Ország-Világ, 1929 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1929-01-06 / 1-2. szám

4 Vártam reád Vártam reád ábrándos tiszta hittel. Nem kételkedve. Rendületlenül. Hittem, hogy egykor megjelensz előttem S arcomra majd boldogság pírja ül. Vártam reád sok tiszta nyári éjen, Borongás ősszel és tél derekán, Májusi napnak áldott ragyogásán Vártam, hogy megjelensz, bűvös leány. Az élet akkor napsugárosabb lesz, Tisztább a rezgő harmat a gallyon, Sugárzó kék az égnek boltozatja S én éji álmom ébren álmodom. Tizenkilenc év elrepült felettem­­ S én várom egyre, hogy beteljesül Az édes álom, ábrándos bohóság. Várom halálig, rendületlenül. De jaj! ha addig ifjúságom eltűnt S a tiszta láng szivemben rég kiég, Tudlak-e akkor is a régi tűzzel, A régi vággyal átölelni még? SZŐLLŐSY ISTVÁN, A NAGYASSZONY. Irta SZÖLLŐSYNÉ MOLNÁR ILONA. A falusi templom mellett állott a fehérre me­szelt, piros zsindelyes kúria. A csipkefüggönyös ablakokból virágok mosolyogtak az utcára, szá­zados tölgyfák árnyékolták a kertet, a muskátli nagy kerek gruppokban virított, körülötte pompás tearózsák illatoztak. Az orgonabokor nekitámasz­kodott a kerítésnek, a tornác fehér oszlopaira fel­kúszott a katalonka. A virágos kert mögött, nagy gazdasági udvaron volt a szárnyasok és négylábúak birodalma. A dúcban fehér galambok búgtak, a disznóólban jóllakottan pihentek a kocák. A nagy házőrző eb lomhán feküdt a házában. Távolabb a gyümölcsös­ből a méhek zümmögése hallatszott. Szántók, mezők a falu határában mind a kúriához tartoztak. Az arra vetődő idegen, ha megkérdezte, hogy ki lakik abban a barátságos lakban, a parasztok megemelték kalapjukat s áhítattal feleltek: — A nagyasszony, áldott legyen minden lépése. Hallhatott az idegen csodás dolgokat a nagy­asszonyról, a falu védangyaláról. Ha feltűnt az utcán magas vállas alakja, amelyre oly szépen illett a régi divatú magyar ruha, észbevegyült fekete hajára a gyöngyös párta, s ha jóságos ibolyakék szemei végigsimogatták a gyermekeket, azok hangos „dícsértessék“-kel köszöntötték, a vénasszonyok Isten áldását küldték utána. Kel­lemes, mélycsengésű hangja, ha olykor szigorú is volt, de mindig kiérzett belőle a jósága. Meg is érdemelte a nagyasszony azt a tiszteletet és szeretetet, amivel körülvették. Ha valaki meg­betegedett a faluban, ő tüstént ott termett a be­tegnél, csodás háziszereivel enyhítette a fájdal­makat s ha jóságos kezét a szenvedőre tette, az máris jobban érezte magát. Sok szűkölködő kö­szönhette neki mindennapi kenyerét. Nem is maradt el az Isten áldása a nagyasszony életében. Szorgalmas, gondos férjével, két szép gyermekével boldogságban és megelégedésben éltek. A fiú a gazdaságban, a leány az anyja jobb­keze a háztartásban. Mintaháztartás is volt az. Pince, kamra mindig tele, ragyogó tisztaság a tágas szobákban, rend és fegyelem a cseléd­házban. A gazdaság szépen jövedelmezett, a nagyasszony ügyes keze pénzzé tett mindent. A városi keres­kedők tőle vásárolták a legszebb baromfit, a maga­készítette vajat, túrót. Régmúlt idők jóléte uralta ezt a házat, párosulva az okos mérséklettel. Vendégnek a kapu tárva, a nagy tölgyfaasztal terítve. Olykor vidám mula­tozás, nóta meg tánc élénkítette a munkás napok láncolatát. És mint annyi ezer és ezer boldog, harmonikus családi életet, úgy a nagyasszony házát is végig­söpörte a háború halált okozó vihara. Buzdító, hős lélekkel tűzte fel a nagyasszony a nemzeti színű kokárdát a fia mellére, csak a keze reszketett egy kissé és a szeme lett könnyes, mikor a vágtató paripa ott az utca fordulójánál eltűnt, magával röpítve élete büszkeségét, reménységét, a fiát, a halál mezejére. Csendes lett a falu, hallgatag a nagyasszony házatája. Betegség verte le a családfőt, a kor és a izgalmas idők felőrölték a szervezetét. Csak a rózsaszín lapokat leste naphosszat lázas türel­metlenséggel. S ezek a híradások telve voltak reménységgel, győzelemmel. Milyen ügyesen tud­ták titkolni a mérhetetlen honvágyat, a kisebb és nagyobb megsebesüléseket. Egy súlyos sebesülés után szabadságolták a fiút. A nagyasszony örömrepesve borult a fia kitünte­tésekkel borított mellére. Sápadt arca, megnyúlt alakja kétségbeejtették a szülőket, de oly ügyesen kivágta magát s a világért sem árulta el a nagy betegségét. Rövid időre, amely csak pillanatoknak tetszett, öröm volt a kis kúriában, az apa egészsége mintha visszatérőben lett volna. De hamar elmúltak a vidám napok s ismét mennie kellett a fiúnak. És az apa, mintha érezte volna, mikor utoljára keblére öleli, hogy ez