Ország-Világ, 1935 (56. évfolyam, 1-38. szám)

1935-12-25 / 38. szám

ORSZÁG-VILÁG arsim­aKKaamKtBmat^w^)9!tKKsr!S^sa^a3isss^s^^.v^'!iKiaaassi!n­acst!msss karácsonyi legenda túrta: Sadovján J3ászló Hull a hó. . . bús, száraz faág roppan ... Fáradt férfi alszik a sarokban. Tíz hete, hogy egyetlen gyermeke Ágynak dőlt. Mi lesz... mi lesz vele ? Szegény embert mardosták a gondok, S im’ az álom most szemére rontott ! Virrasztóit, mig erejéből tellett. . . Ma az asszony ül a beteg mellett! Megtört anya. Csupa bánat lelke ... A két szeme égő könnyel telve S rápereg a tarka takaróra . . . — »Tégy csodát, óh világ Megváltója Uram Jézus!... Eljött szent Karácsony.... Nem sütöttem . . . nincs fehér kalácsom, Csak a fiam ... s Tel élsz bús lelkemben . .. Gyermekemre gondolj — Bethlehemben! Feltekint az ágy feletti képre . . . S mintha Jézus szelid szeme égne, Mintha arcán nem borongna bánat. . . A szobában mennyei fény támad! Égi zene zendül fel az éjbe’, Zúg a harang. . . hívogat misére . . . Zeng az ének, hárfánál is szebben . . . »Most született Jézus — Bethlehemben!« És az ágyban felül a nagy beteg. . . Arca lángol. .. szeme nem réveteg, Életerő sugárzik már rajta, Mosolyogva szólal meg az ajka: — »Édes anyám, ölelj­ a karodba, Holnap ünnep . . . megyünk a templomba, Hálát mondok az égi Atyának S Jézusomnak, az Ő szent Fiának!« És az asszony felkelti boldogan Alvó férjét: » Meggyógyult a fiam, Ébredj, ébredj . . . valóság . . . nem álom . . . Soha nem volt ennél szebb — Karácsony! És három szív­ott a kis szobába’ összedobban buzgó, szent imába: — »Voltál és vagy én őrző pásztorom, Benned soha nem is csalatkozom!* A DEBRECENI CANTUS Dzim... dzum. .. Megkondult a debreceni kettős tornyu nagytemplom Rákóczi-harangja. Nem ájtatos istentiszteletre hívogatta a hívő­ket, hanem zúgott vala azért, mivel hogy az ősi kollégium falai közül hosszú útra kísér három reményteljes ifjút, kik búcsút mon­danak a diákéletnek. Szörnyű bűn terhelte mind a három lelkét. Tilalom­ ellenére olyan dalt énekeltek, amelyet nemcsak a kollégium törvényei, hanem Debrecen városának magis­­trátusa is indexre tett... Nem a dallama volt tiltott, hanem a szövege lázadozott a pol­gári rend ellen. Közönséges halandó hiába ku­tatta a dal forradalmi elemét, soha nyitjára nem jött volna, hogy miért is száműzte ezt a dalt a collégium falai közül és miért mondta ki a­­bölcs magistrátus határozatilag: »aki pedig ezen dal mellett vigadoznék, annak minden földi javadalma elkoboztatni rendeltetik és a város falai közül­­ számüzetik.« Pedig, úgy hallomásra, jámbor, együgyü szöveg volt. Nem gúnyolt, nem sértett senkit, csak valami dac volt benne, mely a debreceni cívis szabadság szeretetének adott hangot. Már pedig abban az időben — h­ának vala 1790-ben egynéhányat, — a szabadságról magyar földön csak ábrán­dozni volt szabad. A három reményteljes ifjú azonban nem sokat hederitett a tilalomra, h­anem a collégium egyik coetusában (diákszoba) gyönyörű hár­mas szólamban rázendített a tiltott dal­a, amely hangzott ilyen formában: — »Debrecenben kidobolták, Hogy a dongót ne dalolják, Sáj-diri dongó ... Csak azért is — diri-dongó!...