Ország-Világ, 1925 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1925-01-04 / 1. szám

J____ tudatlanul a tövisek útját egyengette: szép­séges Johanna, halkan suhanj Bazieszky Máriához, a modern Towerba, vigasztald és mondd meg neki, hogy a szerelemért nemcsak neked kellett szenvedni, de meg kell lakolni a ma asszonyának is. Mentől közelebb esett a főtárgyalás: Mária annál nyugodtabb lett. S mikor egy hűvös, felhős októberi délelőtt két börtönőr kivezette a megszokott cellájából, leszámolt mindennel. Ő rá semmi sem jöhetett váratlanul. Mindenre el volt készülve, arra is, hogy vétkesnek mondják ki férje meggyil­kolásában. A folyosón, mikor a nagy ablakok alatt el­haladt, kezével eltakarta a szemét, nem tudott megbarátkozni a szokatlan fénnyel, mely hó­napokkal ezelőtt magára hagyta. A tárgyalóteremben ünnepi volt a csend. A karzat el volt lepve kíváncsi emberekkel, kiket mindig izgat ilyen monstre-pör, mely ernyedt idegrendszerüknek jóleső táplálékot nyújtott... Mária leült a vádlottak padjára. Fejét lehaj­totta keblére, mely szép volt és mozdulatlan, mint egy fekete márvány. A két szuronyos őr lehetetlenül festett mellette. Az ember bosszan­kodott, hogy egy ilyen asszonynál sem lehet máskép. De voltak olyanok is a publikum körében, kik a két őr helyén két férdnadrágos apródot véltek látni, amint félénk tisztelettel emelgették Mária bársonyuszályát... Mikor Mária előtt megismételték a vádat, mely abban kulminált, hogy férjét meggyil­kolta , az asszony dacosan felemelte a fejét s a bíró felé pillantott. Ettől a pillantástól a bíró annyira elszédült, hogy a fejéhez kapott. Mi volt ez ? Hol van most ? Itt Budapesten, a tárgyalóteremben, vagy valahol messze, igen messze, ódon tankönyvek által felidézett tör­ténelmi korban, taláros bírák feketeposztós asztala előtt, magas, ornamentikus szék öblé­ben, fekete kucsmával a fején és az, ki előtte áll, nem is Bazieszky Mária, hanem Johanna Grey, a szerencsétlen kilencnapos királyné, ki hervatag szerelméért most szenvedi utolsó szenvedéseit... - Ártatlan vagyok! - hangzik Mária ajkáról. Szava úgy csengett, mint az érc, biztosan és konokul. Szavában benne rezgett egész múltja, gyönyörűséges szerelme, ezer átka és fáj­dalma. Hiába jöttek a szigorú bizonyítással, a tőrrel, melyet valamikor ott találtak a Nílus körül, kissé a homokpuszta irányában, honnan már látni a hatalmas piramidokat, szfínész őrzőivel s melyet hajdan egy rabszolga csem­pészhetett bele az egyik fáraó koporsójába, honnan nemrég egy német tudós hozta nap­fényre, kitől Bazieszky neje kívánságára meg­vette húszezer márkáért... A tőrt mindenki ismerte, mert egy keleti kiállításon közszem­lére volt kitéve s mindenki megcsodálta a tőr merész vonalait, könnyed karcsúságát s pen­géjének élességét . . . Mikor Mária elé tartották a tőrt, az asszony nem rezzent össze, egy arcizma sem rándult meg, nyugodtan nézett a tőrre. - Az én tőröm! - mondta és újra vissza­­tette a zöldposztós asztalra, azután visszaült a helyére. — Más mentséget nem tud felhozni ? - kér­dezte a bíró. De Mária csak a fejét rázta. Legtöbben meg voltak győződve az asszony bűnösségéről, de a különös körülmények, az asszony bizarr magatartása, az egész esetnek problematikus volta az esküdtek között már napok óta élénk ellentétekre adott okot. Né­­hányan köztük azon a véleményen voltak, hogy Bazieszky Mária ártatlan, férjét nem ölte meg, de mások határozottan bűnösnek tartották. És mikor a bíró