Ország-Világ, 1928 (49. évfolyam, 1-51. szám)

1928-01-08 / 1-2. szám

Szerkesztőség: Budapest, VI., Horn Ede­ utca 18., földszint­­. Kiadóhivatal címe : Budapest, V. kerület, Hold-utca 7. szám. Kiadótulajdonos: a „Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság"*. EGYES SZÁM ÁRA 40 FILLÉR. FELELŐS SZERKESZTŐ: Dr. FALK ZSIGMOND ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre .. .. 10 pengő. Negyed évre .. 3 pengő. Fél évre .. .. 5 pengő.­­ Egyes szám ára .. 40 fillér. Külföldi előfizetésekhez a postai viteldíj is csatolandó.­ ­­r- KÉPEK A CSEH MEGSZÁLLÁSRÓL. Irta SCOSSA DEZSŐ. I. A NAGY BORULÁS. Ne tessék azt hinni, hogy itt valami förtelmes vrn­éri égről lesz szó, még kevésbbé, hogy alán­­ úgyis agyonsanyargatott hazafias érzé­­lmem még fájdalmasabbakká tenni. Nem, a borulásr1 voltaképen nemzetes Szabó uram mellék-, illetve ragadvány-neve,­lighanem hatalmas alakja messze előre árnyékának és annak nyomában kemény e gyakori csattanásának köszönhet. Hogy h... -t és kiktől eredt ez a találó elnevezés, nem nehéz kitalálni, mert a nemzetes úr kasznár volt az uradalomban, odafönn a multjövő magyar Görbeországában s kezei alá tartozott sok-sok alig e§ ' . Ha apró tót falu határa és népe,r. é ex 'legei'. • vonatkozó patakok­kal (amelyek mentén molnárok, késesek, csipkárok laktak) 11 írnak!' r­ :tekéi, nem is számítva a várra^J^^^»:p íratásokat és több effélét, bizony nem nagy becsületben a kivitert.n be11 — pedig messziről meg­­'verekek! tilosban le IHN­VH ol­vasva azok számát a csupasz­­ál lovinikáai . illad.llok­k időn laj­ n­aim il, il­l a nagy borulás", nyomában az ijrengé Más ménkőcsapásokkal, mint akár a természetben. Éppen olyan hirtelen járt és le­csapott a nemzetes úr, mint akár a nagy zivatar, azért használt hintót, hogy ne hallják a kocsija zörejét, amelyből könnyedén ugrott ki s öleseket lépett, s nem volt előle menekvés. Az alázatos, meghunyászkodó, ravasz tótokat, ráncosképű, laposmellű asszonyaikkal, ruhátlan, kotnyeles gyerekeikkel éppen úgy az uradalom tartozékának tekintette, mint azt a jószágot, amit hajtottak, őriztek, mint azokat a faházakat, amelyekben zsellérkedtek s ezt az egész mindenséget, amely fölött az ég kék azúrja ragyogott a magyar hegyek fölött. Apja, nagyapja mind ezt az uradalmat szolgál­ták vagy azt a Dunántúlit, amely szintén a gróf tulajdona volt s csak azt vol­t különbség, hogy­­ egyik. Szabó itt kezdte és amott végezte, a másik megfordítva. A kertbe rejtett magas föld­­é­ves kúria sohasem fogyott ki a Szabókból és­­ki i­s a kasznált lakás hangos volt a vendég­ségtől István napján, mert ez a keresztnév is apáról fiúra vándorolt. A gróf csak szarvasleste­s vadászatra járt erre a birtokára, családja pedig még ritkábban foglalta el a részükre fenntartott szobákat, amelyeket nemzetes Szabó Istvánná tartott rendben, aki nagyszerűen tudta elkészíteni a pisztrángot, rákot, őz- és szarvaspecsenyét, gombával, áfonyával, ami hozzá dukál. Kicsi, soványka asszony volt, mindig tele dologgal. Hajnalban kelt, hogy a fejésnél ott legyen, mert nagy tehenészet volt a háznál, disznóhizlalás, rengeteg baromfi, a kertben pedig temérdek gyümölcs. Ott foglalkoztatta a gyer­mekeit is, kicsi koruk óta. Úgy tudta dirigálni a sok cselédet, szolgáló leányt mintha dróton rán­gatta volna őket s kordában tartotta még a nem­zetes urat is, aki pedig kétakkora volt mint ő, széles vállú, nagymellű, de éppen olyan puha­­szívű, mint az élete párja, aki még arra is talált időt, hogy a nevelésébe adott Ancsurkákat, Amálokat fonni és kötni tanítsa, mint akár a saját leányait. Mert hát nevelőintézet is volt a kasznárlak s aki ott szolgált, az bátran férjhez­­mehetett a kerülőkhöz, vadőrökhöz s egyéb uradalmi előkelőségekhez. A lakodalom is ott tartatodlon s a nemzetes asszony volt a kereszt­anyjuk a gyerekeknek is éppen úgy, ahogy az övéit a grófnő maga tartotta keresztvízre. És büszke volt reá, hogy leányaiból kitűnő gazd­­asszonyok nevelkedtek. Amint ez a kicsi, fürge, élénkszemű asszonyka leányaival kifürkészte a legelrejtettebb helyen levő tyúktojásokat, a nemzetes úr is számon tartotta fiával az erdők fáit és vadjait, kegyetlenül a Nemzeti Zenede nyug. , főigazgatója, az Országos Magyar Dalosszövetség művészeti bizottságának díszel­nöke. December 20-án töltötte be életének 85-ik évét. Nemzedékeket nevelt fel s neve összeforrott