélyesebb levélnél és a nő különc természetére is számítván, Cham­­pignelles úrhoz fordult, közbenjárását kér­vén szándékának kivitelére. Egy gavallérról tegyen említést, akinek fontos és kényes megbízást kell teljesítenie Beauséannnénál, de nem lévén benne biztos, elolvasna-e ismeretlen kézből származó leveleket, vagy megajándékozna-e bizalmával egy isme­retlent, arra kéri őt, kérdezze meg a vi­­cominétől, mikor kegyeskednék őt elfogadni. Egyúttal felszólította a márkit, őrizné meg a titkot tagadó válasz esetén. A márki szavát adta, hogy egyet sem hallgat el Beauséan­né előtt azokból a jogcímekből, melyek elfogadását lehetővé teszik nála. Nem volt-e tisztességes, igazlelkű ember, aki képtelen arra, hogy ízetlen vagy éppen illetlen dolgot engedjen meg magának. A dölyfös gavallért, akinek az apró semmi­ségek hízelegtek, teljesen elbolondította a szerelemnek ez a diplomáciája, mely egy fiatal embernek egy vén nagykövet ügyes felfelését és szilárdságát kölcsönzi. Több­ször megkísérlő Gaszton titkait kipuhatolni, de ez, óvakodván azokról előtte szólani, normand tájszólásokkal ütötte el Cham­­pignelles úr fortélyos kérdéseit, aki francia lovagi szavával biztosította őt hallgatag­­ságáról. A márki tüstént Courcellesbe sietett azzal a buzgalommal, melyet bizonyos korú em­berek kifejtenek, hogy szép nőknek szol­gálatot tegyenek. Abban a helyzetben, amelyben Beauséannné volt, egy ilyfajta hír ellene irányuló cselszövés természetével bírt. Ugyanazért szokása ellenére felidéz­vén emlékeit, nem talált sem okot, mely Nueil urat hozzá vezethette, sem akadályt a vele való találkozásra, mindazonáltal elég veszélyes volt társadalmi állása felől tudakozódni. A vicomm­é ennek dacára azzal kezdte, hogy vonakodott őt elfogadni, majd megvitatta Champignelles-lel az illem­nek ezt a pontját, tanakodás közben igye­kezvén kitalálni, vájjon ő tudja-e ennek a látogatásnak az okát. Aztán megmaradt tagadó válasza mellett. A márki vitája és természetellenes hallgatása ingerelték kí­váncsiságát. Champignelles úr, nem akarván nevet­ségesnek látszani, azt állítá, mint beavatott, ORSZAG-VILAG cs Petőfi. Itt született Petőfi e tájon, A mi kedves alföldi rónánkon, Melynek síkja kebele e bánnak, Magyar szívek, melyek ott dobognak, Szép s áldott e daltól csengő határ: Cserebogár, sárga cserebogár. Itt futkosott Petőfi mint gyermek, Paripáját — nádból — itt ülte meg, Űzött lepkét, látott délibábot, S kint a pusztán ami szépet látott, Mint gyermek, a szívébe zárta már: Cserebogár, sárga cserebogár. Játékait aztán — buzgalommal — Felcserélte a poros padokkal. De mert híve maradt a daloknak, Szemét szúrta a professzoroknak. Azt­­ nyeri, ki ábrándok után jár : Cserebogár, sárga cserebogár. És Petőfi, ha ott ki nem tartott, Oldalára kötötte a kardot. Nyomta az, hát csakhamar letette. S azt a pályát vette fel helyette, Mely deszkái közt egy világot zár: Cserebogár, sárga cserebogár. Nem felelt meg ez a vándorélet, A láznak, mely a lelkében égett, S felrázta, amelyet az kiváltott A lelkéből, dalta­ a világot. Nem volt az dal, de mind egy-egy zsoltár: Cserebogár, sárga cserebogár. S ki néki oly dicsőséget szerzett, körülvette hálával a nemzet. Szabadságát mert nem csak hirdette, De küzdeni is tudott érette. Küzdve, balsors ne érte volna bár: Cserebogár, sárga cserebogár. Elveszett és hallgat ajka régen, A lelkéből csillag lett az égen, A szivéből virág lett a tájon S dajkadalát dalolja az ágon, Sírjánál a fülemile madár: Cserebogár, sárga cserebogár. Malomhegyi István, 1923. január 14.

Next