Ország-Világ, 1929 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1929-01-06 / 1-2. szám

n és nyomorban élt. Nem csoda, ha a magyar történetíró nem lángol. A magyar történelem hősei névtelen megalázottak és a féktelen magyar fantázia, akit Petőfinek és Adynak hívtak és Turinban és Döblingben temettünk. S a magyar jövő államférfiai a hősök lesznek, kik szembeszállnak az illúziókkal s az illuzionis­tákkal s megteremtik az európai magyarságot önmaguk föláldozásával. Mert Szekfű Gyula könyvei a magyar múlt józan, igaz tükre, egy olyan nehéz beteg, mint a mi szegény, önmagától is megalázott nemzetünk, sírva nézi meg magát benne. Igen, kell néha egy ilyen becsületes tükör. De hősök, államférfiak is kellenek és a be­csület is, mert a haldokló még a tükröt is elejti. S pár ritka néven kívül nincs kihez imád­koznia. ORSZÁG-VILÁG 1929. január 6. és 13. REMENYIK SÁNDOR. Irta PERÉDY GYÖRGY. 1919. év földrengésszerű gyorsasággal bekövet­kezett eseményeinek romjai között megdermedten, elcsüggedten álló magyarság szemei előtt, a nagy nemzettragédiának sűrű füstfellege zárta el a látást. Az európai színvonalon álló erdélyi magyar társadalomnál az eszmény és az öröm felé sóvárgó, nagy erővel feszülő törekvés és a hallatlan boldog­ság után való kívánkozások idejében kétszeresen hatottak a történések az emberi idegekre. Messzi sírok siratásához: nagy, mérhetetlen mélységű seb fájdalma. Akik pedig a forradalom eszméihez ragaszkodnak, ráadásul összeütközésbe kerültek nemzeti öntudatukkal is. És ebben a vigasztalanságban, minden tájéko­zást, emberi látást elfojtó ködben — mint éji órán rózsabokor alól a fülemile éneke — ismeret­len nevű, ismeretlen hangú költő dala csendült. Kézről-kézre, kézírással, gépírással másolva, versek indultak el: vigasztalás, erő, hit, buzdítás és bá­torítás izzott, égett a verssorokban, amelyek a lelkekhez értek el. A verssorok alá nem volt név írva, de mindenki tudta. Nyomdák, rotációsok nem sokszorosították, de mindenki olvasta. Posta nem vitte, senki nem küldte, és Kolozsvárról mégis eljutottak messze, szegény emberek, sze­gényes kenyere mellé. Hogy amikor ezek a versek a Végvári név alatt Budapesten könyvben is megjelentek és az ifjú költőt sietett a Petőfi-Társaság és a Kisfaludi­ Társaság tagjai közé sorozni, ezek a tagságok már csak kalapleemelések voltak az alig harminc éves poéta előtt, de magasabbra Erdélyben már nem emelték. Őt nemzete röpítette föl máról­­holnapra a halhatatlanság egének csillagai közé. És itt, ebben az időben látom beteljesedni Reményik költői erejét, szépségét, igaz költői mivoltát. Hogy ezután költeményeinek kötetei egész sorozatban jelentek és jelennek meg, egé­szen természetes, hiszen költő, mégpedig örven­­detesen termékeny lírikus. Nem hangos nemzeti költő. Csendes, nyugodt hangú poéta, de versei minden sorában az erdélyi magyarnak lelke zeng. Az ő szavai nem jönnek ki a torkon, hanem mélyen benn a szív körül beszélnek; nem füllel kell hallani, csak érezni a vers lelkének, szívének ütemét. Erre hű képet nyújt nekünk Atlantisz harangoz című versében: Mint Atlantisz a rég elsülyedt ország, Halljátok ? Erdély harangoz, a mélyben Elmerült székely faluk hangja szól Halkan, halkan a tengerfenéken, Magyar hajósok, hallgatózzatok, Ha jártok ott fenn förgeteges éjben, Erdély harangoz, harangoz a mélyben. Az új világ új inspirációkat adott Reményiknek, aki megértette, megénekelte azoknak a fájdalmát is, akik eltávoztak és haza, az erdélyi szülőföldre vágynak. Az emberek még nem tudtak önmagukra eszmélni, még nem tudtak a történeti helyzet fölé emelkedni, de a költő finom idegszálai, zsenije megérzi a felröppenő leheletet is, a sóhajt, ami a szülőföldet elhagyottak lelkéből hazaszáll: KI BESZÉL? Arany jegenye, ki beszél veled? Valaki megszólított messziről, Attól remeg most minden leveled, A szél, a szél, a szél beszél veled. De mi a szél? Sok sóhajtás, Mely összegyűlt s most egyszerre beszél. Egy sóhajtás, alig egy lehelet, De sok sóhajtás, egymásba fogózva Átrepül országhatárok felett, És megtalálja, amit szeretett. Valaki sokat sóhajtott feléd, Sok sóhajtása egymásba fogózott, — Most elérte az arany jegenyét. Reményik életének élményeiből mintegy ter­mészetszerűleg nőnek ki költeményei. A román iskolapolitika mélyen megrendíti. A költő szembe­­áll s ezt a