a búcsú örökre szól. A nagyasszony csodálatraméltó lelki erővel fogadta az Úristen súlyos megpróbáltatásait. Éjjel-nappal leányával felváltva ápolta beteg fér­jét, intézte a gazdaságot. De hasztalan jöttek a legjobb orvostanárok a városból. A halál ott suhogtatta borzalmas szár­nyait a ház felett. A fiút hazasürgönyözték a harc­térről, de már csak az apja ravatalához érkezett. Nagy tisztességgel kísérte az egész falu a teme­tést. Hosszú fekete fátyoléban, hófehér arccal, merev tekintettel állt a nagyasszony hitvese sír­jánál. S amint előtte álló árva gyermekeire esett a pillantása, a szemében valami különös tűz lob­bant fel s a lelkéből egy sóhaj, egy könyörgés tört elő a Mindenhatóhoz erőért, bátorságért, hogy pótolja azoknak azt, amit vesztettek. A gond, a munka mind a nagyasszony vállaira nehezedett. Anya és leánya egyedül, férfitámasz nélkül maradtak a bizonytalan háborús vitágban. Napestig nem szűntek meg dolgozni a szorgalmas női kezek. Jó meleg sapka, kesztyű jutott a kato­náknak, élelem a szükségben szenvedőknek, ápo­lás és vigasz a kórház sebesültjeinek. És mikor a nagy világégés utolsó felvonása is lejátszódott és hazatértek a megmaradtak, új megpróbáltatás szakadt a nagyasszonyra. Szép, délceg fia, testben, lélekben megtörve tért haza. A kiállott szenvedések egész idegrendszerét tönkre­tették. Élőhalottként járt-kelt a házban. Bús­komor lett a hajdan oly vidám fiú. Éjtszakákon keresztül nem tudott aludni s agya rémképeket szült. Egy híres tanár ajánlatára egy szérumot vett be naponta, amitől delejes álomba merült. Ilyenkor magával tehetetlenül, delíriumban feküdt egészen hajnalig. És a nagyasszony vérző anyai szíve viselte türelemmel a keresztet. Mikor pedig a sáskahad ellepett mindent és a nagyasszony birtokai idegen kézre kerültek s ő ott maradt minden keresetforrás nélkül, még akkor sem csüggedt. Kis megtakarított pénzéhez nem akart nyúlni. Dolgozott a két kezével és a leánya mindenben segítségére volt. A cselédség számát redukálták, maguk ápolták a kertet, késő éjfélig ott görnyedtek a hímzőráma fölé hajolva s készítették a szebbnél-szebb munkákat a város­beli kereskedő részére. Lassan a gazdaságban is megfogyott az állatok száma. Kellett a pénz, meg aztán ami felesleg volt, bekerült a takarékba. Zavaros időkben nem volt tanácsos otthon őrizni a pénzt. Egy nyirkos őszi estén a nagyasszony és leánya ott ültek a nagy kerek asztal mellett és hímeztek. A fiú már régóta delejes álmába merült. És a sötétség leple alatt vad, rabló horda lopakodott a kertbe. A cselédháznál szóba elegyedtek a cselé­dekkel. Faggatták őket a nagyasszony életéről, van-e sok pénze? A szeleburdi kis szolgáló ki­­kottyantotta, hogy most adtak el egy tehenet. Egyéb sem kellett a rablóknak. Miután meg­tudták, hogy az egyetlen férfi a háznál már mélyen alszik, durván bekopogtattak a nagyasszony ajta­ján. Követelték tőle, hogy adja elő az eladott tehén árát. Hiába magyarázta a nagyasszony, hogy a pénz nincs nála, vad szemek fenyegetően meredtek rá, fegyverek csillantak meg. És egy durva kéz felrántotta az asztal mellett ülő fiatal leányt s kaján mosollyal az ajtó felé vonszolta. — Pénzt nem adsz? Visszük hát, ami neked drágább! — kiáltották. S ebben a percben, ebben a rettenetes pilla­natban a nagyasszony nem ijedt meg, nem rimán­­kodott, hanem halálos elszántsággal felkapta az asztalról az égő petroleumlámpást s a vad horda közé hajította. Pusztuljanak hát inkább mind, semhogy gyalázat ejtessék gyermekén. Rettenetes ordítás rázta meg a régi kúria falait. A gyáva csürhe nem mert nekimenni a nagy­asszonynak, hanem égő fáklyaként rohanva mene­kült ki az éjtszakába. S a nagyasszony megdicsőült tekintettel úgy állt ott a szoba közepén karjaiban elalélt gyerme­kével, mint egy szent, egy hős, hálaimát rebegve a Mindenhatóhoz. „FLÓRIKA" 1928. Csermák Anna szobrászművésznő alkotása a Műcsarnok téli tárlatán. Ha fáj a lába, úgy csekély mennyiséget a Szent Rókus láb­jából felold egy lavór meleg vízben ,e áztatja l­ibáit vagy 10 percig. Ezen idő alatt a kínzó, égető érzések, feltörések, fáradtság okozta dagadtság, kipállások, fagyások megszűnnek. Hosszabb áztatás megpuhítja a tyúkszemeket és bőrkeményedéseket annyira, hogy azok kés vagy borotva nélkül eltávolíthatók. Szent Rókus lá­bsósfürdő a legelhanyagoltabb lábat is tökéletesen renobetroxxa ! Egy nagy csomag Szent Rókus lábsó ára 1 P 28 fill. Ha valahol nem kapná, úgy beszerezhető a Szem Rókus-gírógylárban Budapest, Hl., MMGI M Szám ORSZÁG-VILÁG 1929. január 6. és 13.

Next