Ország-Világ, 1924 (45. évfolyam, 1-53. szám)

1924-10-05 / 41. szám

290 A FIZETÉS ÓRÁJA. Regény.­­ Irta ZSITVAY I. (2) Legnagyobb vesztes mindenesetre a Miska volt, aki meg is fogadta, hogy ezentúl, ha megyen a vendég, ott posztol ő nyomban az ajtóban, nehogy az urak igyák meg végül az ő porcióját is. Naca ezután karonfogta Borbélyt s vitte körül a kertben, házban, hogy megmutassa egyenként annak csodáit, nevezetességeit. Bor­bély látta már mindezt reggel, de milyen más volt most minden Naca hol ábrándos, hol paj­kos kék szemén keresztül. — Lássa, ez az én rózsám, ez a halovány rózsaszín. Ha tündér lennék, illatába füröd­nék, ha meghalnék, kelyhében vennék szál­lást, ott részegíteném lelkem az idők vége­zetéig. — Ezentúl ilyen rózsa virít majd állandóan az én sapkám mellett is. Illata majd felém vonzza egy szép kis leány szívét a távolból. — Látja azt a nagy hársfát? Jöjjön, sies­sünk oda. Ő a környék patikája. Ifjú korában részegítette meg illata annyira Soós bácsit, aki akkor huszárfőhadnagy volt, hogy nyom­ban megkérte Soós néni kezét, akit akkor látott először s aki a bácsi szerint tudatos raffinériával helyezte főhadiszállását a fa alá. Szabadsága elvesztéséért megvezekelteti a fát évről évre. Mikor legillatosabb a virágja, mi­kor méh és bogár ezrével udvarol a kis virág­fejecskéknek, Soós bácsi leszedi mind, meg­­szárítja s zacskókba csomagolva, szétküldi az ismerősöknek, magának tartva meg a na­gyobb részt, s jaj annak, ki a tél folyamán Soós bácsi jelenlétében tüsszenteni mer! — Szaladjunk innen, kis Naca, úgy veszem észre, ez a fa nagy imposztor. S én ma amúgy is kissé beszámíthatatlan hangulat­ban vagyok. Becsíptem egy szőke kisleány kökényszemének tekinte­tétől. Naca ügyes gyerek volt. Min­denből csak annyit hallott meg, amennyit kellett. A többit szó nél­kül hagyta. — Jöjjön, mutatok még valamit. S Naca elvitte Borbélyt egy sűrű jázminbokrok közül kifehérlő, gipsz­ből való tündér alakhoz, aki lenge tánclépésben, égnek emelt karok­kal, nevető arccal lovasielni látszott a bokrok közül. Lábánál nagy csokor mezei virág her­vadt. — Ez a szobor Soós bácsi alkotása, aki hozzáértők állítása szerint nagy művész. Ő maga semmibe sem veszi tehetségét, s csak hébe-korba, ötletszerűen alkot, ha kedve tartja. A tündér eredetije Soós bácsi első szerelme, akit annak idején feleségül is kért, de kosarat kapott. Azóta hálából állította ide a kert leg­yet. Csak itt-ott hallottam meg egy-egy mon­datot. Például ezt is. Borbélyt mulattatta Naca őszintesége. Leg­jobban ölébe szerette volna kapni s össze­csókolni, mint valami kis gyereket. — Nézzen fel ! — parancsolta ellenmondást nem tűrően Naca. - Látja azt a kis fészket ott a fa tetején? Kicsi fészek, de nagy bol­dogság van benne - szokta mondani Soós bácsi. - Csakhogy nagyon magasan van, nehezen lehet elérni. - Csak annak, aki rest felmenni érte, vagy fél a leszédüléstől. - Fehérhajú bölcs nem igen magyarázhatná meg fényesebben sok ember boldogtalanságá­nak titkát, mint e néhány szóval maga most, kis Naca. A jegenyefa a madárfészekkel teljesen a kert szélén állott már, s hogy ez palástolva legyen, rengeteget imitáló bokortömeg vette körül a törzset. Naca gonddal széthajtotta az összefonódó ágakat s mintegy varázsütésre látható lett a kert árnyékán túl az aranykalá­szos gazdag alföldi tenger. Sárga kalászten­­gerben remete égszínkék búzavirág. A nap izzóan sütötte a mozdulatlan, lehajtott fejű kincstömeget, földanyánknak magvas, bölcs, szerényen lehajtott fejű gyermekeit. A látvány meglepő, lebilincselő volt. Borbély és Naca szótlanul gyönyörködtek benne. Egyszerre Naca kezéből kicsúszott a félrehajtott ágak tömege, a napsütötte tündérvilág eltűnt, s ők újra ott állottak az árnyékban, a sűrű lombfal előtt. Borbély meglepetve tekintett Nacára. — De szép volt. Hadd lássam újra. Kis Naca, nem kerülhetnénk ki az előbbi résen át a kerten túl a