szembeállást nagy erő jellemzi. De még a legfájdalmasabb dalaiban is érezzük, hogy egy­szer minden szenvedésen úrrá lesz. Nem csügged soha, — isteni adomány — új napot hirdet és töretlen erővel megy az új életfordulatok elé. Íme, a buzdítása: HA NEM LESZ TÖBBÉ ISKOLÁNK... Ha egyszer nem lesz többé iskolánk, — Nem lesz üvegház gyönge palántáknak, — Ha nem lesz tanterem, Hol a tanító nyíló ajakán Az ige­virág magyarul terem, Ha nem lesz többé szentesített mód Oktatni gyermekünk az ősi szóra, Ha minden jussunkból kivettetünk : Egy iskola lesz egész életünk. S mindenki mindenkinek tanítója. Bölcsek leszünk, szentek leszünk, Hogy gyermekeink lelkéhez közel, Mindig közel legyünk, Nem leszünk semmi más: Hitben, hűségben, tisztaságban Egymásnak folytonos példaadás. És esküszünk Mindenre, ami szent nekünk : így, iskolátlanul Egymásból olyan nemzedéket nevelünk, Hogy mind az idők végezetéig Megemlegettetünk. Reményik költészete tiszta líra. Olyan tiszta, mint a harmatcsepp. Epikai hangot elvétve talá­lunk nála. Mint lírikusnak természetes sajátsága, hogy a lelki történéseket az ő természetének megfelelő törvények szerint teljesen és tisztán átéli, egészen átadja magát nekik. Az előbbi megállapításra elég citálnom négy gyönyörű sorát. Egy fecske nem tavasz, Egy fűszál nem mező, Egy vízcsepp nem patak, Egy sír nem temető. A második megállapítása a „Sárika repatriál"­ című verse: November ül a rónaság fölött, Köd fekszik a sínen. Csak áll, csak áll a szomorú vonat, A szomszéd sínen egy mozdony tolat, S értünk a távol hasztalan izén. Élesztjük, mint egy Veszta-lángot A kis tüzet a vágón közepén, Én most a húgom násznagya vagyok, S túl a határon vár a vőlegény, — De furcsa, furcsa násznagy vagyok én. A határon túl vár a vőlegény, A határon túl ég a szerelem, De innen még a vámsorompó áll, S a vámon túl a násznagy nem megyen Ő, furcsa lakzi, furcsa balga bál! És ha majd holnap indul a vonat, A menyasszony megy, a násznagy marad, S hogy kelet felé lassan visszafordul. A feje szédül, de nem édes borsul — Erdélyben — így ülnek most lakóikat. Csak a lírai költőnek adott adomány az, hogy a lélek állapotát észreveszi önmagában és ön­tudatossá teszi. Bennünk visszhangra kél a költő szava, saját lelki világunk nyilatkozik meg az ő soraiban. Itt példaképen a „Szordinós dal a mi nagy bánatunkról11 című versének első négy sorát elég idéznem: Az ajkunkra már alig-alig vesszük, S ha vesszük halk és szordinós a szó, De telítette a mi életünket Keserűn, mélyen, mint tengert a só. Reményik Sándor költészetéhez az volna szük­séges, hogy költeményeit mind felolvassam. Ez sem elég. Költőt ahányszor hall, olvas az ember, annyiszor talál benne új szépségeket, új gyönyö­rűségeket.★ Csak egyetlen húr hiányzik lírájáról: a szere­lem. Eddigi verseiben hiába keressük. Bizonyo­san szóvá tették nála ezt olyanok is, akiknek válaszolni érdemesnek tartotta és ezeknek vála­szol néhány versében. A TESTVÉR. A Testvér az a nő, aki szeret, De vágya nincs és semmit sem akar, Tenger­ nyugalmú mosolya mögött Nemes, vagy nemtelen célt nem takar. Nincs elfogultság benne, s nincs zavar. Nincs macska-szeszély, s nincs tigris-fölény, Olyan, mint a jó lelkiismeret. A Testvér az a nő, aki szeret, De sohasem lesz gyermekeid anyja, Csak álmaidnak, lélek-gyöngyeidnek Töretlen-tömör arany foglalatja. Ki távol tőled — melletted áll mindig, S a szépség ködös ormai fölé, Ha megállottál — újra útnak indít. Reményik magyar költő, de főleg erdélyi poéta. Olyan szívünkből szakadt, akinek minden sorát ismerni kellene minden magyar házban. Ott kellene, hogy álljanak költeményei minden asztalon, minden éjjeliszekrényen, hogy olvas­suk, olvassák gyermekeink. Mert erőt lehelnek és biztatást. Feltámasztják a csüggedőt az ilyen sorok. Elvégeztetett? Nem. Mostan kezdődik újra. Az újrakezdés arany jelszavát Minden magyar kapura Véssük fel, véreim! * Reményik Sándor 1900-ban született Kolozs­váron és most is ott lakik. Reményik Károly hírneves építőművész fia. Jómódú család gyer­meke, aki nincs rászorulva a robotos kenyér­­keresetre. Egész élete olyan, mint költészete: nyugodt, egyszerű, tiszta. Szépirodalmi lapok főszerkesztőnek választották, de a szerkesztésbe nem folyik bele. Kizáróan múzsájának él. Fischer Sándor antiquar könyvkereskedése Budapest, V., Vilmos császár­ út 56.

Next