Ország-Világ, 1924 (45. évfolyam, 1-53. szám)
1924-10-05 / 41. szám
290 A FIZETÉS ÓRÁJA. Regény. Irta ZSITVAY I. (2) Legnagyobb vesztes mindenesetre a Miska volt, aki meg is fogadta, hogy ezentúl, ha megyen a vendég, ott posztol ő nyomban az ajtóban, nehogy az urak igyák meg végül az ő porcióját is. Naca ezután karonfogta Borbélyt s vitte körül a kertben, házban, hogy megmutassa egyenként annak csodáit, nevezetességeit. Borbély látta már mindezt reggel, de milyen más volt most minden Naca hol ábrándos, hol pajkos kék szemén keresztül. — Lássa, ez az én rózsám, ez a halovány rózsaszín. Ha tündér lennék, illatába fürödnék, ha meghalnék, kelyhében vennék szállást, ott részegíteném lelkem az idők végezetéig. — Ezentúl ilyen rózsa virít majd állandóan az én sapkám mellett is. Illata majd felém vonzza egy szép kis leány szívét a távolból. — Látja azt a nagy hársfát? Jöjjön, siessünk oda. Ő a környék patikája. Ifjú korában részegítette meg illata annyira Soós bácsit, aki akkor huszárfőhadnagy volt, hogy nyomban megkérte Soós néni kezét, akit akkor látott először s aki a bácsi szerint tudatos raffinériával helyezte főhadiszállását a fa alá. Szabadsága elvesztéséért megvezekelteti a fát évről évre. Mikor legillatosabb a virágja, mikor méh és bogár ezrével udvarol a kis virágfejecskéknek, Soós bácsi leszedi mind, megszárítja s zacskókba csomagolva, szétküldi az ismerősöknek, magának tartva meg a nagyobb részt, s jaj annak, ki a tél folyamán Soós bácsi jelenlétében tüsszenteni mer! — Szaladjunk innen, kis Naca, úgy veszem észre, ez a fa nagy imposztor. S én ma amúgy is kissé beszámíthatatlan hangulatban vagyok. Becsíptem egy szőke kisleány kökényszemének tekintetétől. Naca ügyes gyerek volt. Mindenből csak annyit hallott meg, amennyit kellett. A többit szó nélkül hagyta. — Jöjjön, mutatok még valamit. S Naca elvitte Borbélyt egy sűrű jázminbokrok közül kifehérlő, gipszből való tündér alakhoz, aki lenge tánclépésben, égnek emelt karokkal, nevető arccal lovasielni látszott a bokrok közül. Lábánál nagy csokor mezei virág hervadt. — Ez a szobor Soós bácsi alkotása, aki hozzáértők állítása szerint nagy művész. Ő maga semmibe sem veszi tehetségét, s csak hébe-korba, ötletszerűen alkot, ha kedve tartja. A tündér eredetije Soós bácsi első szerelme, akit annak idején feleségül is kért, de kosarat kapott. Azóta hálából állította ide a kert legyet. Csak itt-ott hallottam meg egy-egy mondatot. Például ezt is. Borbélyt mulattatta Naca őszintesége. Legjobban ölébe szerette volna kapni s összecsókolni, mint valami kis gyereket. — Nézzen fel ! — parancsolta ellenmondást nem tűrően Naca. - Látja azt a kis fészket ott a fa tetején? Kicsi fészek, de nagy boldogság van benne - szokta mondani Soós bácsi. - Csakhogy nagyon magasan van, nehezen lehet elérni. - Csak annak, aki rest felmenni érte, vagy fél a leszédüléstől. - Fehérhajú bölcs nem igen magyarázhatná meg fényesebben sok ember boldogtalanságának titkát, mint e néhány szóval maga most, kis Naca. A jegenyefa a madárfészekkel teljesen a kert szélén állott már, s hogy ez palástolva legyen, rengeteget imitáló bokortömeg vette körül a törzset. Naca gonddal széthajtotta az összefonódó ágakat s mintegy varázsütésre látható lett a kert árnyékán túl az aranykalászos gazdag alföldi tenger. Sárga kalásztengerben remete égszínkék búzavirág. A nap izzóan sütötte a mozdulatlan, lehajtott fejű kincstömeget, földanyánknak magvas, bölcs, szerényen lehajtott fejű gyermekeit. A látvány meglepő, lebilincselő volt. Borbély és Naca szótlanul gyönyörködtek benne. Egyszerre Naca kezéből kicsúszott a félrehajtott ágak tömege, a napsütötte tündérvilág eltűnt, s ők újra ott állottak az árnyékban, a sűrű lombfal előtt. Borbély meglepetve tekintett Nacára. — De szép volt. Hadd lássam újra. Kis Naca, nem kerülhetnénk ki az előbbi résen át a kerten túl