« ... A collégium seniora tajtékzó dühvel rontott be a coetusba, ahol nekibusulva fújta a három diák a ra dongót... — Ki legyen az, aki a collégium és a bölcs városi magistrátus tilalma ellenére is, ezen kárhozatos dal mellett — iigadozik, avagy kesereg ?... Az egyik cántáló ifjú megszólalt: — Én! — Mindjárt gondoltam vala, hogy Csokonay Vitéz Mihály uram az, aki túlteszi magát az írott törvényeken... A tenor-prímet azonban csakis domine Nagy István fújhatta, mert a collegiumban, de egész Debrecen városában senkinek sincs olyan tenor-prímje, miint ő néki. így van-e domine Nagy István ? — Ha tudja, mért k­­rdezi? — adta meg a választ Nagy Pista, aki mióta kétágú, most hallotta első ízben az István nevet. Nagy Pista volt ő mindenkinek. A debreceni kenyérsütő kofának ép úgy, mint a városi darabontoknak, akiket jókedvében nem egyszer kergetett végig a nagy Hatvani utcán. A harmadik ifjú — domine Udvarhelyi Mik­lós — be sem várta a senior kérdését, hanem mély, zengő basszus hangon megszólalt: — A basszust pedig én fújtam vala, ezt tudhatja senior uram, mert a contra c-vel csak én tudok megbirkózni... A senior válaszában a szánalom és az irónia kelt egymással harcra. — Nagy szomorúság ez nekem, hogy domine Udvarhelyi Miklós nem az Úr dicsőségére száll hangjával a mélységekbe, hanem dongókra és egyéb más haszontalan rovarokra pazarolja hangjának harangzúgását... Nem tudom, mit szól majd ahhoz, ha a collegium sadese kiha­­rangoztatja a nemes városból és annak colle­­giumából ? — Megyek utamra, mely a halhatatlanság felé vezet. Napszámos leszek, a nemzet napszá­mosa, aki nemzetéért dolgozik majd az Ur nevében! És a collégium sedese hajthatatlan maradt. Dzim ... dzum ... a Rákóczi harangja kiha­rangozta a három ifjút Debrecen városából... Elindultak azon az útón, amelyen mind­­hármójuk számára a rózsa mellett elég tövis termett... Dzim... dzum!... Zúgott a harang és a kollégiumból kicsapott három diák megkezdte vándorútját a város főutcáján végighúzódó fa­lúdon keresztül a szoboszlói határ felé... Hová jutottak, meddig jutottak — mitnek is mondanék el? Elmondják a krónikák és el­mondja az a márvány szobor, amely Debre­cenben örök időkre hirdetni fogja Csokonay Vitéz Mihály emlékét... ... Én már csak azt a kántust ismertem, amelynek csak az lehetett tagja, akit Isten jó hanggal áldott meg. Két­ezer diák közül vá­logatta ki a kantus praeses dallosait. Theoló­­gusok, jogászok, vércsék és baglyok lehettek csupán tagjai a debreceni kántusnak. A »ba­­goly tojás« (hatodik gimnazista) és a többi al­sóbb rendű lények legfeljebb csak hallgat­hatták a cantust, de annak előnyeit még nem élvezhették. Mert igen sok előnnyel já­rt a kan­­tus tagság. Nemcsak dicsőséget hozott a tag­nak, hanem dús anyagi jövedelmet is. Hogy mást ne említsek, itt volt mindjárt a­­ legá­­lló. Tízzel előbb választott az a diák az eklé­zsiák közül, aki kántus-tag volt. No meg a »stóla« sem volt megvetendő jövedelem ... Mert Debrecenben nem akadt olyan kofa, aki, mikor halála órája elérkezett, ne úgy végrendelkezett volna: »végső akaratom pedig az, hogy a collégium kántusa énekel­jen sírom felett...« Már pedig Debr­ecenben sok kofa volt, de egyik sem dicsekedett azzal, hogy örök életű lenne ezen a földön. Meg­haltak azok rendre. Egyik esztendőben többen, a másik esztendőben — nagyon sokan... És minden kofahalál pénzt jelentett a cantus szá­mára. Ezekből az összegekből kerültek ki a — stólák, ezekből vásárolt a diák ruhát és ivott egy-két-három-tíz liter bort, ha kedve szottyant. Kedve pedig mindig szottyant, így tehát sokszor és sokat ivott... E mellett azonban a dicsőség virágai is bő­ségesen nyíltak a kantus kertjében. Egy unal­mas phisika-órán, mikor Newton nehézkedési törvényével ismerkedtünk meg, beállított a te­rembe a S pedellus. Odament a c­atedrán praelegáló