Ország-Világ, 1927 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1927-01-02 / 1-2. szám

­ Ma, amikor szerte a világon a politika súlypontja a gazdasági kérdésekre tolódott át, az idők szelét még a magyar falu is megérezte és a tolnatamási-i kerület nem­csak magának, hanem az egész magyar köznek nagy szolgálatodért, amikor impo­záns többséggel Döncz Ákost küldte kép­viselőjének, a parlamentbe. Döncz Ákos felfelé ívelő pályáján — hisszük — ez a díszes állás új kötelesség­­vállalást jelent. A jobb magyar jövőnek ilyen építőmunkások kezére van szüksége, akiknek működése folytán nem lehet messze a feltámadás. Bűnhődés. Rossz időket élünk! Nincs áldás a földön. Megromlott a világ... Örömtelen a szív, hiába zeng a dal, Hiába nyíl virág... De minek is a dal, a nyíló virág ott, Ahol gyász az élet, Hol a síró lélek nem talál már benne gyönyört, édességet ? Rosszak az emberek, letértek az élet Virágos útjáról, Ingoványban járnak. A szemük fényében Pokol tüze lángol! Ez a tűz hevíti a lelkük kohóját, E tűzből tör elő, Minden lator érzés, gonosz gerjedelem, Elgáncsoló erő. Sok a férges köztük, sok a rosszrahajló, Akin nem fog a szó, Akinek hiába hirdetjük az igét, Nem kell a szép, a jó... Elbukik az erény, diadalt ül a bűn, Örvénylik az élet!... Vége az erkölcsnek; az ember a sátán játékszerévé lett. Vihar, árvíz, tűzvész dúlja javainkat... Pusztulunk és veszünk! Az elemi csapás mindent megsemmisít, Amit munkál kezünk... Az enyészet szele, ínség, nyomor, halál Jár a vész nyomába S ráborul a földre, a bűnös telkekre Az éj sötét árnya. Ez az Ég haragja, ez az Ég verése — Isten büntetése !... És a gyarló ember nem eszmél és nem tér A jó útra mégse’!... Konok daccal törtet a káprázat után, Rohan a posványba ... S mélyen elmerülve összecsap fölötte A szenny, iszap árja. Ő­ haragvó Isten! Én, ki esdve kértem A Te kegyelmedet, Hogy légy irgalommal, szánj meg és bocsásd meg A mi bűneinket. Nem borulok eléd, nem könyörgök eztán Embertársaimért. Méltán megérdemlik a büntetést, melyet Haragod rájuk mért! Roskadozva állok színed előtt, Uram! Lehorgasztott fővel S teljes megadással viselem a sorsot, Amely gyásszal tölt el... Látom, érzem, értem: türelmed véget ért; Nincs kegy a számunkra... Nem méltó az ember, Mindenható Atyám, A Te jóságodra. Ó! csak büntess tovább! Az atya kezéből A verés is jóság; A betegnek sokszor javára szolgál a Keserű orvosság... Talán még nem veszett végkép el az ember? Talán még nem késő?... Bűnbocsánatot nyer a bűnbánó lélek — A Hozzád megtérő! Sárosi Várady Ferenc. ORSZAG-VILAG 1927. január 1. és 9- AZ ÁLDOZAT. Irta LANTOS JÓZSEF. Imre el nem titkolható rajongással nézte a vele szemben ülő Tildát, a gyönyörű, fiatal, dúsgazdag özvegyasszonyt, akinek ragyogó szépsége mindenütt feltűnést keltett, ahol csak megfordult. Közvetlen kedvessége mellett, a legbiztosabb fölénnyel bánt a férfiakkal és egyedül Imrét tüntette ki az udvarlók nagy, színes táborából. Valami belső, nagy szomorú­ság lappangott szép szemében és rejtélyes, mély fájdalom bujkált kissé gúnyoros moso­lyában ennek a különös asszonynak, aki a félvilágot beutazta már egészen egyedül, s aki minden gazdagsága és vonzó bája mellett néha végtelenül boldogtalannak látszott. - Bizony, kedves barátom, - szólalt