a búzaföld szélére? Szét akarta hajtani újból az ágas-bogas növényzetet, de nem találta meg az előbbi szétváló helyet, csak kis rés támadt a lombozaton, amelyen alig lehetett kitekinteni, sőt egy visszapattanó ág megkarcolta Naca karját is. — De ügyetlen vagyok. Lássa, kis Naca, így van az a boldogsággal is. Ha az ember megpillantotta árnyékos rejtekéből a napsugaras csodát, siessen feléje gondolkodás nélkül, mert ha az árnyék újra elfogja szemei elől, többé a régi arányban meg nem leli soha. — Borbély elkomolyodott, érzelgős gondolatok lepték meg. — Lássa kis Naca, mint az a búzatábla, melyben most gyönyörködtünk, olyan az élet is. Az egyforma sárga fizető kalász a munkás hétköznapok, a piciny búzavirág benne a ritkán elszórt ünnepnapok, s az a hatalmas piros pipacs, mely messze hivalkodik a napfényben, az az én mai napom. Soká kipiroslik az majd dolgos napjaim közül s gyönyörködtet élénk, vidám színével az élet mindennapi szürkeségében. — Miért éppen pipacshoz hasonlítja a mai napot ? Hisz a pipacs a legrövidebb életű mezei Virág, a simogató szellő is lefújja pártáját s széthordja a szélrózsa minden irányába. — Lehet, hogy széthordja, de én úgy fogok reá emlékezni éppen, virulva, ahogy most láttam, ahogy ma éreztem. Az ebéd elkészült. Böske, a ringó szoknyás, üde kis parasztleány volt a staféta, aki szélszebb részébe a szobrot, s nem engedi piciny lábai alól elfogyni a virágot. Mer Pándy Biriből, a szobor eredetijéből lett a környéken a legházsártosabb asszony, akitől az urától kezdve a legutolsó béresig mindenki retteg. Borbély nevetett: — A kis Naca is? — Azt elhiszem. Brrr... El sem tudom hinni, hogy ilyen szép tündérből lesznek a vén boszorkányok. Azt mondják, azért lett olyan, mert nem szerette az urát, úgy kényszerítették hozzá. Az borzasztó lehet ! A 16 éves Naca oly komoly aggódással mondta e szavakat, hogy Borbély nem fogyott ki a derültségből. — Tán bizony a kis Naca is vén boszorkánnyá lenne, ha szíve ellenére adnák férjhez ? — Ohó! Engem nem lehet csak úgy egyszerűen odaadni valakinek ! E téren azt fogom tenni, ami nekem tetszik. — Mozog a kis leányban a 2.000 hold tudata, gondolta magában Borbély, s másra terelte a szót. — Mit szól Soós néni a régi ideál kultuszához ? A mindennapi virágcsokorhoz ? — Nincs annak igazsággal semmi mondanivalója. Ha Pándy Biri nem adott volna Soós bácsinak kosarat, Kazy Margitból nem lehetett volna két évre rá Soós főhadnagyné. Borbélynak tetszett a szobor ötlete, maga a szobor is. — Tetszett az már másoknak is. Kérték is Soós bácsit, öntessen számukra is egy-egy példányt kertdísznek. De Soós bácsi kérlelhetlen. Féltékenyen, zár alatt tartogatja a negatívot s csak magának önt minden esztendőben új szobrot, darabokra zúzva a régit. Nem szépek még a gipszből való asszonyok sem, ha meglátszik rajtuk az idő vasfoga — szokta mondani - s sajnálkozik, hogy a húsból és vérből való asszonyokat is nem lehet hasonlóképen megújítani. Ez az egyetlen mondása, amivel néha magára haragítja Soós nénit. — Érdekes ember ez a mi Soós bátyánk. — Őt én imádom ! — Tán még féltékenynek is kell lennem az öregúrra ? — Ahogy tetszik. Ok, az Van reá. Istenem, milyen szép itt minden ebben a kertben! De szeretem én a napsugarat, ezt az őserőt, ezt a világ kezdetétől való nagyhatalmasságot, mint azt a főtisztelendő úr olyan szépen prédikálta ma. — Olyan figyelmesen hallgatta ? — Ha maguk ott nem állottak volna a sekrestyeajtóban, figyeltem volna. De így nagyon sokszor maguk felé szerettem volna pislogatni, aminek elrejtése lefoglalta minden igyekezeteLiptay Jenő földbirtokos ágyúja, melyet orvosi tiszteletdíjul adott dr. Saáry Sándornak 1906. évben. MARKÓ MIKLÓS hírlapíró, a nyíregyházi Saáry-múzeum sok milliót érő históriai relikviáival megrakva. MILOTAY ISTVÁN lapszerkesztő, Nyíregyháza kiváló szülöttje. ORSZÁG-VILÁG 1924. október 5.