búzaföld szélére? Szét akarta hajtani újból az ágas-bogas növényzetet, de nem találta meg az előbbi szétváló helyet, csak kis rés támadt a lom­bozaton, amelyen alig lehetett ki­tekinteni, sőt egy visszapattanó ág megkarcolta Naca karját is. — De ügyetlen vagyok. Lássa, kis Naca, így van az a boldogság­gal is. Ha az ember megpillantotta árnyékos rejtekéből a napsugaras csodát, sies­sen feléje gondolkodás nélkül, mert ha az árnyék újra elfogja szemei elől, többé a régi arányban meg nem leli soha. — Borbély el­­komolyodott, érzelgős gondolatok lepték meg. — Lássa kis Naca, mint az a búzatábla, mely­ben most gyönyörködtünk, olyan az élet is. Az egyforma sárga fizető kalász a munkás hétköznapok, a piciny búzavirág benne a rit­kán elszórt ünnepnapok, s az a hatalmas pi­ros pipacs, mely messze hivalkodik a nap­fényben, az az én mai napom. Soká kipiroslik az majd dolgos napjaim közül s gyönyörködtet élénk, vidám színével az élet mindennapi szür­keségében. — Miért éppen pipacshoz hasonlítja a mai napot ? Hisz a pipacs a legrövidebb életű me­zei Virág, a simogató szellő is lefújja pártáját s széthordja a szélrózsa minden irányába. — Lehet, hogy széthordja, de én úgy fogok reá emlékezni éppen, virulva, ahogy most lát­tam, ahogy ma éreztem. Az ebéd elkészült. Böske, a ringó szoknyás, üde kis parasztleány volt a staféta, aki szél­szebb részébe a szobrot, s nem engedi piciny lábai alól elfogyni a virágot. Mer Pándy Biri­­ből, a szobor eredetijéből lett a környéken a legházsártosabb asszony, akitől az urától kezdve a legutolsó béresig mindenki retteg. Borbély nevetett: — A kis Naca is? — Azt elhiszem. Brrr... El sem tudom hinni, hogy ilyen szép tündérből lesznek a vén bo­szorkányok. Azt mondják, azért lett olyan, mert nem szerette az urát, úgy kényszerítet­­ték hozzá. Az borzasztó lehet ! A 16 éves Naca oly komoly aggódással mondta e szavakat, hogy Borbély nem fogyott ki a derültségből. — Tán bizony a kis Naca is vén boszor­kánnyá lenne, ha szíve ellenére adnák férjhez ? — Ohó! Engem nem lehet csak úgy egy­szerűen odaadni valakinek ! E téren azt fogom tenni, ami nekem tetszik. — Mozog a kis leányban a 2.000 hold tudata,­­ gondolta magában Borbély, s másra terelte a szót. — Mit szól Soós néni a régi ideál kultuszá­hoz ? A mindennapi virágcsokorhoz ? — Nincs annak igazsággal semmi mondani­valója. Ha Pándy Biri nem adott volna Soós bácsinak kosarat, Kazy Margitból nem lehe­tett volna két évre rá Soós főhadnagyné. Borbélynak tetszett a szobor ötlete, maga a szobor is. — Tetszett az már másoknak is. Kérték is Soós bácsit, öntessen számukra is egy-egy példányt kertdísznek. De Soós bácsi kérlel­­hetlen. Féltékenyen, zár alatt tartogatja a ne­gatívot s csak magának önt minden esztendő­ben új szobrot, darabokra zúzva a régit. Nem szépek még a gipszből való asszonyok sem, ha meglátszik rajtuk az idő vasfoga — szokta mondani - s sajnálkozik, hogy a húsból és vérből való asszonyokat is nem lehet hasonló­képen megújítani. Ez az egyetlen mondása, amivel néha magára haragítja Soós nénit. — Érdekes ember ez a mi Soós bátyánk. — Őt én imádom ! — Tán még féltékenynek is kell lennem az öregúrra ? — Ahogy tetszik. Ok, az Van reá. Istenem, milyen szép itt minden ebben a kertben! De szeretem én a napsugarat, ezt az őserőt, ezt a világ kezdetétől való nagyhatalmasságot, mint azt a főtisztelendő úr olyan szépen pré­dikálta ma. — Olyan figyelmesen hallgatta ? — Ha maguk ott nem állottak volna a sek­­restyeajtóban, figyeltem volna. De így nagyon sokszor maguk felé szerettem volna pislogatni, aminek elrejtése lefoglalta minden igyekezete­Liptay Jenő földbirtokos ágyúja, melyet orvosi tiszteletdíjul adott dr. Saáry Sándornak 1906. évben. MARKÓ MIKLÓS hírlapíró, a nyíregyházi Saáry-múzeum sok milliót érő históriai relikviáival megrakva. MILOTAY ISTVÁN lapszerkesztő, Nyíregyháza kiváló szülöttje. ORSZÁG-VILÁG 1924. október 5.

Next