professzorhoz s átnyújtott neki egy Az Egyesület fennállásának 50 esztendeje a múlt tanítónőnemzedék becsületes munkásságának tanúsága, melynek áldásaiból táplálkozik a jelen tanítósága, a mi mestereink, kiknek munkája minket nemesit, nevel. Mi, jövendő tanítónők, a múlt és jelen kincseinek leendő letéteményesei e szép példán lelkesedve, az Egyesület szellemében, áldozatkész munkával és lelkes odaadással akarjuk hivatásunkat teljesíteni a boldog gazdag magyar jövőért. E szent ígéret legyen hálánk és tiszteletünk zá­loga és köszöntése. E néhány szót az előadó Stolte Hilda olyan különös bájjal, mondhatni művészettel adta elő, hogy a Nemzeti Színházban is tapsot vál­tott volna ki. (Talán érdemes volna vele eb­ben a vonatkozásban foglalkozni!?) Utána az Erzsébet nőiskola VIII. oszt. nö­vendéke, Fület­ Veronika, majd Kralik Irén, a Lajos utcai leányiskola IV. oszt. növendéke, mindketten magyar díszruhában szavaltak és már megjelenésükkel is kellemes látványt nyújtottak az egybegyült közönségnek. A pest­­hidegkúti elemi iskola III. oszt. növendéke, Thalwieser Erzsébet, tanítónő­jének, Kole­­csányi Máriának a következő hangulatos versét adta elő kedvesen és hatásosan: Hol volt, hol nem volt, Nem volt réges-régen Jó Isten kertjében, Nagy-Magyarországon Sok tanítónőm, hogy a kislányokkal Hét pecsétes titkos ajtók lakatjait Bűvös szóval, magyar szóval Nyitogatni járjon. Sírva állt sok kis magyar lány, Hét pecsétes titkos kamrák ajtaján, Mig az Isten letekintett a nagy égből Egyik csillagablakán. Megsajnálta sok gyermekét, Útnak indított hát tüstént, Egy jó angyalt, fényes angyalt Zirzen Janka képiben, Hogy többé a sok kislánynak, Sírni oka ne legyen. Iskolája kapujából Janka néni küldte, küldte Kislányokhoz a jó nénik seregit, Kik azóta az A. B. C. rejtelmeit, Nekünk magyar gyerekeknek felfedik. Jó Istenünk, megköszönjük, Hogy reánk tekintettél, Hogy minket tanitónénik Karjaiba vezettél. Áldd meg őket s tekints reánk Te virágos kertedre, Magyarország, Csonkaország bús útjain Lábunk nyomát tekinteted kövesse. Végül az Óvónőképző gyakorló iskolájának két kis gyermeke, Német Magduska és Szántó Pistika magyar kosztümben, kettősükkel nagy hatást váltottak ki. A szép ünnepély, melyet gróf Apponyi Al­­bertné zárószavai rekesztettek be, ezzel véget is ért. Angolország a soroptimizmus tükrében Spurné, Bárdos Féltoronyi Magda dr., a Nemzetközi Klub nagytermében angliai kör­útjáról ezen cím alatt tartott előadásában ér­dekesen vázolta, hogy a Soroptimizmus alap­eszméi, az optimizmus, altruizmus és a szoli­daritás tulajdonképpen az angol élet vezető gondolatai, — a Soroptimizmus tükre, amely­ben azt látni alkalma volt, — maga Angol­ország, üzletasszonyok, hogy Magyarországon segítsenek, üzleti összeköttetéseket ajánlottak fel. Végül az angol józanság legnagyobb dia­dala, az otthon magasabbrendű nő- és anya­­kultusza. Az asszony és férfi egymást kiegé­szítő és nem rivalizáló munkája teremtette meg Angolország évszázados egészséges köz­­szellemét. Az előadást a Budapesti Soroptimista Klub 2. rendes közgyűlése előzte meg. Az új tisztikar tagjai: Spurné, Bárdos Féltoronyi Magda dr. elnök, R. Simonffy Margit alelnök, dr. Fried­­rich Sára pénztáros és Marik Klára ellenőr. Az igazgatótanácsot Pongrácz Margit, Szmre­­csányi Dénesné és dr. Ritoók Emma beválasz­tásával egészítették ki. Tiszteletbeli taggá Guil­­leaume Árpádnét választották. Dr. Spur Endréné előadását legközelebbi számunkban fogjuk bővebben ismertetni. 5

Next