meg Tilda melegzengésű hangján, - én mondom magának, nem jó dolog szerelmesnek lenni. - Miért? — kérdezte a fiú, aki erre a vá­ratlan kijelentésre kissé elpirult. Az asszony elmosolyodott Imre zavarán. Meleg gyöngédséggel nézett végig rajta, finom, magas alakján, mely kissé meggörbült az ülésben, magas, komoly homlokán, kissé ér­zéki, de gyerekes vonalú száján, szeme átsik­lott az izmos kéz karcsú, hosszú ujjain és leszaladt a félcipőből előtűnő nőies bokák karcsú vonaláig. Erre a simogató nézésre Imrének újra eszébe jutott az asszony egyik mondása, ami­ről azóta sem tudta megállapítani, hogy bók­nak szánta-e: „Maga néha úgy tűnik fel ne­kem, mint egy férfiruhába öltözött herceg­­kisasszony." Újra megcsendült Tilda bársonyos hangja:­­ Semmit sem kapunk könnyen az élettől. Mindenért áldozattal kell fizetni. - De talán éppen azért olyan nagyszerű érzés a szerelem, mert annyi megbecsülhetet­len, pazar értéket nyerünk vele, hogy az érte hozott áldozatot nem is tudjuk mellette észre­venni. - Gondolja? - kérdezte az asszony külö­nös hangsúllyal. - Meg vagyok győződve róla. - Lehet, hogy magának van igaza,­­ szó­lott az asszony és egy határozott mozdulattal eldobta cigarettáját. Géza nem is sejtette, hogy milyen döntő jelentősége volt ennek a pár szónak. Csak sokkal később jött rá ártatlannak látszó beszél­getésük igazi értelmére. Az asszony nővérének társalgójában ültek. Képkiállításról jöttek ide együtt, ahova meg­hívást kaptak ebédre. A háziasszony magukra hagyta őket, mert még kint volt az előkészü­letek befejezésével elfoglalva. Az ajtó csendesen föltárult. A francia kisasszony beengedte Tilda nővérének kis leánykáját, egy aranyos gyermeket, aki kitárt karokkal topogott fiatal nénikéje felé. Tilda szeme fölragyogott a bájos, hízelgő apróság láttára és becézgetve vonta ölébe. - Bolondja vagyok a gyermekeknek, - mondta szinte panaszosan. Kis idő múlva, mintegy búcsút véve, meg­csókolta a csöppség puha arcocskáját és át­adta a gyermeket a fiúnak. - Nem akarok túlságosan önző lenni. Lá­tom a szeméből, maga is örömmel eljátsza­­dozik vele. Imre térdére ültette a kicsikét, azután ki­kereste azt a helyet, amely még meleg volt az asszony csókjától és rászorította ajkait. * * * A főpróba közönségének egy része a szín­ház dohányzójába sietett, hogy a szünetet fel­használva, cigarettára gyújthasson. Imre ezüst tárcájából megkínálta Tildát és csak most vette észre nagy csodálkozással, hogy az asszony szemeiben könnyek nyomai látszanak. - Rám mindig rendkívüli hatással van, ha gyerekek sorsáról látok, vagy hallok, — mon­dotta Tilda mintegy mentegetődzésképen. Azután a fiú szemébe akasztotta rejtelmes tekintetét, úgy hogy az egészen zavarba jött ettől a hosszú, mély és kiismerhetetlen pil­lantástól. - Maga még itt akar maradni? - kér­dezte Tilda kis szünet után. - Hova menjünk ? - tűnődött Imre bizony­talanul. — Ahova akarja. A fiú gyáván, de reménykedve újabb kér­dést tett fel: — Tényleg, mindegy magának, hogy hova vezetem ? — Nem tudom mi van ma velem? - mon­dotta az asszony és cigarettája füstjébe bámult. — Itt az alkalom! — lobbant fel hirtelen Imre agyába egy perzselő gondolatlány és valami ijedt öröm borult a szívére. Szinte ön­tudatlanul buggyant ki a száján: - Illik az