figyelmeztette az esküdteket, hogy lelkiismeretük szerint vála­szoljanak majd arra a kérdésre, vájjon Ba­zieszky a gyilkosságban bűnös-e vagy nem, az­ asszony hirtelen ránézett az esküdtekre... És ekkor hirtelen a pad támlájába kapasz­kodott, nehogy elszédüljön. Az esküdtek közt észrevette Bóka Romulust, az egykori délceg földbirtokost s hosszú fogsága alatt most resz­ketett meg először az ajka, sápadt arcára el­futó pír ült, két szemében olyan fény látszott, mint mikor öregedő este, vihar elvonultával, tépett felhők közt csillan át a nap, pirosodna minden, vakítana minden, de már késő, már alkonyodik s a pír hamuszürkévé válik. Ba­zieszky meglepetését senki se vette észre, csak Bóka Romulus, ki hosszan nézett át az asz­­szony felé s minél jobban ránézett, annál élénkebben rajzolódott ki előtte a múlt, fel­tűntek képzeletében a régi napok, az ő gyö­nyörű napjai, a mámoros esték, miket ott töl­tött Máriával szokolkú­i kastélyában, egye­dül, csak neki élve, szürcsölve az édes szere­lem részegítő italát, eszébe jutottak a kastély csendes, méltóságos nyugalmú termei, a régi könyvekkel, melyekben Mária úgy szeretett lapozni... Még most is látja, amint az asszony lassan átformálja az egész kastélyt, régi búto­rokat hozat Angliából, vagyont érő trónszéket, aranykoronát, hímes palástot s mindezt idővel úgy rendezi el, hogy körülcsapdossa, mint a hullám, könnyedén és melegséggel, látja, amint beleül a trónszékbe s onnan halkan nyújtja le hozzá a kezét s álmokkal a fifatott hangon suttogja feléje: — És most csókolj kezet királynédnak, Jakab... így látja újra Romulus Máriát, ezt a bizarr, lengyel nőt, ki nemzetének egy fájó sóhaj­tásaként ült bele az ő kastélyába, hogy királyi várnak képzelje, visszaálmodja a szép lovag­kori, a maga regényességével, a maga édes­ségével, de a régi Lengyelországot már elvesz­tette lábai alól, s csak Anglia messze ködei vonzották már... Királynő akart lenni, nem itt akarta élni az ő boldogságtól fájdalmas életét, hanem messze innen, álmok országá­ban, ahol minden az övé: trón és király, ro­mantika és lovagtisztelet... Olybá vette életét, mint egy elégikus költeményt, mely halkan csendül, kecsesen a rímek végtelenjén, illa­tosan és parfümösen ... De egy nap ez a szép birodalom összeomolt, a királyt száműzte országából­­ a csőd. A pün­kösdi királyságnak vége volt és Romulus Máriától úgy búcsúzott el, mint egy igaz király: fejedelmileg teleszórta útját a csókok aranyával, s egy utolsó, fenséges éj­szaka után csak hűlt helyét találta Mária az ő imádott királyának, és egy levelet, melyben Romulus elnézését kéri az ő királynéjának, hogy immár nem méltó reá, mert birodalma összeomolt... Mária azóta hiába kereste az ő száműzött királyát. Nem találta meg sehol. Míg egy nap véletlenül akadt rá. Ez is különös, bizarr volt, mint egész élete eddig. Mikor Romulust elvesztette a szeme elől, sokáig kivert ebként kóborolt a világban. Ott volt mindenütt, ahol aranyak csendülnek s ahol az élet nem több egy szolid csóknál, egy puha kézszorításnál, egy kecses mozdulatnál. AZ ÜDV HADSEREGÉNEK AGITÁCIÓS GYŰLÉSE. A nemrég nálunk is megalakult Üdv hadseregnek más országokban már nagyszerű szervezetei vannak, melyek lelkesen teljesítik a magukra­ önként vállalt­ nemes feladatokat. A szószék mellett ott szokott lenni a bűnbánat padja, hová a bűnösök sorakoznak, akiket a döbbenetes hatású szónoklatok meggyőznek és a javulás útjára vezetnek. ORSZÁG-VILÁG 1925. január 4.

Next