a magyar zene történetével. Országszerte melegen ünnepelték. Az Országos Magyar Dalosszövetség nevében Gerlóczy Géza ügyvezető elnök, a Szövetség budapesti kerületé­nek nevében dr. Purebl Győző székesfővárosi tanács­nok üdvözölték, kinyomozta a vadorzókat, a birka­tol­vaj­okát, számonkérte a vaddisznócsürhe elesettjeit, ismerte minden emberének még a gondolatj­át is úgyhogy az agyafúrt cseh erdészek és lengyel vadászok dehogy bírtak volna csak egy őzet is kicsem­pészni az uradalomból és a kémények füstjéről is kiszimatolta a kasznát, ha valami tilos pecsenye sustorgott a pléh-­tepsikben. Szerinte sohase ott volt jobb dolga a népnek, mint a jobbágyság korában és a Nagy Borulás ma is úgy kezelte az uradalom népét, mintha jobbágyai lennének, ami nem keltett semmiféle ellenvetést­, mert az egész Felvidék telve volt büszke kényurakkal, akik azonban nemesszívüen gondoskodtak, hogy népeik munkával, élelemmel, gyógykezeléssel és­­ dohánnyal el legyenek látva s a gyermekeknek szánt karácsonyfák aján­dékokkal megrakottan el ne maradjanak, mint akár a saját gyermekei számára valók. Ezt a patriárkális együttműködést mi sem zavarta a háború alatt sem. Ha egy pár tót legényt elvittek is katonának, soroztak helyettük az iskolából nagyobb gyerekeket, akik már kinőttek a szamóca- meg a gombaszedésből, s beváltak azok is az öreg kanászok, juhászok, tehenesek mellett. Egyébként épp úgy szállítottak mindent a dunántúli uradalomba mint azelőtt, úgy gyár­tották a túrót, hordozták a tejet, aratásra csakúgy megjöttek a hatalmas kezű magyar aratók, asak pár nap alatt leberetválták a termést s a gépek csakúgy süvöltöttek a szántásnál mint a fűrész­telepeknél, ahová az erdők fáit csúsztatták vagy hordták nagy tót szekereken. A Nagy Borulás járt-kelt, utazott a görbe hegyi utakon, hol itt látták, hol ott bukott elő, ahol nem is sejtették, adta-vette a jármos ökröket, lovakat, juhokat a vásárokon, szigorú pontos­sággal elvárván, hogy mindenki a helyén legyen s végezze a dolgát. Tudták már mi következik ellen esetben, tehát nem is volt ajánlatos még egy percnyi mulasztás sem. A kasznár, mint egy parancsnok dirigálta az uradalom szövevényes ügyét-baját egészen addig, amíg a nagy össze­omlás bekövetkezett. Jó szimatja volt, pontosan tudta a néplázító ügynökök járás-kelését s elejét vette, hogy az uradalomban kárt tegyen a fel­lázított munkásnép. Csendőröket rejtett el s a sűrű éjjeli puskaropogás megfélemlítette még azokat is, akiknek lelkében tüzet fogott a kapzsiság taplója. De még ez sem nyugtatta meg. Feltűnés nélkül kezdte hajtani a jármos jószágot, szállíttatta a fajteheneket a Dunántúl felé, ahova elvándorol­tak a gépek, a grófi lakrész drága, régi bútorai s a szekerek egész sorát megrakva vonták át a lovak a másik uradalomba. Elment még a leányok penny-fogata és fia hátaslova is. Hagyján, — hiszen máskor is volt ilyen vándorlás, amikor kicserélték a jószágot, — a munkásokat, meg­tették azt az utat máskor is, de most a kasznár különös gonddal járt a dolog után. A vasúti állomásig maga kísérte a szállító szekereket, maga vagoníroztatott gabonát, szénát be, mindent, a szekerek mellé fegyveres kísérőket is adott az öreg Kozsehuba és Sztanka Pál személyében,­­akiket előbb négyszemközt instruált éppen úgy, mint Szpevákot, aki a juhokat kísérte s akinek maga akasztotta nyakába a kovás puskát. Tudta, hogy a vén ravasz csak ezzel tud bánni, de ezzel medvét is lő. És elégülten dörgölte a kezeit, mikor látta, miként ürülnek ki az istállók, a színek, az ólak, a granárium, a szobák, úgyhogy élete párja már rétest is alig tudott sütni a konyhaeszközök nagy hiánya miatt. Voltaképen neki is el kellett volna mennie a hintókkal, de nem hagyta az urát, miután a gyerekeket már biztonságba helyezte. Pedig már akkor özönlöttek befelé a cseh zsebrákok. Az urának még nem fogyott ki a rendezni valója, de ami utoljára maradt, azt is elvégezte. Össze­hívta a cseh erdészeket, jóllakatta őket friss borovicskával és töpörtős pogácsával, aztán úgy szólt hozzájuk az ő megszokott patriárkális hangján: — Halljátok-e, brúderek, nekem el kell men­nem. Nem tudom mit akar a gróf, hogy mindent elhurcoltatott innét. Meg akarom nyugtatni, hogy itt nem volt és nem is lesz baj. Hát úgy vigyáz­zatok, feleltek mindenért. Te ma délután ideköl­tözöl s te leszel a hasznár, amíg én visszajövök. GOBBI ALAJOS.

Next