alkalmat kihasználni? — Ügyetlenség alkalmat elmulasztani, mert azok véletlenül jönnek és nem térnek vissza, ha elengedtük őket. Ez már elég világos beszéd volt. Imre for­rongó érzéseinek kábulatában úgy állott helyén, mintha megdermedt volna. Végre erőt vett fölindulásán. Majdnem nyers volt a hangja, amikor megszólalt: — Akkor menjünk a ruhatárba, ha úgy tetszik. Az asszony mozdulatlan maradt. Meggon­dolta volna magát? Még egy hosszút szippan­tott cigarettájából, azután azt hanyagul elha­jítva, Imre mellett lassan a ruhatár felé indult. Kint a gyöngén szitáló esőben nehezen, töredezetten folyt közöttük a beszélgetés. Amint azonban egy kis utcába befordultak. Tilda a földre függesztve szemeit, megkér­dezte : — Hová megyünk? — Azt mondta, hogy az Magának mindegy,­­ szólott csendesen a fiú. Azután élénken folytatta: — Itt, ennek az utcának a túlsó végén la­kik az én legjobb barátom. Nagyon kedves, hű pajtásom. Érdekes képgyűjteménye van. Látható a falán Rubens, Tizian, Makart, Böcklin, Rembrandt... mind szép, értékes ke­retben, de csak másolatban. Egyetlen eredeti képe sincs. Nem különös ez? — Miért? — válaszolt az asszony. — Lehet­nek esetek, amikor én is örülni tudok egy jól sikerült másolatnak. A férfi csak jóval később idézte fel újra Tilda ezen szavait. Most alig figyelt rá, mert közben barátja háza elé értek. Itt megállott, és a nő felé fordult: — Ha megengedi, én most beszaladok a házmesterhez és elkérem barátom lakása kulcsát. Ő jelenleg külföldön van. Azután, ha érdekli, megnézhetjük ... a képeket. — Tudja, mégis... nem megy ilyen gyorsan. Máma nem. — Akkor talán holnap. — Holnap igen. — De biztosan ? — Egészen biztosan. — Kezet rá. Férfiasan, komolyan kezet szorítottak. Az asszonyé volt forrób, a fiúé volt remegőbb. Másnap már fönt a szobában várta Imre az asszonyt. A megbeszélt időre, pontosan lépett be a félig nyitva hagyott ajtón Tilda. Arca kipirult, keble pihegve vette a lélekzetet a két emelet után, amelyen az utat szinte futva tette meg. Amint ott állott az ablaknál és a függöny mögül az utcára nézett, egyik kezét dús, ragyogó hajára téve, kínzó érzés kúszott a fiú belsejében végig, fagyos hideget és kínzó lázat váltogatva: „Önzés, önzés, hitványság, amit én most elkövetek. Kihasználom a vélet­lenül adódó pillanatot, az önfeledt gyöngeséget. Visszaélek egy véletlen alkalommal, amelyet női hangulat játéka nyújt felém. Ahogyan ott áll az ablaknál, mintául szolgálhatna az áldozat szobrának. Az én áldozatom. Mert kívánom, mert vágyódom érte. Mert még­sem tudok lemondani róla. Semmi áron. Még ha tudom is, hogy lesznek lelkiismeretfurdalásai. Pedig rettegni fog, hogy meglátják, megtudják, hogy ő, a büszke, megközelíthetetlen, odaadta magát mint egy kis varróleány." Az asszony megfordult. Lágy, meleg mosoly vibrált piros, formás ajkán, vonzó fény csillogott mélytüzű szemében és ettől rögtön megszűnt minden töprengés, meghalt minden gondolat. A vér doboló dübörgése, a szomjas vágy diadalmas harsogása a csókmuzsikájú mámor örvényébe temette őket. Néhány nap múlva megint találkoztak. A következő héten újra. Már öt hete tartott ez az állapot, tele izzó gyönyörűséggel és kínzó gyötrelemmel. A férfi minden alkalommal, amikor a nő lihegve, csendesen belépett az

Next